„Az expresszivitással sohasem csupán az expresszionizmus irányába lépek, hanem mindig úgy újítok, összegezek, hogy egyben igyekszem a szép törvényei szerint alkotni. Nem megdöbbenteni, nem mellbevágni akarom az embereket, én varázsolni akarok. Hódítani. Meg akarom nyerni a nézőket, magamhoz vonzani őket, elfogadtatni magam velük. Tartalmat, szubsztanciát is kell adni a műnek, nem elég a tálalás. Az ember szereti a finalitást, s ha a szobrot megkívánja, nap mint nap a lakásában vagy a kertjében szeretne gyönyörködni benne, az a művész számára nagy-nagy elégtételt jelent. Akarom, hogy szeressenek, s hogy szeressék szobraimat. Kardvívásokkal szúrni, vágni, nem az én ideálom. A győzelmet minél kevesebb véráldozattal szeretném kivívni. Nemes értelemben akarok hódítani. A jól elkészített szobor vagy kép mindezt elvégzi helyettem. De persze eddig a pontig el kell jutni. Adyt pedig nagyon meg tudom érteni, amikor azt mondta: szeretném, ha szeretnének. Én is .” *

Az őszinte szavakat jó néhány évvel ezelőtt rögzítettem hangszalagra, de mit sem vesztettek időszerűségükből. Lövith Egon az örök újító, az egykori Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola nyugalmazott tanszékvezető tanára, a rendkívül sokoldalú művész – szobrász, festő, grafikus, keramikus – az avantgárd lelkes híve, és az ötvenes évektől kezdődően művelője is, május 21-én töltötte be 85. életévét. Isten éltesse sokáig! Szívből kívánjuk, hogy élvezze minél tovább hódításainak eredményét, az idő múltával mindegyre nemesedő alkotásainak a nézőkre gyakorolt hatását. Szobrai őszinte gyönyörűséget okoznak, alkotójukat nem lehet nem szeretni.

Három évvel ezelőtti, Korunk galériabeli kiállításakor a rá olyannyira jellemző huncutkás mosollyal jegyezte meg, hogy bár 82 éves, de a szám megfordítva 28-at jelent, s mintha ez sokkal jobban illene hozzá. S valóban, az újító, a fáradhatatlanul küzdő, a robbanékony és a békés, a drámai és a lírai, a filozofikus mélységekig hatoló és a könnyedén játékos, brilliáns humorú művészről, a nagy ellentmondások és a nagy összhang emberéről hajlandók vagyunk elhinni, hogy bensejében jóval fiatalabb koránál. Még ha azóta forgott is az idő kereke, s a mostani 85-öt megfordítva már bizony 58-at kapunk. Hadd egyezzünk hát ki ebben.

Tánc A művész ingyen semmit sem kapott a sorstól. Sikereiért, sőt életének egy adott szakaszában, a dachaui haláltáborban puszta létéért, megmaradásáért is meg kellett küzdenie. A főiskolára kerülve pedig, a már ott tevékenykedő jeles szobrászok, Szervátiusz Jenő, Kós András, Vetró Artúr s mestere Romul Ladea, majd később Irimescu mellett kellett helyet találnia magának. Éppen ezért komoly erőfeszítéssel, kitartó munkával igyekezett valami újat, valami egyénit kikísérletezni és megvalósítani. Innen részéről a nyitás a modernség, egy újszerű formanyelv felé. Bár úgy tűnik, ha nincs is ez a sajátos helyzetből fakadó kényszer, a művészt gondolkodásmódja, alkati beállítottsága – az akkor javában dívó szocreál ellenére is – ilyen irányba mozdítja el. Rendkívül kreatív, újító típus, a modernség mondhatni már eleve benne leledzett, csupán minimális mozgatóerő kellett ahhoz, hogy ilyen irányban megnyilatkozzék. Született avantgárd művész, bár az ötvenes, hatvanas években az effajta megnyilatkozás korántsem örvendett általános elismerésnek.

Szobrászként az expresszionizmusban talált önmagára, vagy ahogyan a művész fogalmazott, levetette műlábát, nem kellett többet sántítania, valósággal újjászületett. De festőként is hasonló irányt mutat. A figuratív festészetet részesíti előnyben, s bár tudatosan vállalja ezt a formanyelvet, az absztrahálás lehetőségével is tudatosan él. Az erőteljes látványközpontúság mellett az ideatikus piktúra híve. Nyíltan kijelenti, hogy filozofálni is akar a vásznon. Eszköztelen, magvas szűkszavúságig sűrített fogalmazásmódja két- és háromdimenziós munkáira egyaránt jellemző.

Lövith Egon a mának és a jövőnek élő művész. Életműve olyan képzőművészeti világnyelven „íródott”, amely úgy általános, hogy nagyon is egyedi. Üzenete a mából a jövőbe mutat.

Sárga madár

*Németh Júlia: Lövith Egon, Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2004.

http://archivum2.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/11...