Hiánya akkor lesz észbontó, mikor jelenléte fájdalomként jelentkezik. Nem kifelé indult a világból, hanem befelé, mintha ősei lábán járna, s a Kárpátok karéja felől érkezve mezítelen talppal tapasztalná a föld melegét és hűvösét, a mélységek dobogását, a magasság sas-parancsait.

Fajtáját és szeretteit programszerűen bántották és tiltották ki kupolás rablók alig megkaparintott transzszilván paradicsomunkból, kicsi örömeit csak gyermekien felnagyítva érezhette magáénak a hamis történelem ködképei közötti ritka villanásokban –, és elhivatottságát is kerékbe törték; népe tanítója sem lehetett, művészeti kifejlődése hiú ábrándnak bizonyult; gyalogszekéren dobigálta a jégkéreg alatti rossz-sors faluról-falura; végül a kényszerlakhely rulettje juttatta olyan muszáj-édeni helyzetbe, ahol Isten nagy munkáját, a Teremtést a művészi alkotás ihletében megtapasztalhatta, és érezhette: beért; minden gáncs ellenére mégis alkotó, mégis művész lett, és törekvése csúcsán bonthatta ki, ha szerényen is, a négysarkú zsebkendőt diadal-zászló helyett, amelyre Böske, a hűséges feleség ezt hímezte: Ez az én áldott uram, Kedei Zoltán, a festő!

Érzékeny lelke sokat és sokszor szenvedett és senyvedett többnyire valós, olykor vélt sértések, elhallgatások, klikkes kiszorítások, hallgatólagos marginalizációs trükkök miatt. A művészélet gyakori fájdalma őt sem kímélte: amikor a magát egyetlen és igazinak tartott kényelmi csukorék, a szent és érthetetlen kánonra hivatkozva nem kívánt tudni róla, vagy ha mégis, csupán a „futottak még” kategóriában vett tudomást a nem tetsző kortárs alkotó műveiről…

Tág szívvel várta, hogy a kilencedik évtized elhozza végre a megérdemelt befogadást; nagy kiállítása szeretett városában, illetve a magyar fővárosban, pompázatos képalbuma (Imre Lídia: Egy élet-paletta színei) minden valószínűség szerint a csúcsra érés minden korábbi fájdalmat felülíró örömét, boldogságát jelentették a számára.

Nagy bánata, hogy a szeretett VÁR-LAK már hiába várja, hiszen a pandémia lelakatolta a marosvásárhelyi várba vezető serény sétáit, elzárta alkotói ösvényeit: bizonyára hozzájárult végtelen szomorúságához. Tárlatok, irodalmi estek, kötetbemutatók, szerzők és előadók házigazdájaként lehetett a mi igazi Zolti bátyónk. És amikor a végzet megfosztja az embert legdrágább és legkomolyabb játékától, jóvátehetetlen sebet ejtve: a lelkünket zárja ólom-koporsóba. Egy időre megmaradt a virtuális tér. Rokonszenves egyénisége, már-már hihetetlen szerénysége, vonzó lelkülete nagy pártoló tábor kedvencévé tette a világhálón. Gyermekein, unokáin, rokonain kívül azonban végtére már csak ők, a tántoríthatatlan rajongók maradtak vele, és persze néhány makacs levelező, aki minden megmozdulására olthatatlan szeretettel válaszolt. Éreztem mindabból, amit/amiket az utolsó napokban fölposztol/t, hogy voltaképpen képekben és lírai vallomásaiban – hagyatkozik. Nemcsak legközelebbi kedves szeretteinek, hanem valamiképpen nekünk, az Őt annyira kedvelő s most gyászoló fogadott gyermekeinek is.

Azt hagyta ránk, hogy ne kezdjük a gondolatot tagadással. Kezdjük igenlő szeretettel az egész világot. Mert a fájdalom is arra vezet, amerre az Isten ujja mutat.

Drága Zolti bátyó, az ég van veled. Integetnek képeidről a tájak, az emberek, a vihar és az ég, integet édes szülőfalud, Rava, ahol a mennyországod kezdődött, és ahová már csak angyalként térsz vissza néha. És intőn, figyelmeztetőn, hívogató boldogsággal integet a Lélek. A viaskodó, önmarcangoló, világfájdalmú, Jézus-arcú örök Lélek.

Isten segítsen a rendes feltámadáshoz!

Simó Márton

https://eloszekelyfold.ro/2020/12/28/uzenet-a-feltamadashoz/