Vetró Bodoni Zsuzsát és Vetró Andrist szombaton, október 12.-én Ezüst Gyopár díjjal tüntette ki a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Ezt a díjat két évenként adják romániai magyar pedagógusoknak a szovátai Teleki központban, a laudációkat az ünnepségen felolvassák és emlékkönyvben is megjelennek.

"Az isteni szikra mindenkiben megjelenhet, ahány ember, annyiféleképpen. Emiatt minden ember lehet mûvész, és egyetlen ember sem helyettesíthetõ másikkal, mert mindenki egyedi és megismételhetetlen"

Színi Bodnár Erika

Sokkal nehezebb és sokkal könnyebb dolga van a laudálónak, ha barátnõjének a pedagógusi pályáját szeretné méltatni.

Vetró Bodoni Zsuzsával majdnem egyidõben kerültünk a kézdivásárhelyi, ma az alapító Nagy Mózes nevét viselõ reál-humán líceumba, pályánk annyi gondját, örömét, iskolánk jelenét, ünnepeit, hétköznapjait, "átkos" és "áldásos" korszakait együtt, egymás mellett éltük át. Mindig csodáltam szikrázó eszét, mérhetetlen szakmai tudását, egyenességét. Mindig tudtam és vallottam, hogy ennyi tudással, tehetséggel egyetemi katedrán volna a helye. Mindezekkel felvértezve sem volt soha tudálékos, grafikus-mûvész mivoltát, felkészültségét alkotásai, valamint tanítványainak a mûvei bizonyították, bizonyítják. Az alkotói mivoltot továbbadni, már az maga mûvészet. "Ne azt várjuk, hogy a  mûvészet váljon a mi számunkra hozzáférhetõvé, hanem mi nyíljunk meg a mûvészet számára" - vallja Werner Hoffmann.

Vetró Bodoni Zsuzsa Kolozsváron született, tízéves korában kezdett rajzolni egy délutáni rajziskolában, és soha nem is gondolt arra, hogy a mûvészin kívül más pálya is létezik. Grafikusi diplomáját a Ion Andreescu Képzõmûvészeti Egyetemen szerezte meg 1975-ben, Feszt László mester tanítványaként. Férjét, Vetró Andrást követve került Kézdivásárhelyre.

"Nehezen szoktam meg, de nem bántam meg, hogy férjemet követve ide jöttem. Neki már kialakult ismeretségi köre volt, nekem nem volt senkim. Hosszú évekbe telt, míg a város majdnem összes iskoláját végigtanítva én is kezdtem meghonosodni Kézdin. Nagyon megszerettem ezt a tájat, amelyet ma is egyszerre szemlélek kívülrõl és belülrõl. Megszerettem a székely mentalitást, a hegyeket is megmozgatni képes akaraterõt és tettvágyat, amit már a gyermekekben is felfedezhettem. Az itteni emberek számára nincs lehetetlen."

Harmincöt évig volt iskolánk rajztagozatának grafika és festészettanára, tudván azt, hogy minden emberbõl lehet mûvész, de nem minden emberbõl lesz mûvész. A mester feladata az, hogy szeretettel ápolgassa a palántát, amibõl virág lehet. A tanítvány, a szülõ dolga a továbbiakban a palánta sorsa, jövõje.

Azok a diákok, akik ötödikes kisdiákként a rajztagozatra iratkoztak, még naivan világra csodálkozó gyermekek voltak, akik négy év alatt hatalmas változáson mentek át, másként, érzékenyebben, érettebben láttak, mûvészi alkotásokat állítottak ki a céhes város múzeumában. Mindezt tették oly módon, hogy fikarcnyit sem veszítettek gyermeki õszinteségükbõl, rajzaikon megelevenedett a mesék világa, környezetük szépségei: városuk, iskolájuk, történelmünk nagyjai, irodalmunk remekei. A tanítványok mintha mûvészi hitvallásában is követték volna:

"Rajzolok, festek, teszem amit hitem szerint tennem kell. Összefüggéseket keresek ebben a csodálatos, kusza világban - meglátni és láttatni - ez a dolgom."

Pedagógusi munkájának sikerét bizonyítják elismert képzõmûvész, mûvészettörténész, formatervezõ volt tanítványai, a számtalan díj és dicsérõ oklevél, melyet a Nagy Mózes Líceum rajztagozatos diákjai szereztek rangos kül- és belföldi pályázatokon.

Grafikus- mûvészként pályafutása három és fél évtizede alatt mintegy 70 hazai csoportos és egyéni kiállításon vett részt alkotásaival, külföldi tárlatai során Magyarországon, Franciaországban, Svájcban szerepelt, munkái ott vannak kanadai és németországi magángyûjteményekben is.

Henri Perruchot szerint "Rajzolni annyi, mint utat törni egy láthatatlan vasfalon át, amely elválasztja azt, amit érzel attól, amire képes vagy".

Vetró Bodoni Zsuzsa ilyen utat tört önmagának és mindazoknak, akiknek az a szerencse adatott, hogy tanítványai lehettek.

Lehet, hogy nekünk, pedagógusoknak valahol pályánk delelõjén lenne legnagyobb szükségünk arra, hogy díjakat kapjunk, hogy megerõsítsenek munkánk eredményességében, de a visszatekintõ ember számára is felbecsülhetetlen érték a pályatársak elismerése.

A díjhoz gratulálunk, az alkotáshoz ihletet, egészséget kívánunk!

Józsa Irén