Jómagam Csíkszeredában élek, Zsögödben, de gyakran járok Udvarhelyre és szép számmal akadnak barátaim a Hargitán túl a legkülönbözőbb mestersé-gekből, életkorokból és akik gyakran megjegyzik: úgy érzik, az Orbán Balázs szobor nem csupán a város, hanem életük része. Nem lenéző, nem fölényes, nem kioktató, hanem emberi, megnyugtató, töprengő, szelíden bölcs, szinte társuknak tekintik a hétköznapokban. És jó dolog ezt hallani egy olyan városban, ahol mindenből kettő van és a közéletben a sokmenetes küzdelem célja nem a meg-egyezés, hanem az egyik vagy másik magyar csoportosulás két vállra fektetése. Hunyadi László Orbán Balázs szobra azonban nem az egyetlen, amelyből sugárzik az emberség, hiszen az Apor Vilmos, a Márton Áron mellszobrok vagy éppen a Marosvásárhelyt gazdagító Petőfi szobor igen sokatmondóak e tekintet-ben.
A Hunyadi házaspárnak ezen a közös kiállításán azonban nem szándékom Hunyadi László töretlen pályaívű művészetét elemezni vagy alkotásainak sokaságát felidézni, amelyek erdélyi és magyarországi települések köztereinek a magyarság nemzeti történelméből, szellemtörténetéből kibomló jelképei, csupán még egyszer kiemelni: művei – itt bemutatott plakettjeitől kezdve a köztéri kompozíciókig – nem valamiféle heroikusan távolságtartóak, hanem éppen emberségüktől fogva, szinte észrevétlenül válnak a kisebb-nagyobb emberi világok részévé, valahogy úgy, amiként nemzedékek egymásba simulásán át múltunk szövi át a jelent és bízzunk benne, hogy a jövőt is.
Németországban a Jugendstil, Franciaországban az art nouveau, Angliában és Amerikában az úgynevezett modern style a tizenkilencedik század végén alakult ki, sokan nem is tekintették önálló stílusnak, hanem inkább valamiféle modo-43 rosságnak – de nem a mai, pejoratív értelemben –, amely főleg az iparművészet-ben, a belső dekorációkban, az épületdíszítésben, a grafikában és a tipográfiában nyilvánult meg. A Jugendstil elemek finomságában, törékenységében már akkor megfigyelhetők voltak bizonyos távolkeleti formák. A művészet azóta nagy utat tett meg, a konstruktivizmuson, az absztrakt formákon és sok-sok más izmuson át eljutott a posztmodernig, amely megint felfedezte, hogy az ember nem csupán ráción alapuló geometriai lény, hanem érzelmeinek, hangulatainak, egyéniségé-nek kifejezése sokkal bonyolultabb. Hunyadi Mária már harminc esztendővel ezelőtt, diplomamunkája során találkozott újra nem csupán a szecesszióval meg a Jugendstillel, hanem a kaukázusi és perzsa népektől eredőősi szövési techni-kákkal, az úgynevezett keleti csomózással, amely azóta kedvelt munkaeszkö-zévé vált és lehetővé tette, hogy textíliái kitörjenek a két dimenzióból. A kámea ugyancsak perzsa szó, és azt jelenti, domborműszerű ábrázolással vésett drága-kő. Önök most itt, a Kriterion Házban néhány kámeát is látnak, nem a természet, hanem a művészet drágakövéből, és nem a hölgyek nyakán, hanem a falon. Ezek a kámeák sok-sok minitextil kiállításra eljutottak, akárcsak Hunyadi Mária más alkotásai itthon és külföldön. És jó tudni azt is, hogy Hunyadi Mária, Hunyadi Lászlóval együtt, nem csupán saját művészútját járta és járja, hanem nem-zedékeket – köztük sok csíkit – nevelt művésszé és műértővé a Marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában. Ezt is meg kell köszönnünk a művészházaspárnak, akárcsak azt, hogy elhozták közénk munkáikat! (2001, Kriterion Ház)
[Hunyadi László (Küküllődombó, 1933) romániai magyar szobrász, fém-műves, iparművész. Szobraival hozzájárult a romániai magyar kisebbség törté-nelmi, néprajzi, irodalmi, zenei és iparművészeti hagyományainak megőrzéséhez és ápolásához;
Hunyadi Mária (Lupény, 1945) különleges mívességgel, hozzáértéssel készí-tett textiljei, faliszőnyegei akár képként vagy domborműként is elfogadható alkotások, művészete számos korszakot és stílusirányzatot összefog]
