Petőfi arcai Segesváron

Petőfinek számos arca van. Az eltűnésének helyén és annak környékén állított szobrok is ezt példázzák: hol hős katonaként, hol lánglelkű költőként, szerelmes ifjúként ábrázolják. A nemes anyagból készített – ércbe öntött vagy kőbe faragott – alkotások, bár örökérvényűnek szánták őket, sok esetben efemernek bizonyultak, s noha a huzatos Kárpát-medencén gyakran végigsöprő impériumok és ideológiák mindenike megpróbálta magának kisajátítani, saját eszmerendszerének igazolására felhasználni a költő személyét, élettörténetét és költészetét, az őt ábrázoló alkotások némelyike e történelmi viharok áldozatául esett.

Tragikus tündöklés

„Arad után, mely város a történelmi Erdélyen kívül esett, Segesvár tartott igényt legindokoltabban – már csak Petőfi emléke miatt is – a forradalom és a szabadságharc helyszíneinek megörökítésére” – olvasható Murádin Jenő Köllő Miklósról írt kismonográfiájában. A szerző arról számol be, hogy a héjjasfalvi magyar ifjak 1867-ben kezdeményezték emlékmű állítását a segesvári–fehéregyházi csatatéren, majd 1887-ben a szoborbizottság elhatározta: „Állíttassék a fehéregyházi határon, a közös honvédsírok fölé egy gúla alakú emlékoszlop, Segesváron, a Várban, a Vármegyeház előtti téren, annak a csatatérre néző pontján pedig helyeztessék el Petőfi érczszobra”. A Vasárnapi Újság 1895. június 9-i beszámolója szerint Székelyudvarhelyen megtartott ülésén „Jun. 5-ikén délelőtt a Petőfi-szoborbizottság gróf Bethlen Gábor elnöklete alatt kimondta, hogy Segesvár számára Köllő Miklóssal elkészítteti Petőfi álló érczszobrát, a csatatéren a nagy költő elesésének helyét pedig obeliszkkel jelöli meg.”

A millenniumi hangulatban gyorsan pörögtek az események. Köllő Miklós eleget tett a felkérésnek, ugyanis az 1896-os budapesti millenniumi kiállításra többször is látogató király, aki „nagy figyelemmel, érdeklődéssel néz meg mindent, részletesen kérdezősködik a kiállítóktól”, „junius 14-ikén délben… harmadfél órát időzött a kiállításon”, s „először a Petőfi honvédszobra előtt állt meg, melyet Köllő Miklós készít Segesvárra.” Alig másfél hónappal később „a segesvári Petőfi-emlék végrehajtó bizottsága julius 31-én, éppen a gyászos emlékű segesvári csata évfordulóján, Bethlen Gábor gróf elnöklése alatt ülést tartott”, számba véve a szoborállításhoz szükséges anyagiakat. A testületet arról tájékoztatta jelentésében a számadásvizsgáló bizottság, hogy „kiadatott Köllö Miklós budapesti szobrásznak a 16 ezer frtban elkészítendő Petőfi-szobor első részlete fejében 4000 frt.” Ugyanakkor „bejelentették, hogy a Segesváron elhelyezendő szobor alapozási munkálatait még ebben az évben meg fogják kezdeni s magát a kész müvet 1897. julius 31-én, a csata évfordulóján leleplezik. Arra nézve, hogy e tekintetben a határidőket pontosan megtartsák, a Köllö Miklóssal kötött szerződésben kellően gondoskodva van.”

A művész állta szavát, és egy évvel később már a mű elkészültéről számoltak be a lapok. „Ma délután nézhettük meg Besorner öntömühelyében a kész Petöfi-szobrot, melyet Köllő Miklós mintázott, Besorner uj műhelyében öntöttek és melyet julius 31-én fognak ünnepiesen leleplezni Segesváron” – olvasható a Budapesti Hírlap 1897. június 5-i számában. A szerző a kész művet is bemutatja, kritikával illetve egy-egy részletét: „Köllő szobra szép, derék alkotás, mely becsületet szerez alkotójának, díszére válik a megyeháztérnek, honnét lenéz a fejéregyházi síkságra, magas talapzatról, messziről láthatóan. A költő kétszeres nagyságban, katonai ruhában áll a talapzaton, feszesen testéhez simuló attilában, mely tábori övvel van körülkötve, magasszáru csizmában, vállára vetett tiszti köpenyegben. A síkság felé néz, jobb keze egyenes vízszintes vonalban fekszik, mintha gyújtó beszéd közben kisérné szavait e szónoki mozdulattal. Bal keze könnyedén nyugszik nagy honvédkardja hüvelyén. Arca elszánt, komoly elhatározás kifejezését öltötte, érezzük, hogy ez a férfiú mérsékli annak a szenvedélynek a kifejezését, mely lelkében forr. Bal lábát tette előre, mindkét lábán erősen áll; a lelkesedés, a tüzes szenvedély örökkön élő apostola. Az alak kitünően van mintázva, jó ízlésű realizmussal, igaz tudással. Az attila szélei kihajlanak, a ruha él a testen. Az arc egyszerű nagy vonásokat mutat, hogy úgy mondjam, sommásan van mintázva, a szemnek mintha lobogna a lángja. Némi kárára van a szobornak a magyar csizma, mely hiába, se nem festői, se nem szoborszerű. Az holt tömeg, mely ott éktelenkedik, a hol az erőfeszités eleven érzését keressük. A feszes attila sem alkalmas ruhadarab, nem érzünk alatta testet, szimmetriája is annyira van hangsúlyozva, hogy fagyasztóig hat. A szobrász ezek ellenében szerencsés tapintattal kezelte a köpenyt, melynek festői redözete kellemesen ellensúlyozza a feszes ruha hatását. Így a mint van, a szobor becsületére válik a művésznek, díszére a városnak, melynek ezentúl ékessége lesz.”

Petőfi szobra Segesváron, Köllő Miklós műve. Dunky fivérek fényképe a Vasárnapi Újság 1897. augusztus 8-i számában

A Pesti Napló újságírója is járt a „Beschorner-féle ércöntőben”, s ő is Petőfi katonai öltözetét, főként csizmáját kritizálja: „Maga a főalak másfélszeres életnagyságban készült; három méter és harminc centiméter a magassága. A honvédek egyenruhájában, csizmában, zsinóros atillában, köpenyben ábrázolja Petőfit. Talán ez az oka, hogy a szobor első látásra sem tesz harmonikus hatást. Tisztelet, becsület a csizmának, sáros időben igen alkalmatos ruhanemü, de ércbe öntött emberekre sehogy sem illik. A művészet nem tűr meg, csak olyan ruhadarabot, amely a testet nem veszi ki a formájából. Már pedig a csizma, a merev, kemény bőr, nehézkessé, idomtalanná teszi a lábat s ennélfogva árt az egész alak mértékének. Mintha cserépbe ültették volna, úgy nő ki ebből a kemény csizmából a Petőfi két combja. Pedig Petőfi szobrán nagyon kell kerülni a nehézkességet.” Végül azonban felmenti az alkotót: „De hát mit tehetett volna a művész? A hagyománytól, a magyar ruhától el nem térhetett, különösen azon a szobron, amelyet Segesvár rendelt meg nála. Segesvár azt a Petőfit akarta megörökíteni, aki a harcmezőn esett el s igy a szobrász kénytelen volt egyenruhába öltöztetni a költőt.”

Az avatóünnepség közeledtével a szoborról szóló híradások is sűrűbben jelennek meg. „Julius 31-én a fehér-egyházi csata évfordulóján ünnep lesz Segesvártt. A csatatéren, a hol Petőfi csontjai ismeretlenül porladnak, emléket állítnak az elesetteknek, a nagy költő érczszobrát pedig Segesvártt helyezik el a várfokon, a honnan messzire ellátszik” – adja hírül a Vasárnapi Ujság június 13-án.

Az avatóünnepséget annak rendje-módja szerint megtartották a tervezett időpontban. A fővárosi lapok – és nem csak – tág teret szenteltek a világraszóló eseménynek, részletesen bemutatva annak minden mozzanatát a díszbeszédektől az ünnepi bankettig. „A tizenkilencedik század legnagyobb magyar lírikusának, aki kezében lanttal és karddal harcolt és vérzett el a »világszabadság«-nak s nemzete függetlenségének századokra szóló nagy gondolatáért, országra szóló lelkes ünnep mellett leplezték le ma az emlékszobrát Segesváron, annak a városnak a piacán, amelynek a határában hősi halállal elesett” – kezdte tudósítását a Pesti Hirlap. A bő lére eresztett beszámoló leírja az ünnepség minden mozzanatát. (…)

A szobor fogadtatása kedvező volt: „A közönség, bár a hivatalos ünnepnek vége volt, alig tudott megválni a szobortól. Áhítattal csüngött rajta s szinte imádta. Sokan letérdeltek és megcsókolták a talapzatát. Azután egy-egy levelet téptek a koszorúkból emlékül; némelyiknek csak a szalagja maradt meg.” Végül a nép elvonult a szobor előtt, „feledhetetlen, szép ünnep volt ez a nap a magyarságnak, amely igy minden rétegében képviselve talán még soha sem volt.”

A lapok részletesen beszámolnak az avatóünnepséget követő, mintegy négyszáz fő részvételével zajlott bankettről, no meg arról is, hogy „a lakomán indítványozták, hogy Köllőnek, aki a szoborra ráfizetett, veszteségét megtérítsék. Azonnal gyűjtést indítottak, amely szép eredménnyel járt.”

Noha az örökkévalóságnak szánták a Petőfinek emléket állító és a magyar szabadságvágyat hirdető segesvári alkotást, a gyászos történelmi események hatására mégis efemernek bizonyult. „Néhány nap előtt román repülők jelentek meg Segesvár fölött és bombákat hajítottak le, amelyek azonban a városon kívül estek le és igy semmi kárt sem okoztak” – számol be a Szeged és Vidéke 1916. október 9-i számában. Mint írja, „az értékek megmentésének, illetve biztonságba helyezésének nagy és sok körültekintést igénylő munkáját a főispán és a város polgármestere vezetik. Minden műkincset, igy a Petőfi-szobrot is és a ’48-as csatatér műemlékeit már elszállították (…).

A Petőfi-szobor, a korán elhunyt Köllő Miklós müve, már Budapesten is van.”

A fehéregyházi emlékoszlop felavatási ünnepélye. A Dunky fivérek fényképe után a Vasárnapi Újság 1897. augusztus 8-i számában

Elveszetten

Az elvesztett Nagy Háborúban elveszett az ország is, a bajokat tetézte a Tanácsköztársaság okozta felfordulás. Petőfi Segesvárról elmenekített szobrának hollétéről, állapotáról Pakots József számol be a Pesti Hirlap 1921. november 13-i számában: „…huszonkét év után ma láttam ismét a segesvári szobrot. A városliget havas fái közt, a didergető, csatakos november szomorú hangulatában kerestem föl újra. Rettenetes szimbólum a magunk sorsának, hogy hol találtam rá. Egy ércöntő műhely torzói közt döbbent elém elfeledve és elhagyottan. Jobbja most is titáni gesztussal mutat a messzeségbe. Merre? Hova?”. A szerző ismerteti a szobor kálváriáját is: „1916-ban az első oláh betörés alkalmával a segesvári polgármester fölirt a kultuszminisztériumba, hogy valamit kellene csinálni a Petőfi-szoborral, mert az oláhok, ha odáig fognak nyomulni, aligha kímélik meg. Majovszky Pál, a szépművészeti osztály vezetője, akkor fölkérte Várday Szilárd képzőművészeti főiskolai tanárt, hogy a maga hatáskörében tegyen meg mindent a szobor Budapestre szállítása iránt. Várday tanár hazafias aggodalommal sietett a fölkérésnek eleget tenni. Az államvasutaknál kijárta a szállítást. Radnay Béla, a képzőművészeti főiskola tanára, pedig több szakemberrel leutazott Segesvárra, ahol a szobrot leszerelték és bevaggonirozták. A vonat hozta is Budapest felé, de az akkori menekültjárásos, zavaros időben, az a vaggon, amelybe beraktározták, a Dunántulra került s egy kis állomáson lekapcsolták. Ott nem tudtak mit csinálni vele és kitolták egy holt vágányra. Hat hétig hevert itt, amig ki lehetett nyomozni, hogy hova tűnt. Ekkor fölhozták a fővárosba s egyelőre a Bajza-utcai mesteriskolában helyezték el. Közben a helyzet tisztult Erdélyben s a kultuszkormány ugy intézkedett, hogy szállítsák vissza. Már meg is történt minden intézkedés, amikor kitört a forradalom és visszairányították a szobrot s minthogy talapzata megsérült, beszállították a Hungária magyar müércöntöde Szabó József-utcai műhelyébe. Itt hever azóta teljesen elfeledve. Az ércöntöde vezetője, Rafaelo Vignali mester, elvégezte a szükséges javításokat és azóta türelmesen várja, hogy a szobor további sorsáról valaminő intézkedés történjék.”

A szerző számos kérdést szegez a hatóságoknak, hogy miért engedték négy éven át pusztulni az alkotást, majd javaslatokat fogalmaz meg felállítására, „talán a Gellért-hegy valamelyik sziklaoromzatán lehetne legméltóbb helyet kikeresni számára. Petöfi alakjának egész mozgása, kinyújtott jobbjának gesztusa arra utal, hogy magaslati helyre állittassék” – jelöli meg az egyik lehetséges helyszínt. Ezután az események felgyorsultak. Három hónappal később Az Újság arról számol be, hogy megtalálták a szobor méltó helyét. „Köllő Miklós müvét, a Segesvárnak szánt Petőfi-szobrot viszik Félegyházára. Ma reggel rakták fel az érczből öntött mü részeit arra a négylovas szekérre, melyet Félegyháza város küldött fel érte két diszruhás hajdúval Budapestre és csütörtökön délben állnak meg vele Fél­egyháza városháza előtt, a hol ünnepélyesen veszi át a polgármester és a Petőfi-szoborbizottság elnöke. El lehet mondani erről a nevezetes szoborról, hogy hét város versengett érte, mint egykor Homéroszért: Hepta poleisz: Pápa, Kecskemét, Kiskőrös (Petőfi szülőhelye), Félegyháza, Aszód, Sopron és Szalka. A győztes Félegyháza lett a nemes versenyben.” Az Újság vázolja a szobor szomorú sorsát, majd azzal zárul a rövid híradás, hogy Félegyháza „félmilió koronát szánt felállítására”, s azt is megjegyzi, hogy „a szoborleleplezés ünnepére, mely május első felén lesz, a város meghívja a kormányzót, a nemzetgyűlést, a kormányt, az irodalmi társulatokat és az egykori Nagy-Magyarország minden vármegyéjét.”

A Petőfi-szobor Kiskunfélegyházán. Fotó: kiskunfelagyhaza.hu

Hazatalálás

Félegyházán a szobor átvészelte a történelem újabb viharait, s a közösség, amely gondjaiba fogadta, jó gazdájának bizonyult. Ezt példázza az a tény, hogy kilencvenegy évvel újraavatása után restaurálták a műalkotást. „A szobrot tavasszal vésték le talapzatáról és szállították el Bozóki István, kőfaragómester műhelyébe, így az idei március 15-ei ünnepséget a hagyományostól eltérően Petőfi-szobor nélkül tartották meg Félegyházán. Alapkőletéttel emlékeztek az 1848–49-es szabadságharc eseményeire. A szobrot Máté István szobrászművész, annak posztamensét pedig Bozóki István kőfaragómester újította fel. Az emlékmű felavatását július 30-án, a költő halálának évfordulójára emlékezve a Petőfi Sándor Emléknapok keretében tartják” – számol be Vajda Piroska a Petőfi Népe 2013. július 16-i számában.

Az avatóünnepséget két hét múlva, július 30-án tartották. Az alkalomra megjelent jegyzet írója érdekes epizódot villant fel: „Biztosan megfordítják, vagy beolvasztják. Az is lehet, hogy visszaadják Segesvárnak – tanakodtak a járókelők a Petőfi-szobor márciusi elszállításakor.” A helyiek aggodalma azonban alaptalannak bizonyult, mert a restaurált szobrot a megújított talapzaton újraavatták a tervezett időpontban.

Romulus Ladea Petőfi-mellszobra a segesvári várban. Sarány István felvétele

Kárpótlás

Segesvárt később kárpótolták egy Petőfi-szoborral. A számomra elérhető sajtótermékekben nem sok nyomát találtam a szoborállítás körülményeinek, s a meglelt információk is ellentmondásosak, ugyanis míg a Viaţa Romînească, az írószövetség folyóirata 1959. márciusi számában arról ír, hogy feléledt a köztéri szobrászat és a főváros mellett a vidéki települések is köztéri alkotásokkal gazdagodnak a közeljövőben – köztük Segesváron állítják fel Romulus Ladea kolozsvári szobrászművész Petőfi-büsztjét –, addig a Sztálin Tartomány néptanácsának sajtóorgánuma, a Drum Nou 1958. július 7-én arról ad hírt, hogy „a nagy forradalmár költő, Petőfi Sándor – aki az 1849-es Segesvár melletti harcokban lelte halálát – emléke tiszteletére a város néptanácsa a történelmi múzeummal együtt elhatározta, hogy leleplezi a költőnek a városban elhelyezett mellszobrát. A büsztöt, a kolozsvári Romulus Ladea alkotását az I. C. Frimu parkban helyezik el augusztus hónap folyamán”. Nem segít az időpont tisztázásában a magyarországi románok lapja, a Foaia Noastră 1961. június 15-i számában megjelent utalás sem, miszerint Ladea „két évvel ezelőtt adta át a segesvári múzeumnak Petőfi-szobrát”, megjegyezve, hogy a szobrász a magyar irodalom jó ismerője volt. Tény, hogy a szobrot felállították Köllő Petőfije helyén, s Banner Zoltán úgy értékelte, hogy Ladea „Segesvári Petőfi-szobra egyike legjobb Petőfi-ábrázolásainknak”. Ez a szobor sem állt sokáig azon a helyen, mert a Népújság 1996. június 18-i számában írja Bölöni Domokos – Gábos Dezsőt, a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnökét idézve –, hogy „a Várban a Romulus Ladea készítette Petőfi-szobor talapzata megy szét. Gábos Aladár kőfaragó, Petőfi-rajongó fizetné a költségeket, kb. százötvenezer lejt, ha a Városháza urai is beleegyeznek, hiszen voltaképpen az ő feladatukról volna szó.”

Azt már a későbbi híradásokból tudjuk, hogy a talapzat megrongálódását a várfal omlása okozta. A marosvásárhelyi Népújság beszámolója szerint Gál Ernő, az RMDSZ segesvári szervezetének elnöke így emlékezett „a Petőfi-mellszobor eltávolításának körülményeire, a visszaállítással kapcsolatos nehézségekre: »Hat évvel ezelőtt a segesvári vár fala beomlott, a talajomlás elérte a szobor talapzatát. Akkor egyetlen megoldás körvonalazódott: a szobor, az azt körülvevő láncok eltávolítása, a talapzat szétszedése. Végignéztem – furcsa érzés volt – a teljes bontást, a láncok eltávolítását, a szobor leemelését. Nehéz napok következtek, hirtelen a leemelt szobor lett a segesvári magyarság központi ügye. Egymást követték a gúnyos megjegyzések, a támadások, a felelősségre vonások. A polgármester megígérte, a várfal kijavítása után azonnal helyreállítják a szobrot, de ugyanakkor felajánlotta ezt a helyet Petőfi park kialakítására, ahol a szobrot is el lehet helyezni. A várbeli munkálatok után következett a jóváhagyások megszerzése, és végül a helyi képviselőtestület döntése alapján sikerült kialakítani a Petőfi parkot, ahol a költő szobra is helyet kapott.«” Tehát hatéves bizonytalanság után 2013. júniusában újból felavatták – immár új helyen – a Ladea-féle Petőfi-mellszobrot Seges­váron.

Sarány István

(Részlet a szerző Petőfi arcai című, a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület kiadásában 2024-ben megjelent könyvéből)

https://www.3szek.ro/load/cikk/179573/petofi-arcai-segesvaron