Megjelent Nagy Miklós Kund publicisztikakötete
Nagy Miklós Kundot nem kell bemutatnunk olvasóinknak: a népszerű művészeti író évtizedek óta lapunk munkatársa, pár évig főszerkesztője is volt. Nemrég új kötettel jelentkezett a hazai irodalmi-publicisztikai szcénán: a Felemás című könyv a szerző Népújságban megjelent publicisztikáját, illetve több, általa készített interjút tartalma, és a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában jelent meg. Bemutatójára teljes telt házas közönség jelenlétében a Bernády Házban került sor kedden délután.
Nagy Miklós Kund és Markó Béla Fotó: Karácsonyi Zsigmond
A résztvevőket a kiadó képviseletében Gálfalvi Ágnes szerkesztő üdvözölte, és elmondta, Nagy Miklós Kund születésnapja december 6-ra esik, idén pedig a 75. évét tölti. – Érdeklődtem a tavaly, hogy akadna-e még a fiókban kiadandó kézirata? Akadt, és így indult el a kötet a kiadás útján – értesültünk a kötet előzményeiről.
A könyvet Markó Béla méltatta: – Az utóbbi időben szokásunk panaszkodni, hogy kevesen vagyunk egy-egy könyvbemutatón. Ma este rá kell jönnöm, hogy nem a közönséggel van baj, hanem a szerzőkkel. Ide azért jöttek el ennyien, mert Nagy Miklós Kund megbecsült, tisztelt és fontos személyisége Vásárhelynek, és ezt a jelenlévők is tudják. Az utóbbi időben egyre kevésbé tudom szétválasztani a művet és az életrajzot, és egyre rokonszenvesebb az a megközelítés, amely nem feltételez ilyen törésvonalat a mű és alkotója között. Erdélyben pazarlás lenne ez a szétválasztás: az alkotó ember itt egyúttal mindenes is volt, ezért könnyű volt egészen jelentős alkotókkal illusztrálni, hogy az élet, a tettek és a művek szervesen összetartoznak. Itt van előttünk egy szép és vaskos kötet, egy jelentős gyűjtemény, amely 10 év interjúit, beszélgetéseit, tárcáit, jegyzeteit, publicisztikáit, kisesszéit tartalmazza. Egy ilyen könyv megszülethet úgy is, hogy a szerző rendszeresen rögzíti a reflexióit, de e mögött a könyv mögött sokkal több van: az alkotó állandó vásárhelyi jelenléte mutatható föl. Előadások, események, különböző fontos megmutatkozások kapcsán születtek a beszélgetések, még az útleírások is a szerzőnek a világban való állandó jelenlétét feltételezik. Én ezt a fontos és súlyos jelenlétet szeretném méltányolni. Beszélgetéseiben, jegyzeteiben, kritikáiban nem szorítkozik Marosvásárhelyre, de tagadhatatlanul Vásárhely-centrikus értelmiségi, aki szereti a várost, és aggódik is annak jelenéért, jövőéért. Állandó kapcsolatban áll az alkotókkal, művészekkel, képzőművészekkel, írókkal. Ez a könyv és mindaz, amit NMK ír és tesz, éppen az empátiája által rendkívül fontos. A kötet több mint fele beszélgetésekből áll, a szerző rendkívül jelentős alkotókkal társalog. Ami jellegzetesen NMK-i alkotói magatartás, az a megértés, a nyitottság arra, akit kérdezünk, akinek az éle-tére, a véleményére kíváncsiak vagyunk. Ez a könyv annak is bizonyítéka, hogy ebből a kíváncsiságból születhetnek érvényes, jelentős és hiteles szövegek. A szerző portréját ezekből a kérdésekből is meg lehetne rajzolni, mert belőlük körvonalazható, hogy milyen az ő világa. Emellett pedig itt vannak a kritikák és a szépirodalmi jellegű, magas hőfokú írói jegyzetek. Ilyenkor érezzük: milyen kár, hogy nem ír több szépírói szöveget, hiszen azok kapcsán derül ki, hogy a kérdező mögött egy nagyon eredeti képalkotó fantáziájú író rejtőzik. Méltányolnunk kell, hogy évtizedek óta van Vásárhelyen egy olyan, művészetekre érzékeny és azokra odafigyelő ember, aki monográfiák tízeit írta meg, és a kritika-, illetve művészettörténet-ínséges időkben mindig oda lehet rá figyelni. Ezzel pedig (kevésbé) szürke eminenciásává vált a helyi művészeti életnek – mondta a méltató, majd a könyvismertető beszélgetésbe váltott a kérdező Markó Béla és a válaszoló szerző között.
Fotó: Karácsonyi Zsigmond
– Marosvásárhelyiként írsz, ide fordulsz vissza, a könyvben pezsgés, nyüzsgés van.
– Lehet, hogy volt egykor több pezsgés is a városban, de ha csak arra gondolok, hogy egy könyvbemutatóra ennyien összegyűlnek, és a Bernády Házban évente tízezer ember fordul meg, akkor azt kell mondanom, hogy ennyi rendezvény Vásárhelyen, mint az utóbbi években, soha nem volt. Sok eseményt szerveznek, de nem egyenletes színvonalon. Annyi minden van ma a világban, ami magához vonhatja az érdeklődőket, hogy én nem keseregnék. Az viszont nagy baj, hogy szinte minden kiállítást nekem kell megnyitnom, mert a fiatalok nem vállalják. Ami pedig a kevés szépírói szövegemet illeti, úgy érzem, hogy a szerkesztésben, újságírásban vagyok a legerősebb, és nem szeretnék olyan szépíró ember lenni, aki nem tudja azt a szintet hozni, amit szeretne. Ezért a publicisztika területén próbálom a legjobbat teljesíteni. A sok ismerősöm között valami fontosnak így mindig a részese lehetek, és ha e fontos eseményekhez hozzá tudok járulni, az még jobb. Emellett még írni és mindennel napirendben lenni nem könnyű. A könyv címével kapcsolatosan vállaltam a szó pejoratív értelmének is a kockázatát, mert jelezni akartam: a vásárhelyi emberek olyan jelentőséggel bírnak, hogy számomra ők is a kötet szerzői lettek. A könyvek felét az interjúalanyaim írták. Igyekszem nyitott lenni mindenkire, és nem biztos, hogy mindenkivel egyetértek, de az a szerkesztői alapállásom, hogy figyelnünk kell egymásra, és ha a másik fél mondanivalója elér egy bizonyos szintet, akkor esélyt kell adni arra, hogy nyilvánosságot kapjon. A művészeti írásaim mellett a politika, a közélet is érdekel, és ma már úgy gondolom, hogy nem a szülővárosom, Nagyenyed, hanem Marosvásárhely a világ közepe.
Fotó: Karácsonyi Zsigmond
– Híjával vagyunk annak az értelmiségi magatartásnak, hogy bele kell szólnunk a körülöttünk lévő világba. Az alkotás is egy ilyen beleszólási mód, ennél pedig direktebb az, amikor véleményt mondunk a körülöttünk megszülető művekről, avagy közéleti, politikai jelenségekről. Lehet-e véleménymondással befolyásolni a hétköznapi folyamatokat?
– Nem tudok egyértelműen pozitív választ adni, mert a veszteségeink nagyok. A fiatalokat olyan vonzerővel szippantja be a Nyugat, hogy azzal nem tudunk lépést tartani. Nem is az a baj, hogy elmennek, hanem hogy nem térnek vissza, hogy a továbbiakban sem tudjuk itt tartani őket. Ha megérné, hogy valaki itt legyen például művészetelemző, akkor biztosan itt maradna. Úgy vélem, hogy nem fogalmazok durván, ha azt mondom, hogy a műbírálat nálunk csődös helyzetben van. A publicisztika helyzete is nehéz, a világháló mindenfélével bombáz minket, és az emberek hisznek abban, ami le van írva. Ha a tárca vagy jegyzet, amit írtam, tíz év elteltével is érvényes, az nem az én érdemem, hanem ezé a társadalomé, amely tíz év alatt is csak a rossz irányba fejlődött.
Előtérben Gálfalvi Zsolt
A szerző felolvasását követően ismét Gálfalvi Ágnes szólalt fel, aki elárulta: arra gondolt, hogy díjat kellene adjanak, de kicsi, nagy anyagi háttérrel nem rendelkező kiadó lévén, ez nehézségekbe ütközött volna. Ám mégis sikerült díjat alapítani, mert az idén 85 éves Gálfalvi Zsolt irodalomkritikust, szerkesztőt, publicistát az EMIA életműdíjjal tüntette ki. Gálfalvi Zsolt ezt a díjat ajánlotta fel a Lector egy kiadandó, publicisztikai jellegű kötetének támogatására. – A választás számunkra is egyértelmű volt: e kötetnek ítéljük oda a díjat. És úgy döntöttünk, hogy ne legyen egyszeri díj, hiszen a publicisztikai, kritikai műfaj rendkívül nehéz és hálátlan feladat, az ezt művelőkre nagyon oda kell figyelni. Reméljük, hogy a Gálfalvi Zsolt-díjat ezentúl évente ki tudjuk osztani, hiszen ezzel a névadóra is ráirányíthatjuk a figyelmet – mondta Gálfalvi Ágnes, majd átadta a díjat Nagy Miklós Kundnak, aki válaszában megemlítette: – Gálfalvi Zsolt az olyan elődök közé tartozik, akik számomra is mindig példaképek voltak: nagy nyitottságot mutatott, mércéje az érték volt, és ezt a mércét én tőle is tanultam.
https://www.e-nepujsag.ro/articles/nyitottsag-es-megertes
