Máthé László kiállítá­saival vissza-visszatér városunkba, ahol rajz tagozatos kisiskolás élményei mellett érzékeny szociális kötődéseit, a művészlét zsigereinek mélységeiből és szorongó vágyakozásaiból a felülemelkedés sikeres küzdelmét mutatja fel. A kolozsvári képzőművészeti egyetemen doktorandusz, ösztöndíjasként nemrég részképzésen franciaországi tanulmányúton vett részt, majd egy berlini galériánál két hónapot gyakornokoskodott.

 
Francia tanulmányútjára visszatekintve így fogalmaz: „Első alkalom, amikor ténylegesen szembesültem a mai nyugati művészeti felfogással. Ők nem tesznek különbséget és nem specializálódnak a festészet, grafika és szobrászat szakra, eszközként együtt használják azokat az installációkhoz. Ez az egész kortárs konceptuális művészet annyira a gyökerekig megy vissza, hogy ami létrejön e fogalom jegyében, véleményem szerint már gyerekes, vicces, hanyag és nem időtálló művek születéséhez vezet. Megkérdőjeleződött bennem a művész mint társadalmi lény fogalma. Mi a művész? Mi a feladata, és van-e rá szükség? Ilyen kérdések gyötörtek, és majdnem depresszióba sodortak. Az ottani egyetemisták tevékenységét nézve, az volt az érzésem, mintha valaki szabadjára engedte volna egy gyár dolgozóit, hogy törjenek, zúzzanak, mindenki csináljon, amit akar, s a végén egy magyarázattal adjon értelmet neki. Nem láttam bennük a művészet iránti elkötelezettséget. Őket már az iskolában arra tanítják, hogy legyenek saját témáik, („concept”), amelyhez technikát rendelnek, de a megemeltebb kifejezési formához nem jutnak el. A tanítás náluk más, és ezért nem lehet őket elmarasztalni. Valószínű, szemükben mi visszamaradottak vagyunk, hiszen vászonnal, festékkel és ecsettel jelenünk meg. Ez a tapasztalat megerősítette bennem a festészet iránti szeretetemet és elkötelezettségemet. Nem utasítom el ezt a fajta művészetet, de a művészetről alkotott képembe nem illik bele. Szívesebben látogattam a klasszikus értékrendet képviselő múzeumokat, ahol éreztem, hogy vibrál a lelkem, és a festmények hozzám beszélnek.”
 Máthé László a magas festészeti tudást erős és határozott szándékú közlés szolgálatába állítja. A figuratív festészet míves kidolgozásakor a realisztikus ábrázolás egyértelműségét a szürreális nyitottság felé mozdítja. Nem vész el a képnyelv formakereső rejtőzködéseiben, az öncélú anyagmegmunkálásban, a kortárs művészet divatos üresjárataiban. Tud és mer úgy újszerű lenni, hogy a festészet tradícióját hozza működésbe posztmodern képfelületen, miközben a jelen egzisztenciális problémáival szembesít. Művészete elkötelezett szolidaritás az áldozat szerepébe kényszerült emberrel. Képein érzékenyen reagál a kor középpontot veszített értékválságára. A periféria ábrázolása létezésünk terének metaforájaként jelenik meg képein. A kitaszítottságában magára maradt ember képi ábrázolása a jelen szociális hálójának a hiányára és a közömbösségre hívja fel a figyelmet. A légüres terek, az értelmetlenné vált fogyasztói magatartás végtermékének perifériáján az ember veszendő érték. Jelenléte a leépülés folyamatát mutatja.
Máthé Lászlónál a hátrányos helyzet emeltebb szintű, akár biblikus (Káin és Ábel) üzenetet teremt, és nem marad a személyes magánéleti önmegmutatkozás szintjén. Világa erőteljesen vallomásos jellegű. A személyes élményt viszont társadalmi össze­függésekbe építi, így éles társadalomkritikává erősödik fel. Ennek a megélt tapasztalatnak jelen kiállításon mitologikus narratívával való erősödése a jelenség globális méretére irányítja a figyelmet. A Halott Ikarosz (230x200 cm, olaj) a periféria kontextusában nem az egyszeri veszteségre, hanem a leépülés világméretű folyamatára figyelmeztet. A képek barna tónusai a bemutatott létezés mélységeit árnyalják, s a nyomor ábrázolása sem öncélú, a humánum és az emberszeretet elapadását célozza. Csavargóinak arcán a megélt élet minden kudarca ellenére is ott az élettapasztalat áthidaló többlettudása, részvét és szolidaritás társul az ábrázolt figurákhoz. A nagyméretű kompozíciók felerősítik a látvány érzelmi hatását. Az ábrázolt világméretű periférikus terek, külvárosi szeméttelepek a rút esztétikumát az emberi esendőség szelídségével oldják fel.
Kritikusan szemléli a művésztársadalom kínálta alkalmazkodó perspektívákat. Nála a művészlét az emberi érzékenységet és szociális igazságérzetet közvetítő médium szerepét tölti be. Önarcképe a festői szerepkörre is reflektál. A szemek és kéztartás képi megformálása kritikus válaszadás a művész és társadalom kapcsolatára.
Állatfigurái az emberi magatartások antropomorf képei. Mintha az emberi létezés mellett általuk létezne egy igazibb, alakoskodástól mentes megmutatkozási lehetőség is. Az állatkert majma az eredeti környezetből kiszakítva a kényszerhelyzethez alkalmazkodó magatartásról ad példát. A kutyás kép sebzett magánya a környezet hiányáról és kitaszított céltalanságról is szól.
A jelenlegi kiállításon a képfelületek kidolgozása a részletgazdagságtól a szándékolt kihagyásig terjed. Így a megszakítottság és kihagyás újabb jelentést társít az ábrázolt mellé. A monumentális képek mellett tanulmányvázlatai az alkotás folyamatát és az üzenetet hangsúlyozzák.
Máthé László festészete a művész felelősségvállalásáról szól, a magas szintű festői tudást társadalomkritika szolgálatába állítja.

DEÁK FERENC LORÁND

(A kiállítás megtekinthető február 16-ig a kézdivásárhelyi Vigadó Galériában)