A költő erdélyi rekviemje szénfekete tükörképpé lényegült az érzékeny lelkületű képzőművész víziójában. Sebzett, törött ágaikkal fájdalmas imát suttogó, de elszántan-dacosan égbe meredő fái az örök gyász, a megrázkódtatás, de a dac, a tiltakozás szimbólumaivá is váltak. Társakká a továbbélésben. Egyféle feloldódás volt ez a természetben, az örök körforgás, a lét-nemlét egy állomása, a vihar sújtotta, megtépázott, de végleg meg nem tört fák világában. Itt, ezekben a kimeríthetetlen formavariációkkal kecsegtető univerzumban lelt ismét önmagára a művész, a fák jelentették számára azt a biztos menedéket, amelyek a művészi továbblépés lehetőségét is magukban hordozták. A minimális eszközzel maximális hatást elérő, spontaneitásukkal, keresetlenségükkel már szinte kérkedő grafikák, Kusztos Endre szénnel papírra vetett és világba „kiáltott” sikolyai, korántsem a kilátástalanság, hanem éppen ellenkezőleg, a bele nem törődés, a felvetett fejűség frappáns képi megnyilatkozásai voltak. A magasba törő ágak, az ég felé mutató gótikus ívek a bizakodás, a hit, a remény kifejezőivé váltak. Legalábbis így éreztük ezt annak idején, a nyolcvanas években, hiszen egyéni és közösségi sors összefonódott Kusztosnál. A művész mintha azt sugallta volna, hogy igenis létezik kiút a kiúttalanságból. Tette pedig mindezt akkor, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá.

Vajon megháláltuk-e eléggé ezt az erkölcsi támaszt, vajon megköszöntük-e mindazt a kedvességet, segítőkészséget, emberi melegséget, amit oly magától értetődő természetességgel árasztott felénk – ötlik föl bennem mindegyre a kérdés a tragikus halála óta eltelt néhány hét szinte minden napján. S jön is utána a szomorú válasz, hogy nem, mert mindezt eléggé megköszönni talán nem is lehet. De feledni sem. Kedvesen mosolygó lénye bennünk él tovább, miközben európai mércével mérhető életműve önálló életre kelve tolmácsolja alkotója művészi üzenetét.

Kusztos Endre derékba tört, de egekbe mutató gótikus ívei immár örök szimbólumokká nemesedve hirdetik művészi és emberi nagyságát. A szó legszorosabb értelmében is. Hiszen ott nemesednek a március 7-én, a művész halála után három héttel, Marosvásárhelyen, az Unitárius Egyház Bolyai téri, Dersi János-termében megnyílt emlékkiállítás plakátján is. A tárlat ötlete és anyaga dr. Madaras Sándor műgyűjtőtől származik, aki a tulajdonát képező kilenc nagyméretű grafikát és a művész egy fiatalkori olajképét bocsátotta közszemlére.

Madaras doktor közvetlen hangvételű, baráti szavakkal emlékezett a törékeny testalkata ellenére is rendkívüli erővel és kitartással dolgozó művészre, utalt grafikáinak humánus üzenetére, az olajfestmény kapcsán pedig a festő szülőföldjéről, a Küküllő-mentéről és Makfalváról is szót ejtett.

A művész halála utáni első emlékkiállítást Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta, hangsúlyozva Kusztos Endre életművének erdélyiségét, de ugyanakkor egyetemességét is. A plakáton látható „megtört, csonkjaiban is szenvedő fa, ez a különös, jellegzetes székely csúcsív” szerinte, „a sors kegyetlen fordulata folytán akaratlanul is a festő tragédiájára utal. Egyben figyelmeztet: vigyázzunk értékeinkre, Kusztos Endre örökségét is éltessük tovább!”

Igy legyen!