Szoboravatás és újraavatás, Fadrusz János és Kolozsi Tibor – a két esemény és a két szobrász neve immár egymás mellé kerül a művészettörténetben. A Mátyás-szobor 1902-es felavatása sem volt a leggördülékenyebb, aminthogy a 2010-ben befejeződött felújítási munkálatokat követő hivatalos újraavatás is majd félévet váratott magára. A lényegen azonban mindez mit sem változtat: Kolozsi Tibor szakértelmének köszönhetően a műemlék, matuzsálemi kora ellenére, ismét fiatalos pompájában ragyog: Mátyás ugyanolyan délcegen üli meg lovát és vigyázza a kincses város népét, ahogyan azt száz egynéhány évvel ezelőtti szoborvalójában, felavatásakor tette.

A fiatal szobrászművész azonban nem csupán fadruszul tud beszélni, hanem jeles elődjének méltó társa is. Művészi pályája eddigi két évtizedé­ben – 1991-ben végzett a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia szobrászati szakán – ugyancsak változatos fejlődési-kiteljesedési szakaszokat járt végig. S hogy Fortuna is mellé szegődött azt tehetsége mellett kitartásának is köszönhette. Nem tudom mennyi szellemi-fizikai erőt, hány kín-keserves-gyönyörűséges munkanapot vettek igénybe művészi kísérletei, jómagam már csak a végeredménnyel találkoztam: a mitológiai ihletésű, bronzból készült, szerény méretei ellenére is térbe kívánkozó kisszobraival, nagyméretű, hegesztett vas, rozsdásan magakellető, játékosan groteszk plasztikáival, simára csiszolt fekete folyami kőből ránk meredő, prehisztorikus korokat idéző portréival, vagy az emberi történelem évezredeinek homályából előtörő, de időszerű művészi üzenetet közvetítő, bronzba fogalmazott arcképcsarnokával és nem utolsó sorban a szobrászati nyelvet megújító, korszerű térszobraival.

Különleges művészi adottságaira idejekorán felfigyelt a szakma s már 1992-ben Bukarest nívódíjjal tüntetik ki, amit aztán többek között a Budapest Art expo-díj és a Barabás Miklós Céh nívódíja követ, hogy aztán ez év márciusában, mindössze 45 évesen megkapja a legnagyobb szakmai elismerést jelentő Munkácsy-díjat.

FOTÓ: HORVÁTH LÁSZLÓ – Kolozsi Tibor: Gladiátor

Kolozsi Tibor pályájának alakulását kezdettől fogva figyelemmel kísértem. Őstörténeti, bronzos kiruccanásai a látványosan izgalmas esztétikai kaland lehetőségével kecsegtettek. A múltba fordulás azonban számára nem csupán formai lehetőségeket kínált, a manapság divatos ősi alakzatok és kifejezésmódok modern átfogalmazását, hanem olyan mélyenszántó szellemi kalandozást, amelynek állomásai a mának is szóló üzenet potenciális hordozói is. A művész a plasztika nyelvére ülteti át az őstörténet és a mitológia kimeríthetetlen kincsestárát. Méghozzá a legmeggyőzőbb, a leghitelesebb módon. Nem „szó szerint”, hanem annak mélyről fakadó szellemiségében. A módszer ilyenformán a variációs lehetőségek fölöttébb gazdag skálájának megszólaltatására alkalmas. Kolozsi pedig él a maga teremtette lehetőséggel. Az eredmény: új, meditációra sarkalló vizuális struktúrák megteremtése.

Kisméretű bronzszobrai részleteiben alaposan kidolgozottak ugyan, az ábrázolat prototípusának azonban mindössze néhány, alapvetően fontos jegyét jelenítik meg, sajátosan archaizáló, de ugyanakkor a legmodernebb változatban, a bronzban rejlő lehetőségek maximális kiaknázásával. Esetenként a formák egyszerűsége és az alkalmazott anyag jellege dominál, máskor viszont, mint az apokalipszis sorozat esetében is, a dinamikus kompozíció jut főszerephez. A magyar őstörténetből ihletődött lovas szobrocskák szinte mindegyike a látvánnyal párhuzamosan, egy-egy sokatmondó allegória is.

Hegesztett fémszobrai is történeti, biblikus, mitologikus tematikát dolgoznak föl. Az eltérés a felhasznált anyagban és az ebből adódó sajátosságokban mutatkozik meg. A felületek szándékosan durva megmunkálása és a lényegre törő, mindössze néhány szerkezeti elemre építő megjelenítés tömör és rendkívül szuggesztív struktúrákat eredményez.

FOTÓ: LÁSZLÓ MIKLÓS – Kolozsi Tibor: Portré (részlet)

Fontos szerepet töltenek be Kolozsi Tibor alkotóművészetében a portrék, amelyek az idők folyamán szintén kategorizálódtak, külön alkotási periódusokba rendeződtek. A szobrászi adottságok próbakövének tekinthető arckép viszont korántsem egyfajta bizonyítási szándékból került túlsúlyba, s nyert formát a legkülönbözőbb anyagban, kőben, vasban, bronzban. A formai bravúrokon túl nála a portré az elmélyülés, az absztrahálás és általánosítás olyan lehetőségét teremti meg, amellyel a szobrász különböző alkotói periódusaiban különbözőképpen élt.

A karakter-ábrázolásokként fogant portrésorozattól a jelzésszerű arcábrázolatokon keresztül a sajátos típusokat jelölő portré-koncentrátumokig terjed a skála.

Hegesztett fémlapokból, fémgyűrűkből összeálló rozsdafejek, domborított, tömör lemezből szerkesztett női portré, vagy „áttetsző” változata, a fémkeretbe foglalt űr, a pozitív és negatív forma sajátos elegye valósággal alakítja maga körül a teret, ugyanakkor a spontaneitás látszatát is kelti. Mellettük ott találjuk a finoman megmunkált fényes fekete követ is, amelyből tömör tömegként bontakoznak ki az elvonatkoztatás különböző fokozatait képviselő ábrázolatok. Szilárdságával „a kő lefékezi a képzelet felelőtlen látomásait, s mindig érvényesíti a maga megváltoztathatatlan anyagának törvényeit” – véli a művészeti íróként is elismert László Gyula. Kolozsi esetében azonban még a kő sem szab határt szárnyaló fantáziájának, bár az anyag természeténél fogva ezek a szobrok befejezettségükkel, teljességükkel mintha némiképp feleselnének a fémszobrok szándékos esetlegességével. Hogy aztán egy következő alkotási szakaszban a művész eljusson a tömören megfogalmazott, lényegre törő, de mindazonáltal a részleteket sem mellőző, expresszív alaptípusok megfogalmazásáig. A részletező és nagyvonalúan összegző fogalmazásmód frigyéből összeálló portrék e kettősség okán válnak különlegesen kifejezőkké, egyediekké.

A művész látszólag archaikus jegyekkel ruházza föl ábrázolata tárgyait, ezek a portrék azonban éppen időtlenségükben, korok és stílusok fölöttiségükben jelentenek újat. Kolozsi évezredek mélyére nyúl, hogy a legmodernebb korok életérzését sugallja, hogy a művészi általánosítás legmagasabb fokára lépjen. Teszi pedig mindezt olyan formai bravúrok felvonultatásával, ami a tehetségen kívül tökéletes mesterségbeli tudást is feltételez.

Az egyedi formanyelven túl, Kolozsinál a portré egyben lelkiállapot is. Sajátos viszonyulás ábrázolata tárgyaihoz. Ezek a részleteiben tökéletesen kidolgozott, archaikusnak tűnő, de 21. századi szenvtelenséggel a jövőbe tekintő arcok mi vagyunk. Mi, akik voltunk, s akik leszünk. A mindenkori ember, gyarlóságaival és erényeivel, akit a művész mintha felülről, egyfajta megértő bölcsességgel szemlélne. Teheti. Hiszen immár saját teremtményeiről van szó. A több ezer típusból összesített, tömörségükben szinte pattanásig feszülő portrékról.

A szinkretizmus szellemében fogant Kolozsi-szobrok olyan sajátos művészi program megjelenítői, amely vállalja a mindenkori újjal járó kockázatot, a kísérletezés és szuverén értékteremtés kínját-gyönyörét.