Az asszony nem ember? – olvasom a halványpiros háttérben öles fehér betűkkel huncutkodó címet Murádin László legújabb, vaskosan elegáns és elegánsan vaskos négyszázharminchárom oldalas, nyelvművelő írásokat tartalmazó kötetének* borítóján. S ha harcos feministáink a kérdés láttán már fenik is kardjukat, kár a benzinért. Hiszen szerzőnk szerint az asszony szó nem hogy embert, de még rangot, királyasszonyt, úrnőt is jelenthetett egykoron, sőt, az asszonyállat is ember volt a javából. A manapság már furcsán hangzó szó használata a 16-17. században nem számított sértőnek, állat szavunk ugyanis az áll ige származéka, s annak idején állapotot, élőlényt, létező dolgot jelentett. Az asszonyállat tehát, mindennemű pejoratív zönge nélkül, egyszerűen csak női lényt jelölt, valamennyi pozitívumával együtt. Persze, ha volt neki olyan. De ez utóbbi gonoszkodás már nem Murádin Lászlótól, a frappáns telitalálatok és nyelvi huncutkodások nagymesterétől származik, hanem egy női lénytől, akinek most az a tiszte, hogy felkeltse a figyelmet egy tudományos igénnyel és precizitással megírt, rendkívül olvasmányos kötet iránt, amely előkelő helyre számíthat az idei sikerkönyvek listáján.

Szerzője, az erdélyi nyelvföldrajz kiemelkedő alakjaként számon tartott nyelvtudós és fáradhatatlan nyelvművelő Murádin László – nevéhez fűződik a tizenegy kötetes Romániai Magyar Nyelvjárások Atlasza adattárának több évtizedes kutatómunkával járó összeállítása – írókat, újságírókat meghazudtoló, gördülékenyen élvezetes stílusban, hogy ne mondjam, szórakoztatva oktat, tár fel érdekességeket nyelvünk múltjából, jelenéből. József Attilával együtt vallja: „A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját, az udvar sarkában gubbasztó, maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai”. Tehát „ a legcsodálatosabb hangszer”, amelynek fortélyait ha nem is a legkönnyebb kiismerni, de mindenképpen megéri. Ehhez segít hozzá – immár több mint félévszázada – lapunk, a Szabadság és elődje, az Igazság hasábjain folyamatosan megjelentetett nyelvművelő írásaival Murádin László, s ezekből is olvashatunk a nagyváradi Europrint nyomda gondozásában most megjelent, igényes kötetben.

 A nyelv változásával, fejlődésével együtt a nyelvművelés is sokat változott. S ha a múltban „valóságos büntetőexpedícióként állt a közönség nyelvhasználatával szemben”, mára „a hangsúly nem a tiltó szabályok ismeretén, hanem a nyelv szellemének elsajátításán van”. „A cél és módszer nem a mindenáron való irtogatás, nem az idegen szavak mindenáron való üldözése, hanem a nyelvi műveltség, ismeret olyan fokú emelése, terjesztése, hogy a köznapi beszélő a felmerülő nyelvhelyességi kérdésben jórészt maga is eligazodhassék” – véli a szerző. S ha jeles költőnk szerint bánni a szóval odaadás és felelősség, ilyen hozzáállással születtek Murádin László írásai is. A tudományos igényesség mellett játszi könnyedséggel, eleganciával, nem ritkán finom humorral fűszerezett ötletességgel tárja fel szavaink, szólás-mondásaink, szállóigéink eredetét, derít fényt helyneveink, család- és keresztneveink kialakulástörténetére, ered nyomába a rohamos technikai és tudományos fejlődés szülte új szavainknak. Megállapít, közöl és halad a korral. Sajátos nyelvi fordulatokban bővelkedő, rövid és frappáns, gyakorta irodalmi művekből kölcsönzött idézetekkel is alátámasztott okfejtései egy, a nyelvi változásokra érzékenyen reagáló, azoknak szükségességét elismerő, korszerű tudományos hozzáállást tükröz. Mint eddigi köteteinek mindegyikét, ezt a legújabbat is tartalmi gazdagság és változatosság jellemzi. Most pedig, figyelemfelkeltésként, szokásom szerint, elját­ szadoznék a tartalomjegyzékben közölt címekkel, hadd lássa a kedves olvasó hogy Nem árulok zsákba macskát. S ha valakinek néha napján Forr az epéje, mert Benne van a csávában, hiszen gyakorta Elveti a sulykot, sőt az is előfordul, hogy Lóvá tesz valakit, egyszóval Sok van a rovásán, akkor már az sem számít, ha Körömszakadtáig tagad. Utólag azonban csak Kivágta a rezet. De ha mégis Szőnyegre kerül és Lenyeli a békát a búsongás Egy fabatkát sem ér. És különben is, Nem jó az ördögöt a falra festeni, hiszen Nem kerget a tatár és Jön még a kutyára dér. Akad persze olyan is közülünk, aki mindezt csak úgy Kirázza a kisujjából, Vigyorog mint a fakutya és Iszik mint a gödény, sőt, a Kóla mellett a Molotov koktélt sem veti meg, és Dizájner drogot is fogyaszt, így aztán már azt sem tudja, hogy Milyen ló a paripa, Hol van a hetedhét ország és Meddig gyermek a gyermek.

De túl e csöppnyi játékos ízelítőn a szerző jóvoltából bepillantást nyerhetünk a helynévadás megannyi változatába és módozataiba, a Székelyföld, az Aranyos mente, a Mezőség, a Körösök vidéke helyneveinek alakulásába, a különböző tájegységek nyelvjárási sajátosságaiba valamint az ismertebb család- és keresztnevek eredetébe. Szerző és kiadó ismét egymásra talált, az eredmény pedig egy könyvespolcainkat díszítő, nyelvünk szépségét, szavaink gazdag jelentéstartalmát, szóhasználatunk sokféleségét felvillantó újabb kötet. Az oldalt a Nemzetközi Kerámia Biennálé anyagából készült válogatással illusztráltuk. A kiállítás november 26-ig tekinthető meg a kolozsvári Művészeti Múzeumban *Murádin László: Az asszony nem ember? – Nyelvművelő írások, Europrint kiadó, Nagyvárad, 2017. 

Németh Júlia