Utak a kerámiában
Rajtunk a világ szeme. Mármint Kolozsváron. Most éppen képzőművészeti vonatkozásban. Hiszen itt adtak egymásnak találkozót a nagyvilág
keramikusai az immár harmadik alkalommal megrendezett
nemzetközi biennálén. Százával érkeztek a munkák, és százával népesítették be Kolozsvár kiállítótermeit a legváltozatosabb külföldi és hazai kínálattal. A hivatalos megnyitó
a Művészeti Múzeumban volt
ugyan, s amit ott láthattunk,
láthatunk az túlzás nélkül világszínvonalúnak minősül, de
az előjáték, a Mátyás-ház pincegalériájában megnyílt beharangozó tárlat is a rendezvény
rangjához méltónak bizonyult.
Hiszen nem kisebb művész,
mint a nemzetközi hírnévnek
örvendő, Ferenczy Noémi- és
Szolnay Sándor-díjas, nagyváradi Jakobovits Márta, az Európai Kulturális és Művészeti
Akadémia, a Magyar Művészeti Akadémia és a Barabás Miklós Céh vezetőségi tagja hozta el legújabb munkáit egy, az
ismert és elismert nagybányai
tanár házaspárral Crăciun Judittal és Gheorghéval rendezett, közös kiállításra. (Kurátorok: Arina Ailincăi, Marius
Georgescu, Gavril Zmicală.)
Az azonos alapokról induló
három művész 1971-ben végzett
a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola Kerámia Szakán.
Kiállításuk címe: Utak a kerámiában. S hogy közülük ki milyen úton indult el az elsősorban egyéniségük, lelkialkatuk,
művészi beállítottságuk függvénye. De ami mindhármukban
közös az az alapos anyagismeret, technikai tudás és nem kevésbé a nagy egész, a teremtett
világ iránti feltétlen tisztelet,
hogy ne mondjam, hódolat. Ami
valahol természetes is, hiszen
hivatásként űzött mesterségük,
a kerámiaművészet meghatározója éppen az anyagi világ négy
alapeleme, a föld, a tűz, a víz
és a levegő. Általuk szinte a genezis rejtelmeibe is betekintést
nyújt a keramikus. A káoszból
létrejött rend, az alakulás megannyi fázisának feszültséggel
telített mozgalmas pillanataiba,
amelyek aztán formákba konkretizálódva utalnak az alkotó
belső világára, sajátos elképzeléseire, művészi hitvallására.
Gheorghe Crăciun egyedi
fantáziavilága markáns egyéniségre vall, aki jól ismeri a művészi teremtés kiaknázatlan módozatait, és hatásosan él is az alkotási szabadság lehetőségével.
Első látásra irreálisan groteszknek tűnő, de valós elemekből
megkonstruált fantázialényei, mintha egyfajta lehetséges
l e h e t e t l e n t
szimbolizálnának. Olyan
szürrealista
l á t o m á s o k ,
amelyek sajátos múltba,
r é g m ú l t b a
visszamenve
villantják fel a
jelent, s a disztópiába torkolló jövőt. „Bestiariumát”, ezt
a korunk viszszásságaiból,
t á r sad a l m ipolitikai anomáliáiból táplálkozó zoomorf szörnyf e l h o z a t a l t
akár középkori kalandozásnak,
posztmodern múltba tekintésnek is nevezhetném, ha kisugárzása nem lenne olyannyira időszerű. Ha megfeledkeznénk nagyon is aktuális, allegorikus
üzenetéről. Az óra pedig szüntelenül ketyeg, még ha szimbolikusan is, mert az idő a legnagyobb úr, megkerülhetetlen és
megállíthatatlan. Nem véletlenül jut főszerephez a művésznél,
és konkretizálódik egy fajta kvázi-óra parádéban, filozofikus
mélységekig tágítva a sajátos formavariációkban bővelkedő, színekben is változatos látványt.
Irodalmi hasonlattal élve: a
Huxley-i és Orwell-i kontaminációból született „szép új világot”,
ahol a szép fogalma merőben
más értelmezést kap, új jelentéstartalommal bővül.
Crăciun Judit kerámiavilága is sajátosan egyedi, markánsan erőteljes. Nála viszont talán
nem annyira az idő, mint inkább a tér jut főszerephez. Geometrikus alakzatainak, esetenként súlyosan masszív, tömör
konstrukcióinak szigorát az
élővilágból kölcsönzött, organikus elemekkel enyhíti, amelyek egyfajta sajátos játékosságot kölcsönöznek alkotásainak.
S éppen ez az ellentétekből fakadó egység adja meg fantáziadús, biomorf kerámiáinak sava
borsát. Amit a különleges technikai tudáson alapuló precíz
kivitelezés még inkább kiugraszt. Természetből ihletődött,
de sajátosan tovább gondolt-kivitelezett kerámia tárgyai újszerűségükkel, különleges formavilágukkal, kapcsolatrendszerükkel valósággal vonzzák
a néző tekintetét. Dekoratív, autonóm műalkotások.
Jakobovits Márta pedig még
tovább megy egy lépéssel. Mintha magával a természettel venné fel a versenyt. Csakhogy a
teremtett világ tökélyét meghaladni nem lehet. Megközelíteni
viszont igen. Erre tesz kísérletet
a művész, amikor az alkotási folyamat stációinak a rejtelmeibe
mélyülve aknázza ki az öröktől fogva létező anyag, az agyag
korhoz kötött, de ugyanakkor
időtlenségbe is torkolló lehetőségeit. Ez a sajátos metamorfózis vezet aztán el a végkifejletig, a tökélyt megkísértő természetbe olvadásig, a természetes formák újraálmodásáig. Az
anyaggal folytatott intim párbeszéd során pedig fokról-fokra
tárul fel a művész érzékeny belső világa. Lelkiállapotok, lehelet könnyedségű belső rezdülések, sajátos lélektájak nyernek
konkrét formát Jakobovits Márta vegyészi szakértelemmel felvértezett művészi konyhájában.
A sajátos visszafogottságukban
megkapó szürkék, fehérek, kékek, türkizek megannyi változatában tündöklő mázas kerámia konstrukciói, lapjai, táblaképi megjelenítései vagy természetes anyagokkal, kővel, fával, fémmel, bőrrel kombinált,
a földszínek, barnák meganynyi változatát felvonultató, mimikriszerű installációi a művészi lehetőségek kimeríthetetlen tárházába nyújtanak betekintést. Sejtelmesen könnyed,
megkapó, lírai kerámia szonáta
ez a Teremtőhöz és világához,
világunkhoz.
Három művész, három merőben más világ: a kerámiába fogalmazott, igényes művészi kalandozások maradandó példái.
Németh Júlia
