Jómagam majd negyedszázados kiesés után, két évvel ezelőtt találkoztam ismét Kádár Tibor munkáival, amikor is az F-csoport tagjaként, azonos nézeteket valló, a figurativitás iránt elkötelezett kollégáival együtt állította ki a kolozsvári Művészeti Múzeum protokoll termeiben néhány nagyméretű, sajátos képépítésű, formai bravúrokban és gondolati-tartalmi mélységekben egyaránt bővelkedő alkotását. Művészi elvonatkoztatáshoz, absztrakciókhoz, szín-fény játékokhoz szokott szemünket, lényünket akkor valósággal sokkolta ez a sajátos, 21. századi, nem is annyira új-, mint inkább neo-újfigurativitás. Ez a modern múltba fordulás, amely évszázadokkal ezelőtti időkig visszamenően merít a reneszánsz, a barokk, a németalföldi festészet örökéből. Mert olykor éppen a megfelelő formába öntött visszatérés jelentheti az előrelépést. Annál is inkább, hogy ez a művészi attitűd nem tűr semmiféle mellébeszélést, kóklerkedést, hazardírozást. Könyörtelenül megköveteli viszont a tökéletességre törekvő, elmélyült és sokrétű mesterségbeli tudást, a maximális művészi igényességet. Egyébiránt Kádár Tibor egykori, absztraktba hajló szín-, fény- és formajátékai – merthogy ilyenek is vannak – sincsenek híjával eme követelményeknek.

Jelenlegi kiállítása egyfajta összegzés: eredője annak az élménycsomagnak, amit az idei táborozások jelentettek a művész számára. A 2012-es nyár művészi hozadékát láthatjuk tehát: Zsobok, Borospataka-Gyimesközéplok, Bálványos és a rangidős Szárhegy ihlette alkotásokat.

Négy helyszín, négy karakteres környezet, s mindaz, amit látványuk – külső és belső sugárzásuk – a festő számára jelent. És Kádár Tibor sziporkázik: a számára otthonos, kalotaszegi tájak, emberek világában, az arannyal nemesített, túlburjánzó vörös izzásában, s a puritánságában megkapó Gyimesek vidékén, Borospatakán, a spontánul támadt esztétikai szigor öntörvényével tájba pötyögtetett, tökéletes arányaival megkapó, aprócska házak és lakóik világában. Az élesen tiszta levegő, a napszakonként változó fények befolyásolta-alakította színek, olykor éppen a visszafogottságra, a formák geometriájára koncentráló festői fogalmazás olyan művészre vall, aki könnyed eleganciával váltogatja alaposan kiművelt, de ugyanakkor lényéből ösztönszerű spontaneitással is áradó festői megnyilatkozásait, játszik a kínálkozó lehetőségekkel, harmonizálja a tartalmat s a formát. S ha léteznek beszélő színek, márpedig Kádár Tibornál igenis léteznek, akkor ő ezekre ugyancsak rájátszik. Az építményeinek szigorú vonalrengetegében megjelenített faragómester alakja például éppen a szürke árnyalatgazdagságában válik különösképpen sokatmondóvá, domborítja ki a látványba fogalmazott művészi mondanivalót, legalább annyira érzékletesen, mint a kalotaszegiül beszélő élénk pirosak, zöldek, meleg barnák.

Két kép erejéig Bálványos is jelen van a tárlaton a maga már-már szinte túláradónak tűnő szín- és fényözönével, míg Szárhegy, mint örök állandó, régi ismerősként és kimeríthetetlen ihletforrásként köszön vissza.

„Egy pillanat s kész az idő egésze” – sejteti amúgy józsefattilásan a festő, aki egy röpke pillanatba múltat és jövőt is képes belefoglalni. Pillanatfelvételeket láthatunk tehát ezen a kiállításon, ellesett és megörökített pillanatokat, vagy azok összességéből eredő festői továbbgondolást, érzelmi-hangulati reflexiót: a megállított pillanatot, az időtlenségbe menekített cselekvést, a mozdulatlanságában is mozgó világot, az alakok karakteres mozdulatait, sajátos arckifejezését. Olajba, pasztellbe fogalmazott pillanatfelvételeket, amelyek önmagukban is egységes egészet alkotnak, kifejező, autonóm műalkotások, de amelyek a kádári képépítés ismeretében akár egy nagyobb méretű, vagy éppenséggel monumentális kompozíció összetevőiként is szolgálhatnak.

 A táj és az ember, ünnepeivel és hétköznapjaival, mindennapi tevékenységével, elsődleges szerepet játszik alkotóművészetében. Kádár kitűnő emberismerő. Portréi, alakos kompozíciói is ezt látszanak igazolni. A táj emberét sajátos környezetében, munkavégzés közben vagy a kikapcsolódás, a pihenés perceiben megörökítő festő különleges szerepet tulajdonít a mimikának és a jellegzetes mozdulatoknak, amelyek a fizikai, külső jegyeken túl, egyben belső, lelki sajátosságok hordozói is. Portréi valóságos lélekábrázolások. A kalotaszegi lányok, asszonyok egyedi bája, szemérmes visszafogottságuk, vagy érett asszonyi nemes tartásuk, határozottságuk abból a miliőből is sokat elárul, amelybe beleszülettek. Olykor pedig éppen a sajátos szerkesztés kelti fel a figyelmet. A tárlat egyik, számomra legmegkapóbb munkáján például a képfelületet szinte teljes egészében uraló, majdhogynem egysíkú színhomogenitásból előtörő, fénybe fogalmazott karakteres női arcél, a maga profán egyszerűségében is, mintha egyfajta éteri megvilágosodást sugallna. Hatása döbbenetes.

Végezetül pedig hangsúlyoznom kell azt a lényeges szerepet, amit Kádár Tibor festészetében az aranynak színként, sőt majdhogynem formaelemként való használata jelent. A központi látványelemet-mondanivalót körülölelő, keretszerűen megtámasztó, kiemelő súlyos aranyak különleges mélységet, belső lüktetést, sajátos dinamizmust biztosítanak a képnek. Élővé varázsolják a festői átlényegítésben megjelentetett szereplőket.

  NÉMETH JÚLIA

Elhangzott: 2012. november 4-én, a kiállítás megnyitóján.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/81689