Új, külsejében is figyelemfelkeltő kiadvánnyal gazdagodott a magyar kulturális sajtó. A budapesti Alexandra Kiadó gondozásában negyedévenként megjelenő Hungaricum célja a határon túli magyar irodalmi, művészeti, tudományos értékek és alkotóik bemutatása. A 196 oldalas, nagyformátumú, színes kulturális magazin első száma a múlt évben látott napvilágot és melléklete Itália vonzásában címmel az olasz–magyar kulturális kapcsolatok történetét, az olaszországban élő magyar alkotókat mutatja be.

A 2008/1-es szám Erdély-központú, melléklete az Erdélyi szőttes címet viseli. A tematika olyannyira sokrétű, hogy a válogatás – mindennemű objektivitásra való törekvés ellenére is – az egésznek csupán csöppnyi szeletét nyújthatja. „Az erdélyi magyarság szellemi – kulturális, irodalmi, művészeti, tudományos – értékeit hiánytalanul bemutatni egyetlen mellékletben nem lehet. Csak hozzákezdtünk, remélve, hogy lesz erőnk és lehetőségünk e fantasztikusan gazdag forráshoz még sokszor visszatérni” – olvassuk a reménykeltő szerkesztői vélekedést a bevezetőben. S bár a kiadvány rólunk, de elsősorban nem nekünk, hanem az anyaországiaknak szól, azért magunk is örömmel olvassuk az ismerős és eléggé sohasem ismert tematikát.

S hogy milyenek is vagyunk, azaz milyen az Erdélyi szőttes? Sokszínű, mint maga Erdély.

A Füzes Oszkár kérdéseire válaszoló Ágoston Vilmos például úgy véli: „Minden író és művész csakis autonóm alkotóként létezik. Miért kell odaírni az alkotók neve mellé, hogy »erdélyi«? Semmivel sem mond többet, mint az, hogy zalai. Ezt a fogalmat a magyarországi könyvreklám-ipar találta ki a világháborúk között, és terjesztette, úgy vélték, jobban eladható egy bizonyos körnek, ha felpántlikázzák: erdélyi”.

„Az én falumban kezdődik a magyar történelem”, azaz Nagygalambfalván – jelenti ki jogos büszkeséggel Kányádi Sándor. Lokálpatriotizmusának helyénvalóságát akkor sem vonnánk kétségbe, ha a Székelyudvarhely közeli települést a pápai tizedjegyzékekben nem említenék már az 1200-as évektől. S hogy milyen álmot dédelget a magyar kultúra követe? Szeretné, ha a Benedek Elek szülőfalujának közelében lévő forrás mellett emlékkövet helyeznének el Elek apó kútja megjelöléssel. A kőbe vésett Tamási Áron idézet pedig három nyelven, magyarul, románul és németül hirdetné: „Az irodalom, a művészet embereinek mindenkor, minden körülmények között, akár a politika hóna alatt is, a népeket egymás felé vezető utakat, ösvényeket kell keresniük és egyengetniük. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Az írónak, a kritikusnak pedig a mostoha körülmények ellenére sem szabad lemondania az útkeresésről, a közönséggel való kapcsolat megteremtéséről. „A diktatúra engem arra tanított meg, hogy megtaláljam a saját nyelvemet, amelyen el tudom mondani, akkor is, ha nem szabad, az én igazamat, annak a könyvnek az igazát, amelyet közel akarok vinni az olvasóhoz” – nyilatkozza Szilágyi Júlia, a vele interjút készítő Tompa Andrea kérdésére válaszolva.

Továbbra is az irodalomnál maradva közelképbe kerül még Sütő András, Bogdán László, Farkas Árpád és a magyar írók doyenje, a 99 éves Anavi Ádám.

A Vizsolyi Biblia Az irodalmi műhelyek fejezetben, a Helikonról és Szilágyi Istvánról, a Látóról és Kovács András Ferencről, az Irodalmi Jelenről és Böszörményi Zoltánról, a Korunkról és Kántor Lajosról, a Székelyföldről és Ferenczes Istvánról olvashatunk.

S hogy merre tart a színjátszás és konkrétan a kolozsvári színház? Az Európai Színházak Uniójába – véli Visky András – többek között ez is motiválja az igényes, elmélyült munkát.

A társulat 215. évfordulója alkalmából rendezett Interferenciák nemzetközi színházi fesztiválon pedig megvalósult Tompa Gábor álma, „hogy egyszer a kolozsvári közönség egy tömbben megnézheti az európai színház legizgalmasabb produkcióit. (…) Ez nem az emlékezés fesztiválja volt, mint amilyet korábban többször is tartottunk, hanem a jövőbe tekintésé – véli a színházigazgató. – (…) Hét nyelven beszélt (…): magyar, román, német, angol, francia, spanyol, lengyel előadások jöttek Kolozsvárra” .

Senkálszky Endre arról vall, mit jelent 70 év a színpadon, a nagyon fiatal, nagyon tehetséges, többszörösen díjazott Kézdi Imola pedig kijelenti: átütő sikerei dacára sem érzi magát sztárnak.

Teleki Sámuel címeres ex librise, amelyet a Téka valamennyi könyvébe beragasztottak A saját történeteinket kell eljuttatni a világba – véli Kántor László filmrendező-producer, az Új Budapest Filmstúdió vezetője, az Európai Filmakadémia tagja, aki szerint az erdélyi filmgyártás a világ filmgyártásának a bölcsője volt, hiszen a Korda testvérek és Kertész Mihály első filmjeiket a Corvin stúdióban készítették Kolozsváron. Az erdélyi filmgyártás hosszas szünet után most kezd ismét önmagára találni. „De az nem magyar, hanem erdélyi – véli Kántor – amiben a magyar is benne van, de benne van a román, a szász, a zsidó, a cigány és a többi.”

A vizuális kultúra, a képzőművészet képviselőjeként a kiadvány Kós András szobrászművészt mutatja be Élet és rajz című kötetéből vett részlet, valamint Németh Júlia monográfiája és Kaiser Ottó rendkívül kifejező, a művész egyéniségét felvillantó fotói alapján. A kiváló fotóművész, aki egyébként a kulturális magazin főszerkesztője is, alkotásaival jelentős mértékben hozzájárul a kiadvány sikeréhez. A képzőművészek közül továbbá Páll Lajos, valamint Léstyán Csaba és Ferencz S. Apor kapott helyet az Erdélyi szőttes színes palettáján.

Gálfalvy Irma tollából pedig betekintést kaphatunk a marosvásárhelyi Teleki Téka kincseibe. Ízelítőként ezt néhány, a lapból kölcsönzött felvétellel is illusztráljuk.

NÉMETH JÚLIA

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/8513