B. Kőrösi Ibolya-emlékkiállítás az Unitárius Egyház tanácstermében
Egy művész akkor hal meg igazán, ha elfelejtik. Ha munkái
szétszóródnak, avatatlan kezekbe kerülnek, jobb esetben poros fiókok
mélyén, padláson, pincében várnak a véletlen felfedezésre, az esetleges
feltámadásra.
B.
Kőrosi Ibolyát ilyen veszély nem fenyegeti. Művészi értékük,
kelendőségük folytán munkái részben szétszóródtak ugyan a nagyvilágban,
de jó kezekbe kerültek: igényes otthonok megbecsült ékeiként tartják
számon őket. Alkotójuk a textilművészet egyik, kevesek által
alkalmazott, különleges ágának, a Jáva szigetéről származó batiknak
hódolt előszeretettel. Tette pedig ezt az ötvenes, hatvanas években,
akkor, amikor az effajta technika nálunk újdonságnak számított, s csak
kevesen merészkedtek a batikpipával és forró viasszal való rajzolás és
utólagos festés viszontagságos területére. A sajátos módszer ugyanis
rendkívül biztos kezet és alkotó fantáziát, kombinációs készséget, szín-
és formaérzéket igényelt.
S
a felejtés veszélye már csak azért sem fenyegeti-fenyegetheti a
2015-ben, 88. életévében elhunyt művészt, hiszen hasonló vizeken evező
fia és munkásságának csodálója, Balázs László hozzáértéssel, szeretettel
élteti édesanyja emlékét.
Most
éppen a hagyatékban megmaradt munkákból – kendők, sálak, drapériák,
ruhák, festmények – Rácz Norbert Zsolt lelkész támogatásával rendezett
nagy sikernek örvendő emlékkiállítást az Unitárius Egyház Brassai utca
6. szám alatti tanácstermében.
A
megnyitón többek között Kántor Lajos akadémikus, a Kolozsvár Társaság
elnöke elevenítette fel a művésszel kapcsolatos emlékeit, szólt B.
Kőrösi Ibolya család- és emberszeretetéről, nyíltságáról, hangsúlyozta
munkássága művészi értékeit, egyediségét, amit a rendezvényen bemutatott
kötet is illusztrál.
A
kiállított munkák két nagy csoportba oszthatók: a tárgyi
népművészetből, az eredeti, ősi, népi motívumokból táplálkozó
alkotásokra, valamint közvetlenül a természetből ihletődöttekre.
Utóbbiak szintén csoportosíthatók az elsődleges élményt feldolgozó,
valósághű florális illetve zoomorf ihletettségű alkotásokra, s ezek
absztrahált változataira valamint az elvonatkoztatás végső stádiumaként
értékelhető, geometrikus alakzatokba foglalt sajátosan dekoratív
megnyilatkozásokra.
Minden
igazi művész önmagát adja munkáiban. Körösi Ibolya alkotásainak
változatossága, tematikai gazdagsága, sajátos szín- és formavariációi,
még a mértani szigort is könnyedséggel, játékosan vidám
felcsillanásokkal enyhítő megnyilatkozásai komplex művészi egyéniségre,
sziporkázó, jó kedélyű, életvidám alkatra utalnak. Talán legszembeötlőbb
példája ennek a Lacika rajza (borítóképünkün – részlet) című
munka. Amelyben a művésznek sikerült teljes mértékben azonosulnia
kisfiával, átvennie a gyermeki alkotásokra jellemző, sajátos
szemléletmódot, lelkiséget, létrehozva ezáltal egy sziporkázó
színvilágú, megkapóan eredeti, magas művészi szinten megvalósított,
magával ragadó festői kompozíciót.
A tárlat másik látványosan
jellemző darabja a Pávák tánca. Kőrösi Ibolya egészen korai
munkájáról van szó, amelyben a
hagyományt, a magyar népművészetre oly jellemző madárábrázolást a legkorszerűbb formában dolgozta föl. A háromszögekbe fogalmazott, s mégis életszerű, nemes fejtartású, büszke pávák sajátos „táncrendje”,
a párhuzamok és „szöges” ellentétek együttesének hatásmechanizmusára épített kompozíciós fogások, olyan táncmotívumokat idéznek, amelyeknek ritmusára szinte mozgásba lendül
az egész kompozíció. De ott van
a többi látványos, mind a mai
napig modernnek, korszerűnek
tűnő, kubista, konstruktivista
hatást sejtető drapéria, a Napszem, a Viráglétra vagy a Falusi táj című. S ne feledjük: ezek
a munkák az ötvenes, hatvanas
években, a szocreálban születtek, amikor az effajta kiruccanás, a szabványos eljárásoktól
eltérő kifejezésforma nem számított éppenséggel bocsánatos
bűnnek.
Kendők, sálak sokasága is
árulkodik a művész effajta irányultságáról. Amilyen például a zöld utakon kéklő egekbe vezető párhuzamok határozott tagoltsága, a kék kockák fehéren mosolygó, szabályos szabálytalansága, a Dülöngő négyzetek kedvesen szeszélyes sugallata, az emberibbé, barátságosabbá varázsolt geometria. A mértani idomokban testet öltő művészi
megnyilatkozások szigorát olykor színvariációkkal enyhíti a művész: ilyen a meleg sárgákban, barnákban
megjelenített munka
vagy a Zöldszemű kendő négyzetekbe, téglalapokba fogalmazott
színvarázsa.
Népi motívumok
ihlette, sűrűn telerajzolt kendőinek központi magból kiinduló, rozettás, tulipános,
akantuszos, gránátalmás, életfás, forgórózsás mintákból összeálló jelrendszere pedig
mintha ugyanazt a tökélyt lenne hivatott érzékeltetni, ami magát
a világmindenséget is
jellemzi. Mi más ez, ha
nem a magyar népművészet legbenső lényegének a megérzése.
Jelentős munkának számít az Életfa is.
A legősibb szimbólumok egyike ez, amelyet
a művész úgy lényegít
műalkotássá, hogy a
növény eredeti szépségére rájátszva teremt
egyedi, a konkrétumtól az általánosítás felé mutató
szín-forma konstrukciót. A nagy
fa árnyékában megbúvó, annak
védőkarjait élvező zsenge zöld
levélke pedig az örök anyai szerep, az anya-gyermek viszony elegánsan megfogalmazott, festői hatást kiváltó illusztrálása.
A tárlat B. Körösi Ibolya festői megnyilatkozásaira is rávilágít. Érdemes tehát betérni az
Unitárius Egyház tanácstermébe.
