Az 1905-ben
Gyulafehérváron született Gy. Szabó Béla grafikus 35 évvel ezelőtt,
1985. november 30-án hunyt el kolozsvári otthonában. Ferenczy Miklós
nyugalmazott református lelkésszel, a gazdag képzőművészeti hagyaték
gondozójával a 20. század legjelentősebb erdélyi magyar grafikusának
örökségéről beszélgettünk.
Ferenczy Miklós református lelkész kalauzolja látogatóit a Gy. Szabó
Béla emlékházban • Fotó: Makkay József
– Az utóbbi három évtizedben rengeteg Gy. Szabó Béla-kiállítást
szervezett. Mennyire van érdeklődés a grafikus munkássága iránt?
– Egy családban a nagyszülő vagy a dédszülő addig él, ameddig beszélnek
róla. Ez fokozottan igaz a művészekre is, akik művészetükben élnek
tovább. Hála Istennek Gy. Szabó Béla fametszeteiről sok embernek van
levonata. A rám bízott hagyatékból az elmúlt 35 évben 137 kiállítást
szerveztünk. A legtöbbet Erdélyben, mintegy harmincat Magyarország
nagyobb településein, de jártunk más európai nagyvárosokban is, többek
között Stuttgartban és Brüsszelben. Az Európai Parlament székházában
Tőkés László EP-képviselő támogatásával szerveztünk gyűjteményes
kiállítást 2008-ban, a Biblia évében. A brüsszeli kiállítás nagy
elégtétel volt számomra, mert a megnyitón és az azt követő időszakban
sok európai közéleti személyiség is részt vett. Gy. Szabó Béla
művészetét Erdély határain túl is jól ismerik és értékelik. Erről
külföldi útjaimon is meggyőződhettem. Amikor egy kiállított grafikája
kapcsán egy svájci képtárban rákérdeztem Gy. Szabó ismertségére,
előhoztak egy művészeti albumot az Európa-szerte jegyzett
képzőművészekkel, akiknek alkotásai a nagyobb képtárakban láthatóak.
Romániából kevés ilyen képzőművész neve szerepel, de Gy. Szabó Béla
közöttük van.
– A legtöbb kiállításra személyesen is eljutott. Tapasztalatai szerint
melyek a művész legkedveltebb alkotásai?
– Ez attól függ, milyen célközönségnek szánjuk.
A Jelenések könyvéből merített téma alapján készült
Apokalipszis-sorozatát legszívesebben egyházi körökben szeretem
bemutatni, mert a megértéséhez a Biblia felé kell fordulni.
Gy. Szabó Béla munka közben az 1970-es években kolozsvári műtermében •
Fotó: Archív
Azt szoktam ajánlani, olvassanak el a Jelenések könyvéből egy-egy
fejezetet, és utána nézzék meg az erről szóló grafikát. Olyan ez, mint
egy vers vagy mese illusztrációja. Igazából csak akkor érti meg az
ember, ha ismeri az ihletet jelentő irodalmi alkotást. Nagy elismerést
kapott a Dante-sorozata, a Tizenkét hónap metszetei, de sorolhatnám a
pályafutása elején, az 1930-as években született Liber miserorum
(Szegények könyve) című kisméretű fametszeteit, amelyek igen sajátos
világot mutatnak be. Gy. Szabó Bélát sokan az erdélyi várakat és az
erdélyi tájakat bemutató alkotásai miatt szeretik, igen népszerűek a
Kolozsvárt ábrázoló fametszetei. Kiemelkedő módon rajzolta meg a
természet különböző jelenségeit, főleg a fényt és a ködöt. A Dante- és a
Jelenések könyve-sorozata Márton Áron püspök révén 1969-ben és 1971-ben
eljutott a Vatikánba is.
VI. Pál pápa írásos áldását küldte a kolozsvári művésznek, az eredeti
köszönőlevelet a hagyatékban őrzöm.
Márton Áronnal jó barátságot ápolt. Többször felkereste Gyulafehérváron,
majd amikor házi fogságából szabadult, a püspök meglátogatta a
kolozsvári lakásán.
– Gy. Szabó fametszeteken örökítette meg a 20. századi erdélyi magyar
értelmiség színe-javát. Mikorra nyúlnak vissza ezek az ismeretségek?
– Tízéves gyerekként a Nyárád mentéről kerültem fel 1960-ban Kolozsvárra
Ferenczy Júlia nagynénémhez. Férjével, Fuhrmann Károllyal vállalták,
hogy két testvéremmel együtt hármunkat iskoláztatnak ezzel is segítve
szűkös anyagi körülmények között élő ötgyerekes szüleim családját. Olyan
környezetbe csöppentünk bele, ahol nevelőszüleim lakásán rengeteg
képzőművész, orvos, mérnök, zenész és tanár fordult meg. E körhöz
tartozott a család barátja, Gy. Szabó Béla is, aki a
képzőművész-házaspárt már a harmincas évek elejéről jól ismerte.
Júlia néném lakásán alakult meg az 1930-as évek végén a Barabás Miklós
Céh 15 képzőművész részvételével.
Azért is szívesen jártak a házába a szerény körülmények között élő,
fiatal képzőművészek, mert Ferenczy Júlia remekül főzött, és
rendszeresen megvendégelte őket. Életre szóló barátságok alakultak, és
ezek gyümölcseként rajzolt portrék is születtek. Hosszú lenne
felsorolni, hogy Gy. Szabó Béla hány korabeli ismert személyiség
portréját metszette ki fából.
A művész íróasztala a fametszéshez használt főbb szerszámaival • Fotó:
Makkay József
– Tud-e olyanról, aki ennek nem örült?
– Talán Reményik Sándor volt az egyetlen, akit Gy. Szabó titokban
rajzolt le, pedig kiváló barátságban éltek. A Pásztortűznél mindenben
támogatta, hogy grafikái megjelenjenek, azt viszont elutasította, hogy a
verseihez illusztrációt készítsen. Azt mondta, az olvasó a rajzokat
nézi és nem a verseit olvassa. Amikor Gy. Szabó mégis elkészítette a
portrét és meglepte vele, Reményiknek nagyon megtetszett, és 15
levonatot írt alá. Kötetét azonban csak Reményik halála után sikerült
illusztrálnia. Barátságuk jeléül többek között Dsida Jenő és Reményik
Sándor is verset írt Gy. Szabó Bélának, a kéziratokat a hagyatékban
őrzöm.
– Egyes vélemények szerint a művész zárkózott és nehezen megközelíthető
ember volt. Ön hogyan vélekedik erről?
– Állítom, nyitott ember volt. Senki előtt nem volt zárva az ajtaja,
sokan keresték fel. A hetvenes-nyolcvanas években nemzetközi szinten is
annyira elismert volt, hogyha Kolozsvárra hivatalos vendég érkezett, aki
művészekkel is találkozni akart, „kötelezően” elvitték Gy. Szabó
műtermébe is.
Tény, hogy
olyan ember volt, aki akkor is dolgozott, amikor vendéget fogadott.
Ült az asztalánál, rajzolt vagy metszett és közben beszélgetett.
Egyetlen kikapcsolódása a sakk volt, különböző bajnokságokon is részt
vett. Amikor erről beszélgettünk, mégis lelkiismeret-furdalása volt. Azt
szokta mondani, ha nem sakkozna, sokkal többet adózhatna a
művészeteknek. Feszes program szerint élt, korán kelt és sokat
dolgozott. Másrészt nagylelkű emberként ismerték, aki igyekezett
mindenkin segíteni. Az árvizeket és a földrengést követő időszakban sok
károsultnak küldött pénzadományt. Tanítóként dolgozó nyárádszentbenedeki
nagyapám a hatvanas években azzal a kéréssel kereste meg, hogy van a
falujában egy tehetséges cigánygyerek, akit taníttatni kellene, de a
szülőknek nincs rá pénzük. Gy. Szabó havi rendszerességgel támogatta a
gyerek iskoláztatását az érettségiig.
– Hogyan lett Gy. Szabó Béla legközelebbi hozzátartozója?
– Először 1956-ban találkoztam vele kisgyerekként nagyapámék nyárádmenti
házában, akik aranylakodalmukat ülték. Régi családi barátságot ápoltak
Gy. Szabóval. Éppen egy kínai tanulmányútról tért haza, úgy látogatott
meg bennünket. Nekem emlékezetes kirakós játékot hozott ajándékba.
Amikor Kolozsvárra kerültem nagynénémhez, egyre több időt töltöttem a
társaságában, egyetemistaként pedig nála laktam a Bolyai utcában. Amikor
elutazott, a lakást és a műtermet a gondjaimra bízta. És így volt ez
később is, amikor pusztakamarási lelkészként szolgáltam, vagy 1982 után
visszakerültem Kolozsvárra.
Testamentumában úgy hagyakozott, hogy halála után a lakása emlékházként
is működhessen.
E kérésének tettünk eleget az elmúlt 35 esztendőben. A szobákban
alkotásai és személyes tárgyai segítségével igyekszünk bemutatni
szerteágazó munkásságát. Fiatal éveim alatt annyi jóságot kaptam tőle,
amivel egy életre lekötelezett. Három gyerekünket is úgy neveltük, hogy e
hatalmas örökséget tovább kell vinni. Meggyőződésem, hogy hosszú
évtizedek múltán is lesznek rajongói utánozhatatlan stílusú
fametszeteinek és festményeinek.
Olajképei csak a halála után kerülhettek a közönség elé • Fotó: Makkay
József
– A szobákban sok olajfestményt látok, amelyek viszont nem annyira
ismertek. A grafikus mennyire szeretett festeni?
– A festészetet is szerette, de nem tartotta magát festőnek. Festményeit
soha nem állította ki. Kevesen tudtak róla, hogy rendszeresen fest.
Mintegy 150 olajfestményt hagyott hátra. Halála után rámáztuk be, egy
ládában tartotta elzárva őket. E képeken is azt érzékelem, hogy
állandóan kísérletezett, kihívásnak tekintette a szín- és formavilágot.
Festményeinek annyira élénk és erőteljes színvilága van, hogy képein
egyszerre érzem a festőművészt és a vonalvezetésében elmélyülő
grafikust. Festményeit nem akarta mutatni, mert ízig-vérig grafikusnak
tartotta magát. Meggyőződésem, egyirányú képzőművészi elköteleződése a
javára szolgált. Grafikusi munkássága olyan széles skálán mozog – a
meseillusztrációtól a tájképekig és a portréábrázolásig –, hogy a 20.
század legjelentősebb grafikusai közé tudnám sorolni. Munkásságát
nemzetközi szaktekintélyek is elismerték, amerre kiállításaival
megfordult Európában, Ázsiában vagy az amerikai kontinens több
országában.
– Mire emlékszik legszívesebben a nevelőapjával fenntartott
kapcsolatából?
– Mindenekelőtt végtelen szeretetére és jóságára. Amikor Ferenczy Júlia
nagynénémnél laktam, és Gy. Szabó napi rendszerességgel betért hozzánk,
amíg délben elkészült az ebéd, gyakran álltam modellt neki. Amikor
1963-ban és 64-ben a Dante-sorozatot készítette, ami sok figurális
elemet tartalmaz, megkért, hogy bizonyos testrészeket rólam mintázzon
meg. A fény és kereszt című részben például a krisztusi láb az enyém.
Lefektetett az ágyra olyan szögben, ami neki megfelelő volt, és
megrajzolta a lábaim vonalait. De modellt álltam a Hajóhintázók című
fametszetéhez is. Fölmászott egy háromméteres létra tetejébe, én pedig a
létra aljában két felmosó bottal kellett mímelnem, ahogy a hintát
lököm. Sok ilyen pózt alakítottam, úgyhogy több metszetében is magamra
ismerek. Sokszor elvitt terepre is. Az Utunk irodalmi hetilap
rendszeresen közölte az alkotásait, így kiszállásaihoz megkapta a
szerkesztőségi kocsit. Sokfelé elvitt a környékre, hogy segédkezzek. Egy
érdekes emlék: amikor a kolozsvári Széchenyi téri piacot rajzolta, az
előtérben egy köszörűs dolgozott. A szaki a szeme sarkából időnként
rápillantott a művészre, és amikor meglátta a végeredményt, felkiáltott:
a fene a tíz körmét, milyen ügyesen csinálja! Gy. Szabó úgy emlékezett e
jelenetre, mint élete fontos eseményére, amikor egy szakitól kapta a
legjobb kritikáját.
– A kommunizmus éveiben vált igazán ismert és közkedvelt képzőművésszé.
Anyagilag hogyan boldogult?
– Népszerű művész volt, akitől sokan vásároltak. Ő az alkotásnak élt.
Soha nem nősült meg, és tanári állást sem vállalt. Mivel rengeteget
dolgozott, nagy választékkal rendelkezett a hozzá betérő műkedvelők
számára. Azért is kedvelték, mert a hatvanas és hetvenes évek kispénzű
értelmiségi rétegének részletre is adott grafikáiból. Fametszeteiről
készült levonatai viszonylag olcsóak voltak, másrészt elég sokat
ajándékba adott. Legnagyobb méretű és legdrágább alkotásai akkoriban
1500 lej körül mozogtak, de grafikái többségét pár száz lejért lehetett
megvásárolni. Minket bízott meg a „pénzbehajtással”, így jól ismertem
azokat, akik részletre vásároltak tőle műalkotásokat. Emlékszem, volt
olyan egyetemi tanár, aki ezer lejre vásárolt, és több éven át havi
15-20 lejes részletekben törlesztette tartozását. Gy. Szabó jószívű
ember volt: előfordult, hogy az ügyfelei nem tudtak fizetni, így a
hátralékot áttettük a következő hónapra…
Szerényen, visszafogottan élt, de sokat utazott a nagyvilágban, amit
rajzokban és úti beszámolókban idézett fel.
Hogy mennyire volt anyagilag megbecsült művész? Erre halála után jöttem
rá, amikor megtaláltuk azokat a kézzel írott, adós leveleket, amelyek
alapján pénzbeli kölcsönt juttatott az ismerőseinek. 1985 késő őszén 200
ezer régi lejjel tartoztak neki, ami a kommunista-rendszerben igen
jelentős összegnek számított.
VI. Pál pápa Gy. Szabónak címzett köszönő levele
– Manapság milyen az értéke Gy. Szabó Béla alkotásainak?
– Csak kivételes esetekben adtunk el a hagyatékból. Egyrészt, amikor az
emlékházként is működő szobák felújítására kellett a pénz, másrészt
olyan esetekben, amikor valaki nagyon ragaszkodik hozzá, hogy egy-egy
alkotását megvásárolja, mert szereti Gy. Szabó művészetét. A teljes
hagyaték eszmei értéke óriási, mi rendelkezünk a mintegy 1300 fametszet
eredeti dúcaival is. Képzőművészeti aukción nemrég 1100 euróért kelt el a
Fekete fenyő című grafikája. Korábban két olajfestményét ajánlottam fel
a szamosújvári Téka Alapítvány szórványiskolájának megsegítésére. Egyik
festményét 4600 euróért vásárolta meg egy kolozsvári magyar üzletember.
– Nagynénjének, Ferenczy Júlia hagyatékának mi lett a sorsa?
– Néném Imre bátyámra testálta a festményeit, ő viszont tart attól, hogy
az értékes képzőművészeti hagyatékot megnyissa a nagyközönség előtt. Én
más véleményem vagyok: az alkotásokat közkinccsé kell tenni. Tőlem is
megkérdezték, nem félek-e attól, hogy betörnek a második emeleti
lakásba. Az ablakokra tettünk ugyan vasrácsot, de azt válaszoltam: ezt
az értékes hagyatékot nem a rács, hanem ennél sokkal hatalmas erő, az
Úristen védi.
Nyugdíjas éveimre nincs nagyobb áldás, mint a hihetetlenül gazdag Gy.
Szabó-örökséget rendezni,
és kiállításokkal meglepni rajongótáborát. Mostanában 10-12 helyen
mintegy 300 munkája van folyamatosan kiállítva. Olyan alkotásokat is
igyekszem bemutatni, amelyeket még soha nem láthatott a közönség.
Örülök, ha a szakmabelieket is meglepetések érik, amikor Gy. Szabó eddig
ismeretlen hitt alkotásaival találkoznak.
Makkay József
