In statu nascendi... / A születés pillanatában... Az utóbbi időben úgy hozta a sors, hogy gyakran lehettem Botár László közelében és többször is láthattam, amint derekára tekert festőköpenyével, színes krétáival, festéktubusaival nekilát, hogy valamiféle időnek és embernek szánt jeleket hagyjon egy fehér vagy színes kartonlapon. Soha nem beszéltem róla, hiszen nem illik munka közben zavarni a művészt, de tájból fakadó pasztellképeinek a megfejtése sem nekem, sem másnak nem okozott különösebb fejtörést, mivel bármely földi halandónak jóval egyszerűbb megérteni mindazt, ami körülötte van, ami abból a külső környezetéből fogan, amely majd mindenki számára látható, megérinthető, megfog-ható, megtapasztalható és a művésznek nincsen más dolga, minthogy lényegre-töréssel, kihangsúlyozással, sajátos színkezeléssel és alaposan kiművelt technikával emlékeztessen az együtt felfedezett vagy még felfedezésre váró világunk részleteire. A harsányabb színek és a markáns vonalak ellenére is leggyakrabban a csendes nyugalom, a szétáradó békesség, a szívmelengető múltba révedés vagy az időkön és korokon átívelő természetszeretet lengi be ezeket a kézzel szétdörzsölgetett, az árnyalatokkal is tökéletesen bánó krétaporos festményeket, mintha ilyenkor ott, abban a tájban, a hegyek és dombok hajlatában, az öreg házak és a sokat látott fák árnyékában maga a művész is megpihenne, hogy egyszer majd felugorjon és ezt kiáltsa felénk: elég volt a nyugalomból, az élet ennél jóval bonyolultabb, itt a bensőnkben, a tudatunkban és a tudatunk alatt kavarog mindaz, amit valaha megéltünk és átéltünk, aminek olyannyira örültünk és amit oly kínkeservesen átszenvedtünk, amit megosztani szeretnénk valakivel vagy éppenséggel titkolni, elrejteni mindenki elől akár a világ végezetéig. Örülni és bánkódni, félni és szorongani, sóvárogni és kielégülni, az álom útjain gúzsba kötve szaladni és feneketlen szakadékok szélén tántorogni, kidobni az emlékezetből mindazt, amivel mindörökre szeretnénk leszámolni és kétségbeesett igyekezettel megtartani valami egyedit, valami nagyon fontosat, ami félő, hogy mégis mindegyre kiporlik a kezünk közül. Az érzelmeknek és a gondolatoknak, zabolátlan csapongásuknak és fegyelmet óhajtó, rendszerezési kísérletüknek, széthullásuknak és új valóságot teremtő egymásra találásuknak a lehető leg-öntörvényűbb belső világa ez, amelyet nem csupán a szellem mélyéből fel-kapaszkodó, ihletnek mondott szavakkal, hanem a képzőművészeti alkotás ösztönösségének és tudatosságának nem egyszer s mindenkorra adott, hanem meglehetősen képlékeny arányú ötvözetével, az általa teremtett formákkal, felületekkel, vonalakkal, jelképekkel lehet még jobban leírni, majd mindig újrakezdve és ritkán végezve ugyanúgy. Botár Lászlót műtermi munkája közben figyelve gyakran gondoltam arra: az alkotás napjaiban és éjszakáiban voltaképpen két élet találkozik. A festő és a festménye, az alkotó és az alkotás, amelyek menet közben is birokra kelnek egy-mással, vitáznak, feleselnek, pofozkodnak, keresik egymáson a fogást mind-addig, amíg meg nem születik az a korántsem mindig megnyugtató, de töredékeiben is tökéletes harmónia, mely szavakra lefordítva úgy hangzik mint valami-féle zen-buddhista szöveg: te vagy én és én vagyok te. És alighanem így alakul ki a művésznek az a senki mással össze nem téveszthető egyénisége és személyisége, amelyre Botár Lászlónak már régóta nem kell várnia. Fél évszázadon innen sem kellett és kétségtelen, ugyanez a sors vár rá ötvenen túl is.

(2009; megjelent a Megélt pillanatok című, az 50 éves Botár Lászlót köszöntő, a Hargitai Megyei Kulturális Központ által kiadott albumban)

***

Fél évszázad teltén 

Manapság olyan időket élünk, amikor sokat szoktak idézni, de paradox módon, a nyitottság és szabadság korában, a lehető legbeszűkítőbben, majd mindig ugyanazt: ha a nemzetről van szó, akkor kizárólag Wass Albertet, ha a székelységről, akkor porlunk, mint a szikla, ha az itt maradásról, akkor Tamásival vagyunk itthon otthon és így tovább. Ma azonban általában a kultúráról, a művészetről, az emberről és a hozzá kapcsolódó alkotásvágyról, alkotóképességről szólunk és ha megengedik, nekem is van egy idézetem, amivel a közhelyeket kedvelő politikusok egészen biztosan soha nem fognak előhozakodni. Tadeusz Rozewicz lengyel regényíró – az abszurd drámáiról jobban ismert Slawomir Mrozek kortársa – írta valahol, még a múlt század hetvenes éveiben, hogy az emberek különbözőek: van aki ujjaival az orrát piszkálja és van aki remekműveket alkot velük. Hogy az ötven esztendős Botár László festményei mennyire remekművek vagy sem, azt majd eldönti az idő. De hogy Laci az elmúlt évtizedekben ipari formatervezőként, plakát-grafikusként, kiadványszerkesztőként, kiállítás- és művésztelep-szervező-ként és mindenekelőtt a külső-belső valóságot öntörvényűen értelmező festőként nem az orrát piszkálta, hanem mindkét kezével, minden ujjával, szellemével-érzékenységével megállás nélkül dolgozott, igazi európai formátumú alkotóként, szakmai igényességét soha, semmilyen tekintetben fel nem adva, folyamatosan teremtett valamit, az egészen bizonyos.Megélt pillanatok, ez a címe a könyvnek és Botár László a bevezetőben ezt írja róla: „az ünnepi számvetés ürügyével készült könyv tulajdonképpen munkabeszámoló, eddigi tevékenységem sokfelé nyúló, változatos keresztmetszetének szántam.” A többit elolvashatják Önök a kötetből, más olyan írások mellett, amelyek Botár változatos művészi arcait próbálják megragadni, illetve az alkotás kisebb-nagyobb kapuit próbálják nyitogatni, természetesen a maguk értelmezésében, méghozzá – a már említett európai formátum szellemében – három nyelven. Lehetséges műértelmezéseket ugyanúgy találni itt, mint publicisztikai írásokat, és nem csupán a jelenből, hanem az Idő több évtizedes átívelésében és mindehhez társul még egy olyan sajtóválogatás is, amely a Botár László művészetéhez kapcsolódó reflexiókat tekinti forrásnak. Kányádi Sándor, Szász János, Gazda József, Bogdán László, Szatmári László, Vida György, Pogány Gábor – íme néhány név a publicisták, művészeti írók és műkritikusok, művészettörténészek közül – a jelenlevőkről nem szólva –, akik a szó erejével próbálnak beszélni mindarról, ami Botár László számára képi nyelv, vizualitás. A kötetben részletes összefoglaló található Botár László életéről, pályájáról, kiállításairól, és aki magával viszi, az nem csupán egy továbbra is alakuló-gazdagodó életmű eddigi számaival, adataival lesz gazdagabb, hanem egy olyan vallomással is, amelyet érdemes megjegyezni. „Akik ismernek, tudják: eléggé fegyelmezett vagyok, de ki nem állhatom, ha gúzsba kötnek.” Ami lefordítva azt is jelenti: lám csak, Botár László székely, és európai módon is lehet székely valaki.

(2009, Botár László Megélt pillanatok című albumának bemutatója)

***

Gesztusok a Duna mentén

A világ legismertebb közhelyét hozom fel bevezetőnek, amikor azzal kezdem: repülnek évek, az idő gyorsan telik. Ennek ellenére talán akadnak még a jelen-levők között, akik annak idején a Hargita Népe elődjében, a Hargitában olvasták az egyik legnépszerűbb rovatot, a Villanásokat. Ezek a néhány soros jegyzetek ott húzódtak meg formátumtól függően a lap harmadik, ötödik, hetedik, de mindenképpen páratlan oldalán, és azt a célt szolgálták, hogy az újságíró menet közben észrevett, tapasztalt meglátásait a leggyakrabban bíráló, a legritkábban viszont dicsérő formába öntsék. Ez a néhány sor ugyanakkor képes volt nyíltabban árulkodni szerzőjük felfogásáról, stílusáról, társadalmi érzékenységéről, érdeklődési köréről, mint sok-sok úgynevezett nagyobb anyag, riport, tudósítás, elemzés, portré, kommentár és így tovább, amelyekben olykor szerencsésen, máskor meglehetősen kétbalkezesen ötvöződtek a politikai megrendelések a személyes tapasztalattal. Noha hetente három-négy villanást kötelező volt megírni, hozzátartoztak a heti penzumhoz, ez a rövid műfaj mégis kitörési lehetőséget jelentett a korabeli újságíróknak arra, hogy közvetlenül, a szavaikkal vagy a sorok között sugallva elmondják olvasóiknak mindazt, amit a vélt vagy valós világ egy-egy töredékéről gondoltak. Természetesen nem véletlenül emlékszem most vissza ezekre a villanásokra, hiszen általában a fogalom mögött valamiféle olyan rövid időtartam áll, amely-ben vagy a külvilág hatol be erőteljesebben az ember életébe, vagy jóval későbbi időpontokban, mondhatni önmagukban villannak fel olyan történések, események, benyomások, amelyeket ki tudja miért, az emlékezet őrzött meg hosszabb ideig. Mintha valamennyien Proust hétköznapi tanítványai lennénk, akik az eltűnt idő nyomában kóvályognak és valaminek a láttán, éreztén felidézik hol ezt, hol meg amazt. Az eltelt időnek, a benyomásoknak ezt a gomolygását nyilvánvalóan nem csupán szavakkal lehet visszaadni, és mi sem természetesebb, minthogy egy képzőművész, egy festő a saját eszközeivel, színekkel, vonalakkal, előre kigondolt, vagy a születés pillanatában létrejött spontán formákkal- felületekkel teszi meg ugyanezt. Mindez azonban még mindig csupán az általánosság kereteit alkotja meg. Az egyén és egyéniség akkor születik meg, ha ez a munka sajátos, ha ez a munka öntörvényű, ha másokkal soha, egy pillanatra össze nem téveszthető

stílusjegyeket hordoz magán. Márpedig Botár László lendületes, erőteljes vonásait, expresszív, azaz a nézőt, a tárlatlátogatót mindig magával ragadó színvilágát, önön egyensúlyára mindig rátaláló kompozíciós készségét és ugyanakkor munkáinak feszítő, belső dinamikáját bárhol és bármikor felismerjük, mert a rendkívül sokat dolgozó, művelődés-szervező és művésztelep-vezető, könyv és plakátgrafikákat készítő, formatervező és kiadványkészítő Botár László éppen ezekben az alkotásokban igazán önmaga. A csend és a nyugalom otthona. Így nevezik Magyarországon, az Érsekcsanád melletti, a Duna sodrásában szelíden megbúvó Veránka szigetet, amelyet csak vízi úton, hajóval lehet megközelíteni. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat 2012 nyarán huszadszor szervezte meg a Veránkai Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótelepet, amelybe francia, holland, olasz, német, szerb és romániai testvér-megyékből érkeztek meghívott alkotók, köztük Hargita megyéből Botár László. Ezek a villanások nyilvánvalóan nem a veránkai környezet külső benyomásaiból születtek, hanem olyan belső lenyomatok, amelyeket a festő a fejében már itthonról magával vitt, csupán idő és tér kellett ahhoz, hogy kibontakozzanak, és az alkotásnak ezt a két nélkülözhetetlen feltételét találta meg Botár László a Duna mentén, vagy pontosabban fogalmazva: a Duna mentében. Az absztrakt, az elvont képek mindig a bárki által közvetlenül megtapasztalható valóság átértelmezéséből, mélyebb rétegeinek és láthatatlan összefüggéseinek a kereséséből fogannak, az eredmény viszont, a festészet nyelvére való átfordítás, nem csupán a művész töprengéseiből, vívódásaiból alakul ki, hanem rendszerint az alkotó és az alkotás menet közben kialakuló, kölcsönösen egymásra ható kapcsolatrendszerében születik meg. Mindezt szavak nyelvére nehéz lefordítani, hiszen a képek és a mondatok kétféle kommunikációs világból fakadnak, de talán úgy lehetne megtalálni az érintkezési pontokat, ha arra gondolunk: amiként mondjuk egy közíró, indulásként, a saját fejében, tisztában van a témával, de a szavak mégiscsak menet közben, írás közben jelentkeznek, alakulnak és átalakulnak, majd ennek a metamorfózisnak a függvényében vonzanak magukhoz újabbakat és újabbakat, hangulatukban és logikájukban találókat, ugyanígy a festő a színek és vonalak vászonra vitelének a pillanataiban képes módosítani, változtatni, átalakítani, szűkíteni, bővíteni, árnyalni vonalain, színein, felületein, formáin, mindig aszerint hogy mit érez, illetve magában az alkotásnak a folyamatában mi újat fedez fel, mire van még szüksége ahhoz, hogy üzenete lehetőleg egyértelművé váljon, vagy éppen ellenkezőleg: többszörös választási lehetőségeket kínáljon. Akik olvasták James Joyce-ot, azok jól tudják, hogy az irodalomban ezt a módszert work in progressnek, azaz menetközbeni, haladás közbeni munkának nevezik, amikor a feedback, a visszacsatolás hat magára a munkára és valahogyan így képzelhetjük el Botár László gesztusfestészetét is.

A tudatosság és az ösztönösség arányai az alkotó munka folyamán szüntelenül változnak, ahhoz hasonlóan, amiként az ember belső gondolat- és érzelemvilága szüntelenül kavarog, mindehhez pedig a külső világ, azaz a társadalom is hozzá teszi a maga hangsúlyeltolódásait. Botár László így, ebben a projektben nyilvánvalóan nem a csendről és még csak nem is arról üzen, hogy kis lak áll a nagy Duna mentében, hanem az emberi lélek mélységeiről, indulatokról, megtorpanásokról, vágyakról, álmokról, emlékekről, hangulatokról, mindarról, ami ott kavarog bennünk, hogy legalább villanásnyi időre megérezzük, milyen remek, hogy elcsíptük őket, milyen nagyszerű, hogy képesek vagyunk saját, belső visszhangjainkkal válaszolni a művész ajánlattételeire. Voltaképpen nem más ez, mint magának a művészetnek az a varázsa, amely ha kellőképpen érzékenyek vagyunk, legalább egy ideig velünk marad a gyorsan repülő időben. Érdemes ezt soha nem feledni.

(2014, Ave Galéria, Csíkszereda)

64-68