Vargha Mihály - Ferencvárosi Pincetárlat

KONCEPTUÁLIS SZOBRÁSZAT ÉS ÉRZÉKENY KONSTRUKTIVIZMUS

Vargha Mihály szobrairól

 

A tragikus történelmi kényszerek által vezérelt, bonyolult XX. századi, jelenkori művészetföldrajzi szituáció áttekintéséhez, a határokon belül és a határokon túl élő és dolgozó magyar művészekstátusának rendszerezéséhez és jellemzéséhez három kategóriát állíthatunk fel. Vannak alkotók, akik szülőhelyükhöz, eredeti környezetükhöz kapcsolódva alig-alig lépnek ki életterükből, s műveik iscsak ritkán jelennek meg más régiókban, vannak, akik radikálisan szakítva a tarthatatlannak ítélt közeggel, új színtéren, új környezetben kezdenek újra mindent – ők a Magyarországon megtelepülők –,és vannak a közvetítők, akik dacolva a távolsággal és a bürokratikus akadályokkal, kapcsolatokat teremtve és éltetve adnak híradásokat a Magyarországtól elszakított szülőföldön megszülető jelenkoriművészetről. E legutóbbi művészcsapathoz kapcsolható a lassan az ötvenedik életéve felé ballagó

Vargha Mihály szobrászművész is, aki a jászvásári Képzőművészeti Akadémia szobrászati szakán1988-ban fejezte be tanulmányait, vagyis immár két évtizedes munkásságra tekinthet vissza. A két évtized alatt az erdélyi városokban rendezett tárlatai mellett többször bemutatkozott Magyarországon is: a veszprémi és a balatonfüredi fellépések után most itt, Budapesten is önálló kollekcióval jelentkezik a Kézdivásárhelyen született, 1990 óta Sepsiszentgyörgyön élő művész.

A bemutatkozás természetesen nem lehet átfogó és teljes körű: e kamarajellegű bemutató csak az ezredfordulót közvetlenül megelőző és követő évek terméséből válogat, és csak a hagyományoskisplasztika kategóriába illeszthető munkákat sorakoztatja fel. De csupán a műnemek, vagy a műformák terén nem adhat teljes áttekintést ez a kollekció.Pogány Gábor azt írja a kortárs művészeti lexikonban Vargha Mihály munkásságáról, hogy „plasztikai kifejezési módja a konceptuális szobrászat és a lágy, érzékeny konstruktivizmus egyéni konglomerátuma”, s hogy a művész a kőből és fából faragott kisplasztikák és kisszobrok mellett térberendezéseket, installációkat, objekteket is készít, és mindemellett az életrajzból és az itt is közönség elé tárt fotódokumentációból arra is fény derül, hogy számos köztéri szobor formálódott műhelyében. Mint általában, a szobrászati ágazatok számos válfajában dolgozó művészek esetében, most is leszögezhető, hogy a megrendelői kívánalmakat erőteljesen tükröztető tradicionális portrék és monumentális köztéri emlékszobrok mellett az autentikus, eredeti szobrászi gondolatok az autonóm munkákban fogalmazódnak meg: ezúttal azok-ban a faplasztikákban, amelyeken szinte teljesen háttérbe szorulnak a konceptuális kezdeményezések, és csak alig-alig jelennek meg a konstruktív alakítás jellegzetes vonásai. Vargha Mihály ezredfordulós faszoboregyüttesének művei egyszerre hordozzák magukon az anyagalakítás és a kifejezés hatá-rozott szándékát és az eredendő természetesség érzetét. Ferenczy Béni, a modern magyar szobrászat egyik nagy hatású mestere a szobrászat anyagait és technikáit elemző eszmefuttatásában fejtette ki, hogy „a fafaragáshoz érve sem mulaszthatjuk el bizonyos szégyenérzettel bevallani, hogy technikai téren nem vehetjük fel a versenyt a régiekkel. A fa az első végleges nemes szoboranyag, ami ha nem kópia, a művész közvetlen terméke végleges anyagban. Eléghet ugyan, a szú is megeheti, mégis nemesebb a terrakottánál, mert csak másolás útján ismételhető (illetve sokszorosítható), és a faragással, egy nagyobb tömb szoborrá kicsinyítésével készül, úgy, mint a kőszobor. ” A klasszikumra figyelő, a szobrászmesterség hagyományait nagy becsben tartó Ferenczy Béni gondolatát folytatva – a XX. század művészeti robbanásai a szobrászatot, és így a faszobrászatot sem hagyták érintetlenül – új műtípusok, új műstátusok megszületésére kell emlékeztetnünk: a plasztika immár nem az a térbe helyezett, a művész által megmunkált anyag-tömeg, illetve kialakított formarend, amely imitatív-megjelenítő funkcióvalévszázadokon keresztül volt, hanem kiterjesztett, kitágított érvényességű, jelentéssel telített produktum – gondoljunk a hagyományos faragástól messze eltávolodott konstrukciókra, az épített térberendezésekre, a hétköznapok tárgyainak posztamensre emelésére, vagy az organikus szobrászat által felvetett dilemmára, ahol a fa-természet válik, alakul át – önmagát mintegy megszüntetve és megőrizve – műalkotás- sá. Ebben a folyamatban nagyon fontos szerepet játszanak azok az erdélyi, Erdélyből származó szobrászok – akik a régiekkel való verseny felvételének aspirációival – a fát választották művészetük egyik legfontosabb anyagává: és itt most hosszú névsort lehetne összeállítani (az iparszerű fafaragókat megkerülve) Tornay Endre Andrástól kezdve Tirnován AriViden, Elekes Károlyon és Diénes Attilán át Vargha Mihályig. S ha mindezt a határokon belül megszületett faszobrászati életművek fénytörésében, illetve egységében vizsgáljuk – felidézve a lezárult Samu Géza-, Varga Géza Ferenc- vagy a napjainkban is épülő Mata Attila-munkásságot – akkor egy hallatlanul izgalmas, szövevényes összefüggéseket és egyediségeket láttató művészeti világ bontakozik ki előttünk.

Vargha Mihály fába faragott, fából alakított, és fakompozíciókként interpretált, valójában mintegy talált tárgyakként fellelt művei a klasszikus szobrászati tradíció és az újítás, a modernitás szintéziseként állnak előttünk: esetenként művészettörténeti toposzokat – mint a portré, vagy az alakszobor – idéznek, de ugyanakkor emlékszerûségük új valóságot, különös plasztikai rendbe foglalt öntörvényű kompozíciókat teremt. A művész hol a súlyos, tömbszerű fogalmazással él, hol áttört ket feltáró, belső tereket megnyitó, szabadon megjelenő héjakra és palástokra hangolt, az organikusság sugallatát hordozó kompozíciót tár a szemlélő elé, s hol a nyers megmunkálásmóddal, hol pedig a finom kivitellel artikulálja alkotásának hangvételét és kifejezését. A kemény, rusztikus, a vágás- és metszésnyomokat láttató, a gesztusszerű festésnyomokat felületükön hordozó munkák, és a simára csiszolt, lágyan meghajló felületekkel övezett, vagy a mesterséges beavatkozásokat mintegy leplező, a természetességet hangsúlyozó alkotások a tárlat, és áttételesen e szobrászat kettős jellegét, kétszólamúságát tanúsítják. Jelen van a szobrászatban a figurativítás és az elvonatkoztatás, fellelhetők a mítoszra, a kultikus hagyományra hivatkozó szimbolizációs szándékok és metódusok, a jelszerű összefoglalásra való törekvések és a szabad, játékosan asszociatív megszólalások, a drámai kinyilatkoztatások és a bensőséges hangú vallomások, szembesülhetünk e műveket szemlélve az éles, tragédiát sejtető felkiáltásokkal és a lírai tűnődésekkel, és elmerenghetünk a nagyvonalúan kifejezővé avatott anyagalakítás és a cizellált, aprólékos megformálás eltéréseinek egymásmellettiségén is. Ám mindezen kettősségeket összefogja, és az ellentéteket kiegyenlíti az anyag megtestesítésének, szellemivé avatásának ihletettsége és fensége – a dolgok anyagba örökített, tragikus szépsége.

Wehner Tibor ,Budapest

Elhangzott Vargha Mihály kiállításának megnyitóján (Ferencvárosi Pincetárlat 2007. március 12, Budapest)

 

Erdélyi Művészet 2007. VIII. évfolyam 2.szám (27) 12-15 old.