A tárlat címe Transz-misszió. Az összetett fogalom első értelmezése ellentmondásos. A transz egy céltját vesztett önkívületi állapotot jelöl, a misszió pedig egy elsősorban keresztény fogalmat, a hittel átítatott küldetést jelenti. Egybe olvasva: elragadtatott elhatározás. Ugyanakkor a transzilvanista világszemlélet és erkölcsi magatartás hivószava is s ezáltal Székely Géza önmeghatározó identitása. Egyszerre jelöl tehát egy helyet, egy személyt és egy magatartást, amelyek a kiállított munkákból nyernek megerősítést.
Székely Gézát nem kell bemutatni a kolozsvári közönségnek, mégis művészetét személyének tükrében lehet lehet közelebb hozni. Van benne egy erős belső inperatívusz, egy olyan erkölcsi abszolút mérce ami a tenni akarást valódi tetté emeli. Alkotótáborok visszajáró tagja, az IKA Képzőművészeti Alkotóműhely megálmodója és művészeti veszetője, csoportos tárlatok szűntelen létrehozója, hogy csak érinteni próbáljam tevékenységének felszínét. Értelmiségi és szociális munkás egyben, aki Apáczai Csere Jánost követve a diákok lelkének csiszolását tűzte ki célul. Ebből a tettvágyból és társadalmi szerepvállalásból ered a képek tematikája és egyben telítettsége is. A hagyomány és a kultúra tisztelője, az örök és változatlan témák, tartalmak és értékek híve egyhelyben topogás nélkül. Kísérletező típus, aki sose veszti saját formanyelvét. Tiszteli az anyagot, hű a témához és ezért a hozzá legmegfelelőbb technikát válatszja. Átérzi, hogy alkotó embernek lenni felelősségteljes feladat.
Egszisztencialista létérzet, szürreális képzettársítás, expresszív gesztus, kubista szétfeszített majd újra összerakott tér, kostruktív geometrikus forma, nyomokban pedig absztrakciót tartalmaz. Székely Géza képei megfoghatatlanok, ellenállnak minden tipológiai vagy stiláris besorolásnak s ezért csak viszonyaiban, az ember, a kultúra és a hit kapcsolódási rendszerében lehet őket vizsgálni.
A réz és a hidegtűkarc, illetve a litográfia erős kontrasztjai, mint a vakvilág röntgenképei diagnoztizálják korunkat. Szeizmográf érzékenysége teljesen belakja az érzést a kép felületébe. Székely Géza nem az összefüggéseiből ragadja ki a jelenségeket, nem vonatkoztat el az átélt és megtapasztalt valóságtól, hanem összesűrit azt. Feszültséges formavilágában az éles szögek és gótikus csúcsívek, meszes csontok és lepusztult alkatrészek feszülnek egymásnak, mint a hanyatló világ mementó képzetei. Képeinek perspektívája nem egy távoli enyészpontba vezetnek, hanem a középkor szentképeihez hasonlóan, mint belső ablakok, a szemlélő felé nyitnak végtelent. Az egymásra vetülő látomászzerű síkok sajátos tér és idő szerkezeteket teremtenek, amik felett elsiklik a felületes szem. Viszonyítási pontként elrejtett jelekben és szimbólumokban kapaszkodhat a tekintet. Próbára téve, mélybevágóan a néző maga kell kibontsa és rekostruálja a képeket, ezért mint meditációs eszközök koncentrált figyelmet követelnek. Belevájni, kilóguzni és kipréselni az anyagot egy olyan gyötrelmes folyamat, ami legmélyebben tudja közvetíteni a feszültséget. Ez a tömény képvilág, mint elrettentő példa tükrözi az emberi létezés tragikumát. „A sűríteni tudás komolyabb formája lehet az ellenállásnak, mint a hangoskodó dac. Mert nem az ösztönök, hanem a szellem erejével harcol.” – írja Csoóri Sándor. Ezek a képek kaotikusak és felkavaróak, hogy bennünk letisztulva újra megtalálhassuk a rendet és az igazságot.
Számos Petőfi személyét vagy verseinek lírai képeit megidéző alkotás is teret nyert magának. Ezen képek nem a bicentenárium jegyében születtek, hanem mély tisztelet és együttérzésből fakadnak. A költő-géniusz sorskivetettsége, küzdelme a megélhetésért, a megértésért és elfogadásért, szerepvállalása az igazságtalanság ellen rezonál Székely Géza művészi és magánemberi magatartásával. Hisz önmagát feladva a mélységekből hozza fel a művész a reményt.
Linómetszetei, pasztell és akvarellképei a tradicionális értékek antropomorfizált terei. A kert, a ház és az otthon nosztalgikus reflexiói a vidéki élet jászolközeli meghittségét tolmácsolják. Ezzel az aktussal értékmentő feladatot tölt be a felejtés pusztító népbetegsége ellen. A használaton kívüli múlt népviseletei és szerszámai az elmúlás és megmaradás, a változó és változatlan ellentétében a népi tudás termékeny öröksége mellett foglalnak állást a lélektelen falanszter utópiával szemben.
„A lélek mindenért jobban aggódik, ami sérült! S ugyan biza az egész művészet lényege nem az-e, hogy a vágyában sérülten fogant embert megvigasztalja.” – teszi fel a kérdést Bálint Tibor. A meghasonlott és összetört jelen bizonytalanságából a szakrális tér és fények sorozat sugalják a menekvést. Az átlényegűlt templombelsők egy villanásnyira betekintést nyújtanak a láthatatlnanba. Székely Géza útvesztőiben önmagára számíthat az ember, a kiutat csak sejthetjük, mint ahogyan azt megfogalmazta Babits Mihály:
Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek.
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer simára gombolyul minden ami zilált és dőre.
(Álmok kusza kertjeiből, részlet)
vagy ahogy József Attila:
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
(Eszmélet, részlet)
Transz: szürke meghasonlott hétköznapi lét, kilátástalan magárahagyott világ és reményvesztettség.
Misszió: színes átlényegült ünnepély, láthatatlan gondviselés sugallata és benne a remény.
Lénárt Tamás
