Kultikus jelek, látomások szubjektív téridőben

Orth István gyűjteményes tárlata a kolozsvári Művészeti Múzeumban*

Orth István a grafikus – idegződött belém évtizedek óta a minősítés. Mert bevett szokás,  hogy a műelemző, munkáját megkönnyítendő, szeret kategorizálni. Most azonban, a  kiállított festészeti anyag láttán, némiképp zavarban vagyok, s ott motoszkál bennem a költői kérdés, az a bizonyos minek nevezzelek. Orth István ugyanis jócskán átlépte az általam használatos határt. Ha egyáltalán húzható szigorú határ grafika és festészet közé. Hiszen Ferenczy Valér már a múlt század elején kijelentette, hogy a színes aquatinta lényegében nem más mint festmény, a pasztellről nem is beszélve. Az ingatag műfaji határokról szóló diskurzus napjainkban sem ismeretlen, a műfajok átjárhatósága pedig éppenséggel virágkorát éli.

Orth István esetében azonban mégsem erről van szó. Hiszen az alkalmazott technika vonatkozásában a kiállított grafikai és festészeti anyag egymástól jól elkülöníthető. Minden egyéb, jelesül a művészi indíték, az ihletforrás, a szimbólumrendszer, az asszociációs folyamatok, sajátos képzettársítások, tömörítések, a biblikus-mitologikus elmélyültség, metafizikus irányultság, jellegzetes formavilág és létértelmezés viszont mindkét műfajban közös. És eredményezi azt a homogén, fölöttébb karakteres és minden látszólagos könnyedsége ellenére is mélyreható, látványában és gondolatiságában egyaránt figyelemfelkeltő művészi leletegyüttest, ami most a maga teljességében tárul fel előttünk.

Idők és terek, régmúlt és jövőt sejtető jelen, tájak és emberek, kontinensek és kultúrák fedik fel titkukat, egymásra épülő, egymást kiegészítő, színekben formákban testet öltő gondolatokba nyerünk bepillantást. Mindabba, amit egy világot és szellemvilágot megjárt művész évtizedek alatt látott, tapasztalt, megsejtet és formába öntött. 

Orth István életútja a finomkerámiától, kályhaépítéstől a teológián és lelkészi hivatáson át vezetett a felsőfokú művészi tanulmányokig, hogy aztán a szebeni Brukenthal Múzeum  muzeológusa- és restaurátoraként cizellálódjon, s egy gazdag, fölöttébb összetett, sajátosan eredeti művészi életmű létrehozásában teljesedjen ki.     

A művész formavilága egységes és összetéveszthetetlen. Lendületes vonalai élesen hasítanak a kétdimenziósra redukált térbe és műélvezői valónkba, mintegy summázva a felgyülemlett feszültséget, hogy aztán lágyan ívelt formák simogatásában oldódjanak föl, kínáljanak megnyugvást, megbékélést.

 A színes nyomatok lehelet könnyed suttogása, éteri libbenései, egy olyan világ útjelzői, amely csak a beavatottaknak tárul fel, de amelynek titkaiba a művész jóvoltából most mi is bepillanthatunk. Sőt festői mivoltukban is megnyilatkoznak ezek a titkok. Az általában visszafogott, halvány zöldek, kékek, lilás derengések uralta, tónus-gazdag színvilág a tematika függvényében vált erőteljesebb, sárgába, vörösbe fogalmazott szín-fény együttesekbe. Gondolatok és gondolatfoszlányok, érzések, megérzések és sajátos sugallatok állnak össze szürrealisztikus látvány sűrítményekké, egyfajta égi-földi művészi szintézissé, magánmitológiává. 

A keresztény hagyomány sajátos megnyilatkozásai, szimbólumai öltenek modern, azt is mondhatnám avantgárd formát a réz- és linómetszetekben, tusrajzokban, olajképekben. Szentek és szentként tisztelt lények, Mihály és Gábor arkangyal, Jézus, Bethlen Gábor, Kós Károly és Bartók Béla szellemiségét kelti életre a művész, hogy aztán a mitológiában tallózva, villanjon fel Európé és a bika, meg az aranyborjú, de a földibb és enyhe humorba foglalt hagymaszirom vagy éppenséggel egy női hátsó.

Valamennyi itt bemutatott alkotást a lényegre törés, a rendkívül tömény, kevés beszéddel sokat mondó fogalmazásmód jellemzi. Ennek tartozéka az általánosítás is. A művész mintha szánt szándékkal tömörítené a mondanivalót és szélesítené ki az értelmezési tartományt például azáltal, hogy gyakorta nem konkretizálja az arcokat, s mindössze az ikonográfia szabályainak megfelelő jelekkel, szimbólumokkal hangsúlyozza a hovatartozást. 

Nem beszélve  a festészeti anyag fő motívumáról, a sajátos, az antropomorf képhez csak jelzésszerűen társítható figurához, amely másod-, harmad- és sokadmagával  játssza a Háromkirályok, a Tánc, az Arkangyalok, A négy evangelista csoportját, de ott szerepelnek többek között a Triumvirátus című képen is. Olyan sajátos ikonográfia ez, amely a Holdfényben táncolók, Zöldek találkozása és társaik visszafogott színharmóniáival vagy éppenséggel a Háromkirályok színorgiáival tartalmasítja a látvány sugallta mondanivalót.

A szemlélőben akaratlanul felvetődik a kérdés, az elsődlegesség kérdése: tudatos illetve spontán képalkotási folyamatnak lehetünk-e tanúi, vagy az ábrázolathoz keresi a művész – miként hajdani emberőseink a csillagképekhez – a megfelelő megnevezéseket. Bárhogy is lett-légyen, a  névadás lényeges tartozékává válik a képnek, hiszen ez az ikonográfia tartalmában és mennyiségében is domináns a festészeti anyagban, amelyben a tulajdonképpeni  természetszerűség alárendelt szerepet játszik.

S akkor még nem szóltam a plakátokról, amelyek ötletekben és kivitelezésben vetekednek az eddig felsoroltakkal. Olyan sajátos műfaj ez, ami találékonyságra és ökonomikus fogalmazásmódra ösztönöz. S ami számomra egyben kedves emlékeket is idéz abból a kellemetlen, szellemileg is fullasztó korból, amikor mindössze egy-egy szebeni dzsesszfesztivál juttatott friss levegőhöz. Ezeknek a hangulatát is idézik az itt bemutatottak. Mellettük pedig különösen ötletesnek és szépnek tartom a Természetrajzi Múzeum plakátját, úgy is mint kompozíciót és úgy is mint megvalósítást.

Orth István neve és művei nem ismeretlenek a kolozsvári művészetkedvelők számára. Ilyen átfogó,  gyűjteményes kiállítással azonban eddig még nem találkoztunk.

Gratulálunk és visszavárunk, István!

Németh Júlia

*Elhangzott 2019. február 27-én, a kolozsvári Művészeti Múzeumban, a kiállítás megnyitóján.