Az új esztendő első napjának reggelén, 2006 január 1-jén, 95 éves korában elhunyt Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész, a Magyar Művészeti Intézet, majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet egykori tanszékvezető tanára, a Barabás Miklós Céh tagja. Az erdélyi magyar képzőművészek doyenje végleg eltávozott ugyan, világa azonban tovább él. Éltetik a munkák, a hosszú évek alatt kerek egésszé kiteljesedett életmű, a grafikák és festmények gazdag tárháza, amelyből nemrég láthattunk válogatást a Barabás Miklós Céh székházavató ünnepsége alkalmából. S hogy a Farkas utcai művészetek háza éppen Andrásy mester munkáival nyitotta meg kapuit 2005 november 17-én, nem véletlen. Akkor sem lenne az, ha a református egyház tulajdonát képező, évek hosszú sorának elteltével felújított romos épület nem éppen a művész nagylelkű gesztusa révén kerül a Céh használatába. Andrásy Zoltán ugyanis olyan iskolateremtő művész, aki alkotó tevékenysége mellett neves grafikusok egész sorát indította el a pályán. Az immár fogalomként is ismert kolozsvári grafikai iskola létrejötte elképzelhetetlen nevének említése nélkül. Az idős mester személyesen már nem vehetett részt a székházavatón, és utolsó kiállításának a megnyitóján, de álmának beteljesülését még megélte: a képzőművészek kolozsvári otthonának a felavatása betegsége ellenére is látható örömmel töltötte el.

A kitűnő rajzkészséggel megáldott grafikus ceruza- és szénrajzaival, remekbeszabott akvarelljeivel írta be magát a műfaj kiválóságainak sorába, festőként pedig a realista ábrázolásmódot enyhe szürrealisztikus elemekkel vegyítve alkotta meg látványos és ugyanakkor gondolatébresztő kompozícióit. A határozottság és megejtő líraiság sajátos keverékéből született munkái technikától függetlenül mélységes humánumról árulkodnak. Az erőteljes érzelmi motiváltság pedig valósággal átsüt lélekből fakadó, s a lelkeket megcélzó alkotásain.
Téli táj varjakkal – ötlik fel bennem a kép, amelyet öt évvel ezelőtt, az akkor 90 éves művész festőállványán megcsodáltam. – Csak nézze, nekem nincs hozzáfűzni valóm, én nem gyártok elméleteket a munkáimhoz, én festek. Egy-két ecsetvonást azért még kell eszközölnöm ezen a képen, egy kicsit még hidegebbre kell festenem, csak most már sokkal lassabban megy minden. De ha valami nem tetszik, mondja meg nyugodtan, én hálás leszek érte, elvégre az elmélet a maga műfaja, én csak a gyakorlathoz értek. S a „csak” szócska a szerénységéről közismert Andrásy mester szájából minden gunyoros él nélkül hangzott el.
Későbbi látogatásaim alkalmával aztán megállapíthattam, hogy a hiányzó ecsetvonások is felkerültek a munkára, újabb alkotást azonban már nem láttam a festőállványon. Andrásy Zoltán letette az ecsetet, de továbbra is élénk érdeklődéssel figyelte a művészeti élet alakulását, majdhogynem az utolsó pillanatig. A 2006-os esztendő első reggelét még megérte, de 95. életévét, a kerek évfordulót nem kívánta túllépni. Áprilisban már nem ünnepelhetünk újabb születésnapot.
Maradt a Téli táj varjakkal most már a lehető leghidegebb színekben, s mindörökre.
Egy életmű lezárult. Egy életmű új életre kell.

Németh Júlia

Az Erdélyi Művészet huszonharmadik száma