BMC tavaszi kiállítása

1930-ban a Céh Kolozsváron, a Farkas utcai Teleki-palota termeiben mutatkozott be a különböző erdélyi régiók képviseletében jelentkező művészek, Kós Károly, Szolnay Sándor, Nagy Imre, Jándi Dávid, Udvardy Ignác, Gallasz Nándor, Podlipny Gyula és Varga Albert alkotásaival. A mintegy száz festményt, grafikát és szobrot bemutató tárlatot Kós Károly nyitotta meg utalva arra hogy „a Barabás-céhben tömörült művészek (...) jelképezik az erdélyi magyar képzőművészet fiatalságát, ők jelentik az iskolák béklyóiból való kiszabadulást, ők jelentik a mai kultúrára általánosan jellemző keresést, ők jelentik a mát.”

***

Nemzedéki szintéziskeresés: a Barabás Miklós Céh

Az 1920-as évek közepe táján Nagybányán az egy generációhoz tartozó művészek egy közös kiállítás igényét fogalmazták meg. „Egy nagybányai nyá­ron – emlékezett vissza Szolnay Sándor – többen dolgoztunk együtt, Nagy Imre, Gallasz, Jándi, én, Mund, s élénken elemeztünk minden festé­si módot, ami az akkori Nagybányát jellemezte, fiatalabbak voltunk, más iskolába jártunk, mint ők, mások voltak az ideáljaink stb. Elhatároztuk, hogy ezt a művészi kölönbséget illusztrálandó, egy kiállítást hozunk össze. Ebből az elhatározás­ból sarjadt ki a »Barabás Miklós Céh« kiállítása, amely erkölcsileg és művészetileg egyik legszebb megmozdulás volt. [...] Bevettük még Podlipnyt és Varga Bercit, akik ugyan fiatalabbak voltak, de művészetileg a mi körünkbe tartoztak."31 A nagybányai kezdeményezést felkarolta az Er­délyi Helikon, melynek vezetősége szorgalmazta egy képzőművészeti szakmai egyesület, „képíró­céh" létrehozását. A Kolozsváron 1930 tavaszán megvalósult tárlaton mintegy védjegyként ezért néhány munkával Kós Károly is részt vett. A szán­dékosságnak és a véletlennek egyaránt köszönhe­tő kultúrföldrajzi összeállításból kimaradt Mund Hugó, akinek az anyaga végül nem érkezett meg, de a székelyföldi Nagy Imre, az akkor már Kolozs­váron élő Szolnay, a nagybányai Jándi mellett a te­mesvári Gallasz Nándor, Podlipny Gyula és Varga Albert, valamint a korábban Nagyváradon rajztanárkodó Udvardy Ignác Ödön munkáival egészült ki a tárlat.
A lendület még abban az évben foly­tatódott, hiszen novemberben nyílt meg a magyar, román és szász alkotókat bemutató Erdélyi kép­zőművészek tárlata Kolozsváron, amelyen többek között Szolnay és Jándi is képviseltette magát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a művészettörté­neti besorolás, a hatások és szemléleti rokonság kimutatásai ellen – érthetően – gyakran maguk a művészek tiltakoztak a leghevesebben. Nagy Imre, bár vállalta a közös indulást, nem szerette, ha képei láttán Aba-Novák művészetét emleget­ték. Szolnay szintén egyéni stílusát, különállását hangsúlyozta: „Valamikor azzal gyanúsítottak, hogy zifferesen festek. Nem emlékszem egy ké­pemre sem, amelyik csak kicsit is hasonlítana hoz­zá. Úgy hiszem, sem Cézanne-ból és követőiből, sem a Réti–Szőnyi iskolából sincs bennem semmi. Sem Van Goghból. Ellenben magamra lévén utal­va, csak magamból meríthettem. S ez tükröződik egész piktúrámon."