1930-ban a Céh Kolozsváron, a Farkas utcai Teleki-palota termeiben
mutatkozott be a különböző erdélyi régiók képviseletében jelentkező
művészek, Kós Károly, Szolnay Sándor, Nagy Imre, Jándi Dávid, Udvardy
Ignác, Gallasz Nándor, Podlipny Gyula és Varga Albert alkotásaival. A
mintegy száz festményt, grafikát és szobrot bemutató tárlatot Kós
Károly nyitotta meg utalva arra hogy „a Barabás-céhben tömörült művészek
(...) jelképezik az erdélyi magyar képzőművészet fiatalságát, ők
jelentik az iskolák béklyóiból való kiszabadulást, ők jelentik a mai
kultúrára általánosan jellemző keresést, ők jelentik a mát.”
***
Nemzedéki szintéziskeresés: a Barabás Miklós Céh
Az 1920-as évek közepe táján Nagybányán az egy generációhoz tartozó művészek egy közös kiállítás igényét fogalmazták meg. „Egy nagybányai nyáron – emlékezett vissza Szolnay Sándor – többen dolgoztunk együtt, Nagy Imre, Gallasz, Jándi, én, Mund, s élénken elemeztünk minden festési módot, ami az akkori Nagybányát jellemezte, fiatalabbak voltunk, más iskolába jártunk, mint ők, mások voltak az ideáljaink stb. Elhatároztuk, hogy ezt a művészi kölönbséget illusztrálandó, egy kiállítást hozunk össze. Ebből az elhatározásból sarjadt ki a »Barabás Miklós Céh« kiállítása, amely erkölcsileg és művészetileg egyik legszebb megmozdulás volt. [...] Bevettük még Podlipnyt és Varga Bercit, akik ugyan fiatalabbak voltak, de művészetileg a mi körünkbe tartoztak."31 A nagybányai kezdeményezést felkarolta az Erdélyi Helikon, melynek vezetősége szorgalmazta egy képzőművészeti szakmai egyesület, „képírócéh" létrehozását. A Kolozsváron 1930 tavaszán megvalósult tárlaton mintegy védjegyként ezért néhány munkával Kós Károly is részt vett. A szándékosságnak és a véletlennek egyaránt köszönhető kultúrföldrajzi összeállításból kimaradt Mund Hugó, akinek az anyaga végül nem érkezett meg, de a székelyföldi Nagy Imre, az akkor már Kolozsváron élő Szolnay, a nagybányai Jándi mellett a temesvári Gallasz Nándor, Podlipny Gyula és Varga Albert, valamint a korábban Nagyváradon rajztanárkodó Udvardy Ignác Ödön munkáival egészült ki a tárlat. A lendület még abban az évben folytatódott, hiszen
novemberben nyílt meg a magyar, román és szász alkotókat bemutató Erdélyi képzőművészek tárlata
Kolozsváron, amelyen többek között Szolnay és Jándi is képviseltette
magát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a művészettörténeti besorolás,
a hatások és szemléleti rokonság kimutatásai ellen – érthetően –
gyakran maguk a művészek tiltakoztak a leghevesebben. Nagy Imre, bár
vállalta a közös indulást, nem szerette, ha képei láttán Aba-Novák
művészetét emlegették. Szolnay szintén egyéni stílusát, különállását
hangsúlyozta: „Valamikor azzal gyanúsítottak, hogy zifferesen festek.
Nem emlékszem egy képemre sem, amelyik csak kicsit is hasonlítana
hozzá. Úgy hiszem, sem Cézanne-ból és követőiből, sem a Réti–Szőnyi
iskolából sincs bennem semmi. Sem Van Goghból. Ellenben magamra lévén
utalva, csak magamból meríthettem. S ez tükröződik egész piktúrámon."