Végignézve ezeken a munkákon, legelőször egy közhely jutott eszembe, melyet sokszor hallunk kiállításokon: a képek önmagukért beszélnek! De akkor miről beszéljek én? — tettem fel magamban a kérdést.

Aztán arra gondoltam, hogy egyrészt megidézem azokat, akik sokat tettek a tárlat létrejöttéért. Másrészt megosztom önökkel azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyeket a kiállítás ébresztett bennem, és amiről szerintem a kiállítás is beszél.

Jakabos Olsefszky Imola: Hullámok

Beszél egyrészt a tárlat kiállítóteréről, az egykor Gábor Áron eredeti ágyújának helyet adó teremről, mely ma Incze László nevét viseli, s melyben már tizenkilencedik alkalommal láthatjuk a Március 15-i ünnepi tárlat alkotásait. Aztán beszél az egykori és mai tárlatszervezőkről. Hiszen nem akármilyen múltja van ennek a kiállításnak. 1989 előtt, amikor nem lehetett nemzeti ünnepünkre méltóképpen emlékezni, a helyi művészek — Kosztándi Jenő, Kosztándi Katalin, Vetró András, Vetró B. Zsuzsa és Sárosi Csaba — az egykori múzeumvezető, Incze László támogatásával Hódolat a nőnek! címmel hajtottak fejet a hősök előtt. 1990-től a Március 15-i ünnepi tárlat nevet viseli a kiállítás, melyen kezdetben a helyi képzőművészek, majd idővel sepsiszentgyörgyiekkel és brassóiakkal fokozatosan kiegészülve, közösen állítottak ki, nem ragaszkodva a forradalmi témához. A mai tárlat Sárosi Csaba grafikus, Vetró András szobrászművész szervezését, valamint a múzeum munkatársainak munkáját dicséri.

Petrovits István: Petőfi

Aztán nem utolsósorban beszél ez a kiállítás arról a harmincegy kiállító brassói, sepsiszentgyörgyi és helyi művészről, akinek képei, szobrai megtöltik ma ezt a kiállítótermet. A tárlat darabjait szemrevételezve hamar kiderül, hogy nehéz és erőltetett kísérlet lenne közös művészi programokról, azonos gondolatvilágról beszélni, sőt, a jelen tárlat nem minden munkája negyvennyolc szellemiségét idézi, és ez így is van jól. Figyelemre méltó azonban az, ahogy az idén immár tizenkilencedik alkalommal tisztelegnek a művészek Petőfiék nagy napja előtt, munkájukkal Delacroix szavait juttatva eszünkbe, aki szerint A kép első kötelessége, hogy ünnep legyen a szem számára. Ez a kiállítás Delacroix vágya szerinti. Legalábbis én így vagyok vele. Nekem ünnep ezeknek a képeknek, rajzoknak, szobroknak a megtekintése, és nem csak azért, mert néhányuk március 15-höz kötődik. Ünnepek voltak számomra azok a pillanatok is, amikor egyenként átvehettem ezeket a munkákat a művészektől: az alkotások egyfajta melegséget nyújtottak már első pillantásra, vagy éppen a nagy kicsomagolás bonyodalmaiban az első tapintásra. Volt köztük, mely színeivel érintett meg, gondolok itt B. Hajdú Enikő megszokott meleg színeire, másik az anyag finomságával, mint Ilés Muszka Rudolf Figurája, de volt, mely témájában nyújtott sokat, mint Kosztándi Jenő festménye, amely figyelmünket a nemzeti gyászra és összefogásra irányítja, egy olyan összefogásra, amit ma már a 21. századi ember számára talán csak a két falu közös temploma, sírjai idézhetnek fel.

Kosztándi B. Katalin: Hungaro

Látva először külön-külön ezeket a munkákat, arra gondoltam, hogy a formák hihetetlen változatossága fogja jellemezni a kiállítást, olyannyira, hogy elképzeltem, a tárlaton majd valamennyi művész megteremti a saját kis világát. Ez meg is történt, de ugyanakkor észrevehetünk egyfajta áthajlást, párbeszédet is szobor—szobor, festmény—festmény, festmény—szobor és nem utolsósorban művész és néző között. Vagyis e munkák által találkozik velünk ebben a térben az idő és a történelem! Érezzük, ahogy a múlt súlya reánk nehezedik Petrovits István Petőfi-portréjából, Vetró András plakettjeiből a születésnapján kötél általi halálra ítélt Lahner György és a hatévi börtönfogságra ítélt Forró Elek képzeletbeli diskurzusa által.

Kosztándi Jenő: Kegyelet

Számos munka van, amely ötletesen, dacosan és felejthetetlenül idézi meg negyvennyolc szellemét. Itt van mindjárt Kosztándi Katalin lángszerű, nemzetiszínű, mintha az egész történelmet magába ölelni akaró kokárdája. És mintha ez a láng szaladna végig Simó Enikő faliszőnyegén, Balázs István pasztelljén, de ugyanezt a felfokozott hangulatot árasztja felénk M. Péter János mozgalmas csata előtti ábrázolása, vagy a felindultságában, erupcióiban hasonló Vargha Mihály szobrai is. Aztán érdekes, ahogy a színek a színekkel is kommunikálnak, Köllő Margit és Vargha Mihály mintha azonos palettát használt volna; de megérint minket a munkák, a színek mozgalmassága is a kiállításon, gondolok itt Jakabos Olsefszky Imola kékeszöld hullámaira, Kosztándi Katalin fehér hófúvására, vagy éppen Sárosi Csaba munkáira, kinek alkotásai mozgalmasságuk ellenére a természet, a táj, akár a jelen hervadá­sával a szabadságharc bukását, az aradi 13-at juttatják eszünkbe.

Vetró András: Forró Elek

Természetesen, ahogy már említettem, vannak munkák, melyek közvetlenül nem kapcsolódnak a forradalmi eseményekhez, viszont a művész pályáján fontos helyet foglalnak el, mint Vetró András Anyaság szobra. E téma fontos szerepet kap a kézdivásárhelyi művész életében, de most Simó Enikő Márciusi lángja alatt úgy érezzük, mintha az anya jobban szorítaná csöppségét, mintha gyermekét védelmezné a forradalom, a márciusi lángok izzásában.

Aztán mély néző—művész párbeszéd keletkezik, ha Sárosi Mátyás-Zsolt munkái előtt állunk meg egy picit. Hirtelen azt vesszük észre, hogy elfogynak a színek, arra kényszerítve a nézőt, hogy műveit tartalmilag vizsgálja, ne csak esztétikailag érzékelje. Ez történik a monokróm alkotásoknál is a kiállításon. Gondolok itt a sepsiszentgyörgyi Vinczeffy László munkájára, aki március 14-én a Szépművészeti Múzeumban átvehette eddigi képzőművészeti tevékenységének elismeréseként a Munkácsy-díjat, amelyhez mi is gratulálunk!

Mindent összevetve: az idei tárlatra beérkezett alkotások és a megnyitóra szép számban érkezett látogatók is azt jelzik, hogy a brassói, sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi műtermekben olyan munka folyik, mely méltó a néző, az érdeklődő figyelmére.