ÁBRAHÁM JAKAB

          A téma: az emberi test a szó klasszikus értelmében. A műfaj: kompozíciók, egyalakosak, többalakosak. Az ábrázolás fő jellemzője: az alakok, a torzók körvonalai a szokásosnál, a „természetesnél" hangsúlyozottabbak,  erőteljesebbek, és elsősorban már-már mértani rend szerint feszítettek. Mindez a sajátos test- és kéztartásokkal olyan belső feszültséget juttat kifejezésre, amely jelzi, hogy nem öncélú emberábrázolásról van szó, a képekben, az emberalakokban valami transzcendenset kell keresnünk.

          Nézzük meg a képek terét: először is nyitottak, soha nem lokalizáltak, néha egyenesen elvontak. Ebben a másodrangúvá lefokozott környzeteben Ábrahám Jakab az emberi léthelyzet megragadására törekszik, illetve lelki lenyomatainak leképzését kísérli meg. Meditáció, önreflexió, magány – a társas együttélés képei ezek a színes garfikák. Egyfajta elveszettség uralkodik itt, a saját sorsán töprengő embert látjuk különböző léthelyzetekben. A brassói grafikus embere nem az a lény, aki sorstalanul hányódik, sodródik világában, hanem aki mintegy görnyed élete sorsszerűségének súlya alatt – és eltöpreng azon. A társas együttgondolkozás pillanatai ezek a képek. Nem vonja el a figyelmet semmilyen környezeti elem, a tér üres, még ruházat részletei sem zavarnak; az Ádám-kosztüm egyrészt kötelező itt, másrészt természetes, harmadrészt alkotói telitalálat. A meditáció így nem társas magányt jelent, a sorsszerűségben az egyes alakok, „a" férfi, „a" nő társra lelnek.

          Hogy keresztjük átlátszó...? Persze, mindenki a magáéval, más abból tán nem is vesz észre semmit. És hogy a keresztek ugyanonnan „nőnek ki"? Az alkotói invenció magáért beszél, értelmezni fölösleges. Ennyiben vagyunk egymás társai, mondja Ábrahám Jakab. Fel vagyunk feszítve átlátszó-láthatatlan keresztjeinkre, 20. század. André Gide majdnem prózájának Prométheuszát idézi ez az értékszemlélet. Prométheusz elhagyja a Kaukázust, Párizsba megy, Párizsban pedig – legnagyobb megdöbbenésére – egyáltalán nem kelt feltűnést. Sőt, fel sem figyelnek rá. Észre sem veszik. Kétségbeesésében már üvöltözik az utcákon, hé, emberek, hát ő Prométheusz, maga a mártír, itt egy sas marja máját, amint az a régi szövegekben megíratott, hé, emberek. Így bolyong kétségbeesetten, míg egy jóindulatúbb járókelő felvilágosítja: „De, uram, sasunk tulajdonképpen mindannyiunknak van..."

          Ábrahám Jakab az emberteremtés fokozatait képszerűsíti, az önmagára reflektáló ember, a magáról látleletet készítő ember, sorsára megoldást a társas együttélésben találó ember – íme ezek itt  a központi képgondolatok.

 

Kapcsolatok térben és gondolatban

Természet, anyaföld, szabadság, ember és környezetének viszonya – örök és kimeríthetetlen témái a művészetnek, minden kor alkotója a maga módján a teljességre törekedve igyekezett ábrázolni őket. Ezekből a témakörökből merít , a metszet, könyvgrafika, reklámgrafika, fotózás területén egyaránt tevékenykedő Ábrahám Jakab is.

A természetközpontú világlátásról tanúskodó metszetek nem egyoldalú környezetábrázolás eredményei, alkotójuk a legtöbbjükön két zárt vagy bizonyos mértékben elhatárolt teret állít szembe egymással, az örök kontraszt: fehér és fekete ellentéte által méginkább fokozott feszültséget hozva így létre. „Meztelenség" című képén a külvilágtól kerítéssel elhatárolt létteret – egyszerűen fehéren hagyott terület – lemezteleníti, a földön heverő néhány száraz ág pedig fokozza a drámaiságot, – így közvetíti az az alkotó érzelmeit. Ugyancsak a szülőföld s annak szellemisége iránti elkötelezettségről valamint a már említett térhatásról tanúskodik az agyon-drótozott székelykaput ábrázoló „Kapu" című metszet is, de már többletjelentést hordoz a háttérként szolgáló ég – a végtelen és teljes szabadság jelképeként való – jelenléte.

Továbbviszi Ábrahám a gondolatot „A víz" című alkotásán: ez a mű nemcsak egyéni művészi eszközökkel való ábrázolása a felállított ellentétnek, itt már értelmezi is azt. A háttér egy elmosódó hegyvidéki táj, előtte egészen éles kontúrokkal megrajzolva egy pohár víz, benne határozottan tükröződik az egész Természet – a táj, a fák, a Nap... Ez a bezárt belső rész mintha időtlen, meghatározhatatlan térben, teljesen elkülönítve lebegne, a kapcsolat a makro- és mikorkozmosz között gondolati síkon létezik. Ahogy a nagyobb magábafoglalhatja a kisebbet, s mert az ellentét itt létfontosságú kapcsolat is egyben, úgy e viszony fordítva is létezhet, hisz a két szféra szervezettségében azonos, s a víz mindkettőnek életadó őseleme.

Természetkultuszában ugyanúgy vonzódik a „Ion Andreescu" képzőművészeti főiskolát 1976-ban befejező művész a másik őselemhez: az anyaföldhöz, a termőföldhöz; „Tavaszvárás" című művén a domboldalon vonuló venyigesorok fagyűző mozgalmasságot keltenek, ennek eredménye az eredeti térhatás; a valósághű ábrázolásra törekedve megalkotott „Legelő", „Szántóföldek", „Vetésnél" című képei pedig a munka dicséretei is egyben. Akárcsak a „Kenyerek" – ciklus egyetlen kiállított darabja, melyen a kenyér s a Nap motívumát – két, egymástól szinhatásokban is alig eltérő félkört – egymással szimmetrikusan szembeállítja, eleget téve a már fölvázolt alapelvnek a közös szimbólummá vonva össze a kettőt.

Ember és szülőföld, ember és természet viszonya, harmóniája állandó és változó, egységes és differenciált, – ez a tárlat, ez a munkásság hűen példázza ezt, értékes kis szeletkéje az önvizsgáló gondolkodás alkotta építménynek.

 

Erdélyiség

Ábrahám Jakab művészetéről szólván, először kettős elemzési irányt kell meghatároznunk – egy extenzívet és egy intenzívet –, és tisztáznunk kell azokat a kategóriákat, fogalmakat, amelyekkel dolgoznunk kell.

Ne lepődjék meg és ne fintorogjon senki, ha egy olyan kategória bevezetésével kezdjük, amely kompromittált ugyan, de nem lejáratott és nem lejáratható: létezik egy sajátos erdélyi mitológia. Ennek alapjain és keretei között kialakult egy szemléletbeli romantika; erkölcsi értékek politikai értékké való nyilvánításával tévesen, rosszul határoztattak meg e sajátos létforma alapkategóriai, és erre az állapotra következett aztán a továbbfejlesztés hiánya: változatlan újra- és újra- és újrafelmondásuk. Azaz a romantikus múltbarévedés – és ezzel már kegyetlenül idejétmúlttá váltunk. Igen, mi. Hosszas társadalomelméleti fejtegetést igényelne a bizonygatás, úgyhogy legyen elég posztulálni csupán: az sem mentse, hogy ez a bizonyos létforma – ugyanaz. Ráadásul egyre negatív hatását érezteti a létfontosságú politikai fejlődés hiánya, és mindez, mindez újabb következményt von maga után. Látszólag lejárattuk a saját mitológiánk alapfogalmait, a sajátunkéit – de hát csak látszólag, hiszen így, egyre nagyobb időintervallumokon át ugyanúgy kapaszkodva bennük, csak távolodunk tőlük. A hagyományok ugyanis természetüknél fogva igénylik, hogy továbbfejlesszék őket; így lesznek haladók", „örökéltüek" stb. Az erdélyi szellemnek újabb tulajdonsága lett az erdélyi szkizofrénia. Hát ne csodálkozzunk, ha például a fiatalság fintorog e agyonszajkózott kategóriák hallatán, olvastán, ne csodálkozzunk akkor sem, ha egyre nő a távolság a generációk között, sőt, az egyének között, és egyre teljesebb lesz a kommunikáció hiánya, egyre teljesebb lesz a kommunikációs kollapszus. Amolyan belső, csendes. Mert ezt nem lehet egyértelműen és csak külső határozmányokra visszavezetni. És ezen az sem segít, ha egy dollár tíz bani lesz.

Ezek után valahol talán természetes, hogy az alappillérek, alapkategóriák művészeti megnyilvánulásaikban sokkal „egészségesebbek", mint például a politikaiakban. Nem, nem elég itt Kós Károlyokra, a századelőre gondolni – ezek sok, sok évszázadosak immár, és legalább ilyen fontos az is, hogy az erdélyi léleknek olyan mélyrétegeiben születtek, és formálódtak, hogy természetüknél fogva egyetemesen emberiek. Egyetemes voltuk művészeti áganként sajátos, illetve alkotónként egyedi formában nyilatkozik meg – egy műalkotás befogadója számára azonban épp az ellenkező irány követendő. Hiszen ha az előbbi, a mélypszichikai rétegektől a kiforrott gondolatokon át a műtárgyakig, illetve tárgyakig, a mindennapi, folyamatosan használt dolgokig ível, akkor nekünk az effajta képek előttérről az oldalról, ebbe az irányba, vagyis a kész, kiforrott szimbólumok és metafórák felől kell kiindulnunk. És a jelképek, metafórák nem múlandók.

Mi lenne a lelkünk közvetlenebb megnyilvánulási formája, mint a házunk? Mi árulkodna jobban az előző belső életrendjéről, mint a külső építési mód? Mi fejezhetné ki jobban azokat az újabban legfontosabb vágyakat, amelyeket mondjuk a fal gerendáinak megbonthatatlan kötései jelképeznek, amelyek, ugye milyen tragikomikus?, ha a ház lakatlan is, ha a ház düledezőfélben van is, még maradnak, maradnak, maradnak... – Sajnos egyik legfontosabb, mondom, mert ezeknek a kötéseknek a léte természetes kellene hogy legyen, és mint ilyenről, nem is kellene beszélnünk róla. Viszont a már említett erdélyi mitológia talán nem új, talán mindenkori, de az utóbbi években átkozottul előtérbe került alapkategóriája a felszakadó kötés.

 Az 1976-ban, a kolozsvári „Ion Andreescu" képzőművészeti főiskola grafika szakán végzett művész mind színes, mind fekete-fehér grafikáin életközelibb, testközelibb, már-már amúgy észrevétlenül anyagi alapokról indul – hisz ugyan ki is beszélne ilyen hosszan a háza sarkáról... Színes grafikáin a jellegzetes székely házak részleteit nagyítja fel, a fejszével formázott, vastag gerendák sarokkötéseiből alkot jelképeket, metafórákat. Komplex metafórák ezek a képek, az emberek közötti, az egyazon szellemiségén belüli szakadások, törések ellenpólusát képviseli mindegyikük, s mert a fent említett mitológiai mélyrétegekben gyökereznek, archetipikus értékűek. Az extenzív elemzés során láttuk, van egy szakadás a sokat használt alapkategóriák tartalma és formája között, és tegyük hozzá: e leszakadt formákat használva sokan alkotnak. Ábrahám Jakab első és legfontosabb, tulajdonképpen felbecsülhetetlen érdeme, hogy kis nagy mitológiánk és a művészete közötti kapcsolat közvetlen, s bár ma ez egyre nehezebben elképzelhető, de érintetlen. Érintetlen pedig egy olyan gondolkodásmód, illetve szellemi alapállás objektivációjaként maradhatott, mely a bevezetőben tárgyaltnak szöges ellentéte. Vannak az erdélyi mitológiának szakralizálódott elemei, motívumai, melyek hagyományos, azaz ma, akárhogy is, beszűkítettnek minősülő alkalmazásukban megmaradnak furamód egyoldalú imperatívuszoknak. Ábrahám Jakab sok esetben pusztán azáltal, hogy képeinek tere a kétdimenziós felé hajlik, mintegy jelzi, hogy hívja-kényszeríti a befogadót, az elvonatkoztatás fokozatainak követésére. Egy ház bejárata, egy folyósó tárgyai, a gerendák darabjai e plasztikai tér részeivé válva, új, önmagukon jóval túlmutató értelmet nyernek, és a képek lángoló színskálája tovább fokozza az új formában újjászületett érzelmek hatásfokát. A vörös és fekete már eleve drámai párosítás értékeik felfokozottságukban csak erősítik e kontraszt hatását, és ez az éles, erőteljes, lendületes, vonalak-vonások hálózatán a végletekig fokozza a képek belső tüzét. Az arányok a természetelvü ábrázolás törvényei szerint valósághűek, a mozgás teljességgel hiányzik a látványból, pontosabban a gerendaélek, -repedések adta ritmust követve, egy hallatlan belső feszültségre-mozgalmasságra találunk. A statikus jelleg épphogy alátámasztja, szembeszökőbbé teszi a sugallt tartalmakat: az ember alkotta kötések, melyek immár természetesen elvontan értelmezendők, annak jelenléte, elköltözése – persze, kivándorlása – után is stabilak, érintetlen, robusztus voltukban időtállóak maradnak.

Ábrahám Jakab művészete e szakaszában a hagyományos eszközökkel építkező neoexpresszionizmus keretei között helyezhető el, olyan oszlopos képviselője ő annak, akinek világa – íme – a sokszázados kategóriákban racionalizálható, ezek viszont, amint az az extenzív elemzésre építve felismerhető, egészségesek. És jelzik: hagyományainkat ápolni nem annyit jelent, hogy egyszerűen újra és újra előkapjuk őket, és kijelentjük: élnek, mert hát újra előkaptuk őket. Ez a művészet diagnózis, az aktuális társadalmi-kulturális létállapotunk metamorfózisait követi. De önmagát fojtaná meg, ha egyszerűen hű képet nyújtva, ezen a ponton megtorpanna a művészi objektiválás folyamatában. Nemcsak és nem csak elvont imperativuszokat mutat fel, vagyis lényegében több, mint diagnózis: olyan szellemi, művészi terápia is, amely furamód gyönyörködtetve gyógyít.

Gondoljunk bele, rajtunk áll, hogy mennyire lesz eredményes.

Józsa István