Festô vagy grafikus? Mindkettô. Hiszen függetlenül attól, hogy tussal, szénnel, vízfestékkel, pasztellkrétával vagy olajban jelenítette meg mûvészi elképzeléseit Veresspál, egyaránt azon az évtizedek hosszú során át következetesen alkalmazott, alapos tudást igénylô mûvészi nyelven tette, amelynek alapjait a kolozsvári fôiskolán sajátította el, és adta tovább nemzedékek hosszú sorának, Miklóssy Gábor tanársegédjeként is. Nem véletlen hát, ha elsôsorban a figuratív festészet híve volt, bár az utóbbi esztendôkben az absztrakt irányába is nyitott. 2002 januárjában, a Gy. Szabó Béla Galériában megrendezett legutolsó jelentôs egyéni tárlata, amint arra annak idején is utaltam, egyfajta útirajz volt. Most már akár életútja összegezésének is nevezhetném, hiszen a mûtermében együtt összeválogatott munkák szinte naplószerûen követték nyomon az ország-világjáró mûvész barangolásait, élményeit. Közvetlen környezete, a kincses város más-más formában, de mindegyre visszatérô kincseinek mûvészi megjelenítésétôl a távolabbi vidékekig terjedt a skála. A zömében pasztellkrétával, "a leghordozhatóbb" technikával készült valóságízû, de sajátos mûvészi feldolgozásban jelentkezô patinás építészeti remekek azt a hangulatot is sejtették, amely a mûvészt az alkotás pillanatában hatalmába kerítette. Veresspál ott helyben szerette rögzíteni úti élményeit. Ez a frissesség, ez az életesség, ennek az elsôdleges élménynek, a pillanatnyi hatásnak az erôteljes varázsa árad szinte valamennyi munkájából. Tájképeinek kékjei és zöldjei a tematika függvényében alakulnak sejtelmes-könnyeden, gyöngéden szerteomló zöldes derengésekbôl, alig zöldekbôl haragos zöldekké, halvány kékekbôl a szürke megannyi árnyalatát is felvonultatva mélykékekké. Az olyan mûvész festôi megnyilatkozásai ezek, aki együtt él, együtt lélegzik a természettel. Ez a mindig más kék és zöld elmaradhatatlan tartozéka munkáinak, készüljenek azok a képzômûvészeti szempontból patinás nagybányai tájakon, Szárhegyen és közelében, Kalotaszegen, a Mezôségen, Dobrudzsában, a Székelyföldön, a Hortobágyon vagy a berekfürdôi panzió környékén.

De amennyire jellemzô ennek a két színnek az uralma Veresspál festészetében, annyira jelentôs a fény jelenléte is munkáiban, amely kiteljesíti a színek, az árnyalatok játékát.

Békesség és megnyugvás árad festményeibôl, grafikáiból. Csodálat, áhítat és festôi alázat a legtökéletesebb alkotás, a Természet és az emberkéz teremtette tárgyi valóság iránt. Legyen az építészeti mûremek, vagy aprócska, lerobbant zsupfedeles házikó, csûr, szerény paraszti udvar, kopjafás, dûlöngô falusi temetô.

Németh Júlia

http://archivum.szabadsag.ro/archivum/2002/10/2okt-19t.htm



Az utolsó kép

Veresspál: ... így egybeírva és egybe kimondva.

Így határozta meg önmagát: egy ember neve, egy festômûvész neve, egy egész ember neve. Festômûvészként is eljutott a felismeréshez, hogy az élet mögött, amit élünk, amit látva látunk, egy mindent uraló törvény áll, amely mindent áthat és egy egyetemes egységbe rendez. Ennek a törvénynek belsô lényege a harmónia. Ha megszûnik ez a harmónia, megszûnik maga az élet. Minden mûvészi alkotás ezt a harmóniát keresi, és a mûvész minden erôfeszítése arra irányul, hogy ezt tudja megjeleníteni. Egy festômûvész számára ezt a harmóniát a képen létrehozni színnel, forma-látással, a kép megszerkesztésével embert próbáló feladat és hivatás, amely elôl kitérni nem lehet. E feladat a szenvedély erejével hat és ennek engedelmeskedni maga a szolgálat. Veresspál életét ez a szolgálat alakította és hatotta át. Így alkotni, magába merülve, a törvénynek engedelmeskedve, ez már imádkozás, és amit alkot, az imádság. Ilyen imádkozó ember volt Veresspál, mûvésztársunk, sorstársunk, aki ekként szolgálta nemzetét. Nem véletlen, hanem sorsszerû, hogy utolsó napjai végsô erejével festette meg a Mátyás-szobor kompozícióját, amit beküldött a Barabás Miklós Céh által rendezett kiállításra, amely a Fadrusz János ünnepség részét képezte. Utolsó erejével is szolgálva, imádkozva, most már a végtelenben, minket, az elkövetkezô idôkben is emlékeztetve ránk testált mûvével.

Cs. Erdôs Tibor



Transzszilván szellemben

Bár tudtunk betegségérôl, tudtunk reményt felôrlô küzdelmeirôl, kollégánk, igaz barátunk halálának híre megdöbbentett.

Veress Pál volt a Barabás Miklós Céh élô lelkiismerete, éltetô szívdobogása, aki akkor is hitt a Céh vitális erejében, amikor a tagság egy része bágyadt kedvetlenséggel visszahúzódott.

Valósággal a semmibôl újságot szerkesztett, mintegy ezüstzsinórral fogta össze a mûvészeket Sepsiszentgyörgytôl Temesvárig.

Ô volt az közülünk, aki valóban álmatlan éjszakákat töltött a céh szervezésével, aki kitartó munkával mozgó gépezetté alakította át a lehetetlen kihívásait.

Veress Pál mûvészi attitûdjét, mondanivalóját a transzszilván szellem ragyogta be, hisz minden alkotása, ha csupán levegôjében is, a kolozsvári épületek ódon, tartalmas, puritán falaihoz kötôdött, ahhoz a városhoz, ahol leginkább érezzük Európa pulzusát.

Búcsúzunk Tôled, te hû, kitartó lélek. Kívánjuk, hogy puritán, kálvinista lelked tovább álmodjon a Farkas utcai református templomról, hogy álmaidban tovább formáld székházunkat, amelybe oly sok energiát fektettél.

Álmodj az akvarellpapír rubintos felületérôl s az olajkép pasztózus, gazdag színakkordjairól, hogy mesterségünk a XXI. században is hiánycikk legyen az emberiség számára, hogy erdélyi épületeid, embereid, csendéleteid vigasztaljanak minket, hisz a távoli messzeségbôl te új vitalizáló sugarakat, a szeretet, az egymásrafigyelés sugarait küldöd felénk.

Jakobovits Miklós