Jakobovits Miklós emlékkiállítás a Művészeti Múzeumban




HORVÁTH LÁSZLÓ FELVÉTELEI

A mintegy száz munkát felvonultató kiállítás, s a művész jelenléte és barátságos lényének varázsa akkor rengeteg látogatót vonzott a Művészeti Múzeumba. A Bánffy-palota most újabb Jakobovits-kiállításnak nyújt otthont. A 2015 április 8-i megnyitón, amint arról lapunkban már beszámoltunk, a Művészeti Múzeum termei ismét megteltek látogatókkal, a művészt azonban most már csak munkái képviselik. Az életének szinte utolsó pillanatáig dolgozó, nagybeteg festő kezéből 2012. december 17-én végleg kihullt az ecset. Legújabb munkáit a jereváni kortárs művészeti múzeumban szerette volna kiállítani, de betegsége miatt erre már nem kerülhetett sor. Ezt az általa összeállított anyagot kezeli most és mutatja be vándorkiállítás formájában különböző helyszíneken, többek között az anyaországban is a festő özvegye, Jakobovits Márta Ferenczy Noémi-díjas keramikusművész. És ezt tekinthetjük meg április 26-ig Kolozsváron is.

A bádogképek – ahogyan a művész nevezte élete utolsó éveiben készült munkáit – mintegy igazolni látszanak az anyagba beleszerelmesedett, s azt már szinte fetisizáló alkotó művészi elképzeléseit, gondolatait. Gondolatokat, melyeket mélyből fakadó érzelmi-emocionális források tápláltak. Talán innen az a párhuzam is, ami a múlt reminiszcenciái, az elmúlás, s annak tárgyi vonzatai, valamint romló egészségi állapota közt vonható.

Jakobovits Miklós mindig is vonzódott a tárgyi valóság, az eldobott, már senkinek sem kellő, idejét múlt használati tárgyak iránt, az új életre keltés, a művészi feldolgozás, az absztrahálás lehetőségét látva bennük. A bádog, a rozsdamarta hulladékanyag is így támad fel, nemesül meg kezei közt, emelkedik művészi magaslatokba, kap már szinte szakrális jelleget, jelentőséget. A művészi elvonatkoztatás és szelektálás megannyi szakaszán átjutott, majdhogynem önmagában létező és önmagát gerjesztő anyag, s az általa keltett vizuális élmény lényegi jegyeiben megerősödve kerül ki az alkotási folyamatból. A művész sajátos analizáló készséggel hatol a dolgok mélyére, fedezi fel a legrejtettebb összefüggéseket is, s fogalmazza azokat színekbe, formákba, fényekbe. Mégpedig úgy, hogy azokból hol drámai feszültségekkel telített, hol pedig sejtelmesen lírai festői vallomások születnek: szín-vallások a festő vágyairól, elképzeléseiről. A sajátosan visszafogott, a barnák, szürkék, okkerek skálarendszerében mozgó színvilág, művészi elmélyülést, s egyfajta mindent befogadó, mindent átölelő nagyvonalúságot sejtet. De ugyanakkor a feslett világon felülemelkedő, metafizikus irányultságot is.A művész érzékeny szeizmográfként fogja föl és közvetíti a maga sajátos művészi eszközeivel környezete emberi viszonyulásait, a fényeket és árnyakat, az olykor harmóniából diszharmóniává széthulló, esetenként pedig diszharmóniából harmóniává nemesülő érzelemcsomagot. Belső hangjaira koncentrálva érzékeli és továbbítja a feléje irányuló jelzéseket, önti művészi formába, tárgyiasítja emlékképeit, regisztrálja az emberiség évezredes történelmének mélységéből felbukkanó jeleket, jut el már szinte időkön és tereken túli mélységekig, az absztraktot meghaladó metafizikus megközelítésig. Az anyag belső lehetőségeit kutatja, a formák, színek, fények és a textúra kölcsönhatását, gyakorta térbe is kitüremlő, reliefszerű, egyedi tér-képein, melyeknek anyaga és technikája a fém, gipsz, homok, cementpor stb. vegyítésétől a kerámiában ismeretes rakuzás alkalmazásáig terjed. Érdes, izgatottan felszabdalt-repedezett és bársonyosan sima, ezüstös vagy arannyal dúsított felületek váltakoznak vásznain, egyfajta spontán következetességgel alkalmazott, jakobovitsi aszimmetrikus szimmetriarendszer törvényeinek megfelelően. Az egymásba hajló, egymást megtámasztó-kiegészítő formák egybehangolt játéka sajátos muzikalitásba olvadó, tökéletes harmóniát kölcsönöz a munkáknak. A művész utolsó alkotási periódusának légies szürkébe fogalmazott, a végletekig leegyszerűsített, valósággal jelzésszerű, leheletkönnyed, grafikába hajló alkotásai pedig, mintha már egy másik dimenziót céloznának meg: a távozásba beletörődni ugyan nem akaró, de mégis távozni készülő művész végső sóhajai, jövőbe mutató üzenetei ezek.A kiállítás kurátora a tehetséges fiatal művészettörténész, Alexandra Sarbu ráérzett a munkák hangulatára, találó elrendezésükkel is hangsúlyozva azok művészi üzenetét.

Utóhang

Az örmény genocídium száz éves évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés-sorozat részét képező tárlat Kolozsvár művészeti életének kimagasló eseménye. Egyetlen, de fájó szépséghibája, hogy a megnyitóra a politikum teljes mértékben rátelepedett. Olyannyira, hogy az örménységét büszkén vállaló, de a magyar kultúrához szervesen kapcsolódó Jakobovits Miklós emlékkiállításának megnyitóján egyetlen magyar szó sem hangzott el. Pedig a Munkácsy-díjas művész 1997-től 2012-ben bekövetkezett haláláig, elnökként, az erdélyi magyar művészeket tömörítő, több mint 200 tagot számláló Barabás Miklós Céhet irányította. Az ország hivatalos nyelvét mindenki ismeri, a jelen lévő céhtagok, s Kolozsvár művészetkedvelő közönsége azonban elvárta volna, hogy akárcsak más alkalommal, mint az előző Jakobovits-tárlaton vagy például a Képzőművészeti Szövetség nagyszabású, éves rendezvényein, magyar értékelő szöveg is elhangozzék. Hiánya akár jelzésértékűnek is minősíthető, bár feltehetőleg mindössze szervezési figyelmetlenségről van szó. A többnyelvűség, a multikulturalizmus ugyanis egyre nagyobb teret hódít tájainkon.

NÉMETH JÚLIA

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/114024