Banális, azazhát... banálisnak tekintett tárgyak... Miért figyel egy festő ilyesmire? Mit keres? Mit teremt? Hogy az urbanizálódás úgyis...? Művészeteszménye? A rút esztétikája? Milyen emberkép alakul itt? (...) Csendéletek? Csend? Csendes képek sorjáznak, de milyen csend van ezekben az alkotásokban? Előszöris csend és hallgatás nem azonos, a csend inkább külső, az lehet embertelen, sőt, halott. Amit belső csendnek tudunk, azt pontosabb hallgatásnak nevezni. A hallgatás pedig már feltételezi a személyt. Ez a csend, ezek a csendek, romok utóélete, inkább külső, a szemlélő döbbenten jár képtérből képtérbe, ez a pusztulás utáni csend. És ebben a csendben a színek is... Mert pasztelleket látunk, illetve  olajképeket; a pasztellszínek... amúgy halk, tompa tónusok, mégis, Szabó Vilmos drámai pasztelleket  készít.

         Drámaiság? Először is magukban hordozzák azt maguk a témák, másrészt ábrázolásukban, kifejezésükben az alkotó látás- és láttatásmódja lesz meghatározó, főként a kontúrok által. A kontúrok kérdése újra és újra felbukkan a művészettörténetben: az avantgárd az expresszionizmustól kezdve kontúrjaiban ragadta meg az illető témát, tárgyat. Szabó Vilmos fekete, fekete és fekete kontúrjai jelképteremtő értékkel bírnak. (...) Ezeken az életcsata utáni képeken foszló, bomló kontúrokat fog össze. Az így meghatározott perspektívában kis „kivágásokat", részleteket látunk, premier plánbam, a képek végül is metonímiák, a részlet beszél az egész  helyett. A függőlegesre, vízszintesre, keresztekre, boltívekre mint alapjelekre építve. Végül is hol helyezhetnénk el Szabó Vilmos művészetét? Született egy fogalom, amelynek a keretei között már megvan a helye. „Etno-art". Századunk különféle művészei irányzatai, mozgalmai, iskolái mind nyugattói hódítottak kelet felé. Az etno-art Erdélyben született, kezdeményezői Molnár Dénes, Székely Géza és Szabó Vilmos. Magyarország  felé terjeszkedik, már évek óta vannak Magyarországon túl is hívei , legalábbis a magyar kultúrán belül nyugat  felé hódít. Az alkotók célja megmenteni pusztuló falusi környezetet. Ahol az örökkévalóság született. Elhagyott házak, romos fészerek, lakatlan utcák. „Az utóbbi években a pusztuló tárgyi világ köti le a figyelmemet - vallja a festő. A menteni, ami még menthető elv alapján próbálok a festészet és a grafika eszközeivel emléket állítani tárgyainknak és környezetünknek." A festő kiemeli ezeket a tárgyakat, házakat, házunkat -- az egyik első jelkép az emberi kultúrában --, közel hozza és így mutatja be igazán kortárs valóságunkat. Hátborzongató hallani Szabó Vilmos képeit, folyamatosan alkonyodik, a „tiszta forrás" képét és hangját keressük, nem, kérem, nem médiába szorultan, régi mestereket idézve, parafrazálva, szajkózva, hanem a való életben. Találunk is kevés zöld közt belopva a látványba. De hát ezzel még nincs megoldva a házunk gondja, íme, sok helyütt a fű már benőtte az egykori nyüzsgő élet helyét, Ady „Elvadult tájon gázolok" verssora egészen másként visszhangzik itt.

          Merre hát tovább? Majd a befogadó lesz az, aki a szemlélődés és, persze, persze?! , az önvizsgálat után átrendez.

Józsa István