December 9 – január 14. között volt megtekinthető a Képzőművészeti Szövetség (UAP) kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai kiállítótermeiben az évente sorra kerülő hagyományos téli tárlat, 80 művész közel 140 festészeti és szobrászati munkái, nagyrészt 2004-ben készült alkotások.
A Román Képzőművészek Szövetsége Kolozs megyei tagjai állíthattak ki ezen a tárlaton, ám a több évtizedes múlttal rendelkező megyei tárlat szelekciójára ezúttal úgy tűnik, nem jelentkezett minden UAP-tag. A kiállítók azok a Képzőművészek Szövetsége köré bizonyos érdekek alapján csoportosulók, akiknek nagy része (néhány kivételtől eltekintve) semmilyen kockázatot nem vállalva, még mindig a nyolcvanas évek újfestészeti paradigmáit képviseli. Tőlük függetlenül erősödött meg egy teljesen eltérő szemléletet felvállaló, a kortárs nemzetközi színtér legújabb fejleményeire sokkal tudatosabban és pontos ismeretek alapján reagáló, új médiumokat alkalmazó művészréteg, amely a posztkonceptuális installációt és a festészetet is megújult törekvéseinek megfelelően alkalmazza. Ők már nem az állami intézmények menedzsmentjének védőernyője alatt állítanak ki, hanem próbálnak saját galériákat létrehozni, illetve saját non-profit intézményes fórumokat teremteni. Ezek a szabadabban gondolkodók ha egykor kapcsolódtak is az UAP-hoz, azt remélve, hogy ez jelenti a biztos talajt a művészi pályán való érvényesüléshez, ma már nem sok érdeklődést mutatnak a Szövetség nyújtotta lehetőségek iránt. A jelen kiállításról való távolmaradásuk különféle okai, és a Képzőművészeti Szövetség elmúlt 15 éves működési politikájának átvizsgálása egy külön tanulmány tárgyát képezhetné, de ezúttal a kiállított munkák számbavételére vállalkozhatunk csupán.
A nagy hagyománnyal rendelkező csoportos kiállítás célja, hogy mintegy év végi mérlegként, lehetőséget biztosítson az UAP-tagoknak arra, hogy a kolozsvári- és a kincses városba ellátogató közönség előtt is bemutathassák az előző évi munkájuk eredményét. Nem lehet azonban tudni, milyen elveken alapult a szelekció, a válogatásba ugyanis elvétve 2000-es és 2003-as alkotások is bekerültek. Úgy tűnik, minden generáció számára megadatik, hogy ha „minőségi” munkát hozott létre, azt itt bemutassa. Jelen van a 93 éves Cs. Erdős Tibortól (Csuszamlás) az utóbbi években diplomázottakig – Florin Gavrilaş, Cristian Lăpuşan – több generáció is, művészveteránok és novíciusok egyaránt. Mindez talán azzal is magyarázható, hogy a mintegy három generáció művészeit ugyanaz az ember tartja e tárlat erejéig együtt: Ioan Sbârciu egyszemélyben a Szövetség kolozsvári fiókjának elnöke és a képzőművészeti egyetem rektora.
Kolozsvár művészeti életéről e kiállítás alapján mégis elhamarkodott lenne véleményt alkotni, mert egy ilyen tárlat hosszabb távú következtetésekre és általánosításokra nem adhat módot, csupán jelzésértékű, vázlatos felvetés lehet. Hogy mennyire alakítja a jelenlegi Kolozsvár szellemi arculatát ez az évről évre megrendezésre kerülő megyei tárlat, külön művészetszociológiai tanulmány szólhatna erről. Napról napra a műfajok, kifejezésformák és anyagok eklektikájával szembesülünk a különféle galériák hagyományos és nemkonvencionális kiállítóhelyein. A maradandótól az egyszeri és megismételhetetlenig, az újító kísérletezésekig többféle alkotói attitűddel szembesül a művészetek iránt érdeklődő. Ezzel szemben a megyei tárlaton fellelhető munkákat könnyebb behatárolni: egy-két kivételtől eltekintve, nagyjából lírai munkák a figuratívtól, a realisztikus ábrázolástól és a síkszerűségtől eltávolodni törekvő képektől a vizuális metaforákig; a csendélettől, azaz a színek és formák tanulmányozásától az absztrakt expresszionizmushoz való visszatérésig; több esetben kis képméretű, zártabb kompozícióktól a nagyobb méretű négyzetek és álló vagy fekvő téglalapokig; az alakos kompozícióktól és az expresszionista szobrászattól a nonfiguratívig terjed a felhozatal. Több helyen találkozunk a hagyományok vállalásával, ám kevesebb az újító kísérletezés az anyaggal és a festékreceptekkel. A kiállító művészek az európai irányzatok elemeit látszólag befogadták, és ki-ki megpróbált a maga eszközeivel ezekhez hasonlót létrehozni, de igen kevesen jutnak el a legfrissebb technikákkal való komoly kísérletezésig.
Ha pedig megpróbálnánk a kiállított munkák alapján különválasztani a román művészek törekvéseit a magyarokétól, az előbbiek fő erősségének a kolorit tűnik, míg az utóbbiak a mondanivaló és a szerkezeti felépítésnél időznek el. Ez a jelenség évről évre megfigyelhető a téli tárlaton. Általánosan jellemző továbbá az elevenség, a dinamikusabb hangulat és a feszültség a színek és a formák használatában, valamint a Kolozsváron honos jellegzetes erdélyi expresszionizmus továbbélése. Nem szűrte ki azonban a válogatás a deja-vu vagy közönyösség érzetét keltő munkákat, vagy azokat sem, amelyek a régmúlt idők hangulatát hozzák vissza.
Érdekes jelenségként említeném azt, hogy művészklánok egész sora jelentkezett a téli tárlaton, a “mesterség” ugyanis apáról fiúra/lányra szál, a Botiş, Gavrilaş, Gocan, Nebert, és Tarta családokban, s egy-egy família több mint egy tagjának a munkáit láthatjuk és mérhetjük össze. E tekintetben is emblematikusnak tekinthető a bejáratnál található Carmen Dragomir: Generációk című drótvázra épülő kétalakos szalmaszobra.
Külön meditáció tárgyát képezi a tárlat szobrászati felhozatala. E szobrok intenzívebb erővel hatottak rám, főként ezek közt találtam meg ugyanis azt a néhány „ma is érvényes” művet, amelyekért érdemes volt betérni a tárlatra. 16-an jelentkeztek plasztikai munkával, fa, márvány, fém és bronzszobrokkal (Carmen Dragomir, Ciupe Bartha Ernő, Cioca Radu, Kolozsi Tibor, Ionel Tănase, Radu Moraru, Ovidiu Guleş, Lőrincz Lehel, Herczeg Edward, Kún György, Hristea Cosmin, Suba László, Mircea Viorel, Radu Bogdan Trifu, Adela Cutean, Ioan Rusu). Kiemelném itt Bartha Ciupe Ernő bronzszobrait, elrugaszkodó alakjai híres szalmaszobrainak miniatúráit képezik. Cioca Radu konceptuálisabb jellegű négyzetei formastruktúrájuk révén tűnnek ki. Radu Moraru Torzója két márványtömb egymással való kommunikációja. Hristea Cosmin három tiszta, logikus szerkezetű jelképes plasztikája a fa- és a fémforma dialóguslehetőségeit feszegeti. Kolozsi Tibor tömbszerű bronzszobrát (A tanító) lényegre törő ábrázolás jellemzi, ősi formákra emlékeztető műve egy sorozat részét képezi, amely a plasztikus kifejezés sajátosan egyéni példája.
Úgy tűnik, évről-évre a begyepesedett tekintély-elv határozza meg néhány művész munkáinak elhelyezését a kiállítótermek falain. Így a bejárattal szembeni fő falat Ioan Sbârciu, Dobribán Emil és Gavril Gavrilaş foglalják el, módot adva arra, hogy a gesztusfestészet, a lírai absztrakt és a lírai expresszionizmus egy-egy példáját egymás mellett tekinthessük meg. Ám ez az egymásmellettiség magán az egymásmellettiség tényén túl, nem sokat sugall. Ioan Sbârciu nagyméretű kompozícióján az erős, kusza, gyötrődő ecsetvonások sötét színeikkel kontrollálatlan destruktív erőként hatnak. Ezzel szemben Dobribán Emil az örök Ádám és Éva témakörhez ragaszkodik vastag ecsetvonásokkal készült festményén, míg Gavril Gavrilaş egy sorozatából, a madarak röptét kiaknázó képsorból emelte ki a Nagy átvonulást, amely a jelen kontextusban már egészen másként hat.
Próbálom továbbkövetni, ki az, aki még fő helyet kapott. Így jutok el a Miklóssy tanítvány Cs. Erdős Tibor természethű tájképéhez, az impresszionisztikus Földcsuszamlásához. A másik oldalon Nagy Endre két fegyelmezetten konstruktív realista festménnyel jelentkezett (Délutáni repülés, Barátok), az ő képalkotói metódusa egyedülállónak tekinthető ebben a keretben. Ugyanebben a teremben az ablakkal szembeni oldalon Feszt László kapott még helyet Az akvárium és a Kompozíció című harmonikus képeivel, ünnepélyesen dekoratív munkái a mesterségbeli tudás kiváló példái.
Laurean Bonea (Kompozíció) és Simona Gocan (Piros baleset) ugyanazt az absztrakt expresszionizmust viszik tovább, képeik nem véletlenül kerültek egymás mellé, stilisztikai szempontból ugyanazon a talajon állnak. Továbbhaladva a lírai expresszionizmus és a transzavangárd megannyi példája közül Sipos László erőteljes óriáskompozíciója tűnik fel, amely egy vörös kakasfejet ábrázol. Sipos képe szintén olyan sorozat részét képezi, amely egyéni a színek és a formák játékában.
A kolozsvári román opera díszlet és jelmeztervezőjeként is dolgozó Gheorghe Codrea tájképe (Tél) érzékibb ecsetkezelésre vall, műve az absztrakcióhoz való visszatérés példája. Mariana Bojan mitikusabb hangvételű Tűztánca a lángnyelvek színjátéka. Szerváczius Elena Prága című klasszikusabb hangvételű festménye a cseh főváros épületeinek kisugárzását közvetíti. Ugyanez a klasszikusabb hangvétel sugárzik Valovits László Meditáló c. képéről, amely portrésorozatának része. Valovits valósághű képén az egyházat szolgáló alak ábrázolásakor az évszázadokkal ezelőtti mesterek követte ideálokig nyúl vissza.
Teodor Botiş két népi ihletésű, érettebb munkával jelentkezett (Műhelysarok, A virágzás metamorfózisa), nagykompozíciói sajátos szín- és formavilágú alkotóra vallanak. A figuratív és nonfiguratív határán mozgó dekoratív művész egyéni jelrendszerre épít. Gheorghe Ilea a színek vizuális-érzelmi energiájára alapozza virágkompozícióit, valószerű színei a kolorit kiváló ismeretéről tanúskodnak. A képzőművészeti egyetem előadójaként is dolgozó Radu Pulbere Toszkánai táj című festményével jelentkezett, amelyen a szerkezeti megoldások és plasztikai kifejezések az alkotó egyéniségéből, élményei bensőségességéből fakadnak. Kara Eduárd Formák játéka a színes korsók sokaságát sorakoztatja fel festményén. Anne Nebert alkotása értelmezése egy kubai női arcot megjelenítő figurális kompozíció, mely vegyes technikával készült.
A belső teremben a fiatal, 1998-ban végzett Cristian Lăpuşan kapott fő helyet a szemközti falon, munkája a pop-art felé mutat. Többalakos akrill-kompozíciója a fényképezőgép lencséjét megszégyenítő élességű alkotás, 8 regiszterbe tagolódik, középen üres teret fogva körül. Cristian Lăpuşan-t azon szerencsés fiatal alkotóként emelném itt ki, aki mindeddig 42 művét Amerikában, Franciaországban, Németországban és Magyarországon értékesítette, 2002-ben és 2003-ban pedig New York-ban és Denverben állított ki.
Végezetül megjegyezném, hogy e tárlat kapcsán csakis szubjektív szemelvényre vállalkozhattam. A látottak alapján arra a következtetésre jutottam, hogy az a néhány jó munka, amely inkább valamely sorozat részeként állja meg a helyét, a saját kontextusából kiemelve, ebben az egyvelegben nem a maga rendeltetése szerint működött. A kiállítók, ismert és kevésbé ismert művészek alkotásai valamiféle párbeszédbe kerültek itt egymással, ám ez egy kikényszerített találkozás, ami egyébként soha nem jött volna létre.

Lőrincz Ildikó

Az Erdélyi Művészet tizenkilencedik száma 2005