Lôrincz Lehel Tordatúron született, de családja nagyenyedi. Õ maga is a híres Bethlen Kollégiumban kezdte tanulmányait, a folytatás azonban már Kolozsvárhoz köti. A képzômûvészeti középiskolában érettségizik, és a Ion Andreescu Fôiskola Szobrászati Szakán végez 1959-ben. Szabadfoglalkozású mûvészként tevékenykedik, majd néhány évig a pedagógiai fôiskolán egykori tanára, Balaskó Nándor mellett gyakornokoskodik. De mentora Nyugatra távozik, ô pedig évekig ismét szabadfoglalkozásúvá válik, a mûvészetének él és alkalmi mûemlék-restaurálással egészíti ki keresetét. Mígnem késôbb reklámgrafikusként vállal állást, és ilyen minôségében is nyugdíjazzák 1996-ban. 1960-tól rendszeresen szerepel országos, megyei és egyéb csoportos tárlatokon, de egyéni kiállításainak jegyzéke is gazdag. Többször állít ki Kolozsváron, valamint Marosvásárhelyen, Nagyenyeden, Szilágysomlyón, Szilágybagoson, Tordaszentlászlón. Külföldi sikeres bemutatkozásainak színhelyei: Budapest, Würzburg és Stockholm. Monumentális munkái számos erdélyi helységben fellelhetôk. Legutóbbi egyéni tárlatának színhelye ismét Kolozsvár. Az alábbiakban az október 26-án, a fôtéri Gy. Szabó Béla Galériában, a megnyitón elhangzott méltatás szövegét közöljük.
Szobrok és pasztellek. Két, egymástól meglehetôsen távoli mûvészi kifejezésforma, s így kombinációjuk sem éppen szokványos. Legalábbis egyazon mûvész egyazon kiállításának keretében. Lôrincz Lehel tárlatán valami azonban mégis nagyon hasonló mindkét mûfajban: a tematika sajátos megközelítési módja. Az az érzelemdús mûvészi hozzáállás, amellyel tartalomtól és munkaeszköztôl függetlenül a mûvész színekbe és formákba lényegíti, önti, faragja meglátásait, érzéseit, a jelen és a múlt, az emberi kapcsolatok, a természet és az épített környezet, a történelem és a mondavilág szolgáltatta ihletforrásokat. Mindezeket egyfajta szimbólumrendszerré fejlesztve alakítja ki és valósítja meg mûvészi elképzeléseit. És talán éppen ez a törekvés, a látás és a láttatás sajátos módja az, ami az életmû és ezen belül a jelenlegi kiállítás egységét is megteremti. Ami összeköti a látszólag mind az anyag, mind pedig a megjelenítési forma szempontjából meglehetôsen heterogén háromdimenziós munkákat és a sajátos mûfaji korlátok miatt ugyan behatároltabb, de így is változatos pasztelleket.
Lôrincz Lehel képzettsége, de lelki alkata és mûvészi ideáljai révén is olyan típusú mûvész, aki bevallottan értékmentésre és értékteremtésre törekszik. Élvezettel fordul például a történelem és a mondavilág kínálta nagy egyéniségek és örök témák megjelenítéséhez. Számtalan köztéri szobra — Apafi Mihályé Nagyenyeden, Báthory Istváné Szilágysomlyón, Ady Endréé Szilágylompérten — jól szemlélteti az alkotó viszonyulását az ábrázolt személyiséghez. Az egyéni vonások sajátos mûvészi átlényegítésének, feldolgozásának eredményeként ezek a tájba jól beleillô alkotások egy plasztikailag találóan megfogalmazott, határozott lelki magatartást sugallnak. Ugyanakkor pedig a hely szelleméhez igazodó szimbólumok is egyben. Itt a kiállításon pedig jelképektôl hemzsegô munka az Emese álma, amely tagadhatatlanul arról árulkodik, hogy a mûvész Szervátiusz Jenôt tekintette példaképének. Az egy munkába belesûrített, gazdag mondanivaló, a részletezô fogalmazásmód mintegy ellenkezni látszik napjaink általánosító, leegyszerûsítô-tömörítô törekvéseivel. De ott van a másik nagyméretû faszobor, az ugyancsak jelképes Mea culpa, mea maxima culpa címû, a bûnbánó Marxot megtestesítô alkotás. Érdekes ötlet, találó megjelenítés. És kivitelezés szempontjából ugyancsak különleges az Európa elrablása, amely mintha egyenesen fordított elôjelû lenne: olyan értelemben, hogy ki kit igyekszik rabul ejteni. A kisebb méretû munkák már kevésbé részletezôk, a leegyszerûsítés, az általánosító törekvések itt már jól nyomon követhetôk. Tömbszerûség, kompozicionális egység s egyfajta térformáló erô fedezhetô fel Pihenés, Döblecárus, Gyötrelem, Szerelem, Anyaság, Meditálás címû szobrain. Ezek közül egyeseket megejtô líraiság (Anyaság), másokat (Döblecárus) a már szinte túladagolt ôszinteséggel járó tömör szókimondás mohysan találó térbe fogalmazása jellemez. S ezzel el is jutottunk a kiállítás számomra legértékesebb darabjaihoz, a portrékhoz. A kô szilárdságát és állandóságát parasztfejben megjelenítô alkotáshoz, valamint a folyami kô sajátos alakjához igazodó, mindössze néhány vonással megfogalmazott, kecsesen egyszerû leányfejhez. Különleges kifejezôerô, gyöngédség és poézis lengi be a Barabás Miklós Céh idei kiállításán is elôkelô helyen szereplô Gránitfej és Márványfej címû munkákat, valamint a Bronzportrét. Az összegezésre, a lényegre törô puritán egyszerûség, a nemes formákon játszadozó fény sajátos aurát von a munkák fölé, sejtelmes kifejezést kölcsönözve azoknak.
A tematikai gazdagság, az értékmentô-értékteremtô törekvések a mûvész pasztelljeire is legalább annyira jellemzôk. Elegendô csupán az Ady Endre második otthonaként emlegetett, és ma már a megállíthatatlan pusztulás útjára lépett séra kúria mûvészi megjelenítésére utalnom, amely tagadhatatlan festôi erényein túl egyben emlékeztetô is. Mind színvilágát, mind formai erényeit tekintve figyelemre méltó munka a Farkas utcai református templom egyik részletét felvillantó, a szürkék kifejezôerejére építô, éppen visszafogottságában kifejezô pasztellkép, valamint a különleges színgazdagságról árulkodó tájképek sorozata. És sorolhatnám tovább az ismerôs és kevésbé ismert hazai tájakat felvonultató munkákat. A megjelenítés a mûvész érzelmi hozzáállásától válik hitelessé és emelkedik magasan a dokumentáris ábrázolás fölé. A tárlat változatosságát, Lôrincz Lehel sokoldalúságát bizonyítja, hogy a síkba fogalmazott portrétól sem idegenkedik. Önarcképe és B. A. portréja — pasztellek — sikerrel egészíti ki a bemutatót és nyújt betekintést a mûvész életmûvébe, amelynek csöppnyi részét képezi ez a mostani egyéni kiállítás.
Németh Júliahttp://archivum.szabadsag.ro/archivum/2002/11/2nov-02t.htm
