Petkes József kiállítása a Vármegye Galériában 2003. február 04-én volt. Megnyitót mondott: Hajdú Demeter Dénes, közreműködött: Dinnyés József.
Hölgyeim és Uraim!
A művelt közvélemény előtt nem ismeretlen annak az ősi magyar
kistérségnek a lelkisége és szellemi élete, ahonnan a most 75 éves
Petkes József festőművész származik, és ahol művésszé érlelte a hely
szelleme és Istentől kapott talentuma. Móricz Zsigmond és Ady Endre
zsenialitása emelte ezt a tájat – az egykori Szatmár vármegye keleti
peremén és Szilágyság nyugati szegélyén elterülő vidéket – a magyar
kultúra érdeklődési körébe. Ez a két író-óriás járt Petkes József előtt,
aki boldogan szívta magába ennek a történelmi tájnak ősiségét, keleti
hagyományú hangulatát és jobbért, szebbért lázadó kuruc légkörét. És már
a XVIII. század végén olyan kimagasló szellemek születtek ezen a tájon,
mint Kölcsey Ferenc, aki Sződemeteren látta meg a napvilágot.
Nos, ebben a földrajzi és szellemi régióban található meg Tasnád, a
picinyke mezőváros, ahol 1928. február 4-én Petkes József a világra
csodálkozott. Ősi magyar település ez a hely, és adottságainál fogva,
már ezerévvel ezelőtt is számottevő népességgel rendelkezett. Elnevezése
– Tasnád – a honfoglaló magyar vezérek egyikének, Tasnak a személyéhez
kapcsolódik. A vezér közvetlen utódai telepedtek meg itt, ezen a tájon,
melynek – mivel jártam ott, őszintén mondhatom – festői fekvése van. Az
alföldi településektől eltérően, a síkság és a dombok találkozásánál
épült fel a kis városka, mely talán az etruszk településekkel rokon: a
dombtetőn terül el.
Ma ez a helység, a trianoni diktátum óta, amit változatlanul nem tudunk
elfogadni, Romániához tartozik. 1920-ban, amikor Károlyi Mihály és Kun
Béla hazaárulása következtében, az ököljogot alkalmazták és Tasnádot
elszakították Magyarországtól, még 98 százalékban magyarok lakták. Ez az
arány alig változott a második világháború végéig. Napjainkban azonban,
köszönhetően az ötvenéves bolsevik hazaárulásnak, csaknem azonos a
magyarok és románok lélekszáma a honfoglalás kori magyar településen.
Ezer év munkáját pusztították el öt bűnös évtized alatt.
Két éve jártam Tasnádon, televíziós műsorvezetőként, operatőrrel együtt,
ám saját „szakállamra”. Tapasztalhattam: a város iskoláinak kapuin
kizárólag csak román feliratú táblák olvashatóak, üzleteken,
középületeken, közhivatalokon nincs kétnyelvű felirat. Magyar írás a
városban sehol sem olvasható. Az utcákon alig mernek magyarul beszélni.
Tobzódik a rasszizmus! De miért is ne? Ki emelné fel a szavát emiatt?
Hiszen a hazaáruló cinizmus idehaza is olyan mértéket öltött, hogy a
román kormányfő idejön Budapestre, egy elegáns kozmopolita szállodába,
együtt ünnepelni a magyar kormányfővel, Medgyessy Péterrel. Azt a napot
ünnepelték együtt, amely a magyarság egyik legszomorúbb gyásznapja.
Kezdete annak a gyötrelemnek, melyet napjainkban is átél az erdélyi
magyarság.
Medgyessy Péter cinikusan megmutatta: ami a nemzetnek fájdalmas, máig el
nem felejthető gyásznap, halotti tor, az neki és elvtársainak
dínom-dánomra alkalmat adó örömünnep, üzleti áldomásivás ürügye. Van
valakinek kétsége, hová zuhantunk?
A kisvárosnak, melynek fele még mindig magyar anyanyelvűnek vallja magát
– román polgármestere van. Ezen, nyolcvanegynehány évvel Trianon után,
és ötévtizedes nyílt bolsevik diktatúrával a hátunk mögött, talán már
nem is csodálkozunk. De bizonyára elgondolkoztatja a közömbösöket is: ez
a polgármester, egy mukkot sem tud magyarul szólni. A két évvel
ezelőtti ünnepség során, rajtaütésszerűen, orra elé toltam a mikrofont: –
„Polgármester úr, beszél ön magyarul?”. Megrándult az arca a
meglepetéstől, román szavakat mormolt, szemével izgatottan lesett
körbe-körbe, hol találhatna tolmácsot. – „Milyen nyelven beszél ön
azokkal a tasnádi magyarokkal, akik közügyekben önhöz fordulnak?” –
tettem fel a következő kérdést, miközben az elsőre sem kaptam még
választ. A tv-kamera és mikrofon máig őrzi a polgármester hebegő,
zavarodott válaszát: – franciául. Tudom, tisztában vagyok vele: ha egy
művészről beszélünk, kiállítását nyitjuk meg, elsősorban arról kellene
szólanom, hogy Petkes József milyen kiváló akvarellista, milyen kitűnően
és könnyedén kezeli az ecsetet és rajzeszközeit, mert mint grafikusnak s
szép munkái vannak. Továbbá, hogy képeire milyen csodálatos
színharmóniát varázsol, érdekes színfelfedezéseket teremt, mennyire
meglepőek és eredetiek teremtett formái, képeinek tónusa és főként
mennyire egyéni, sajátosan „petkesi” az a világ, amit művészetével
teremt. Mint hallhatták, mégsem erre helyeztem a hangsúlyt. Mert ezt
Önök úgyis látni fogják, ha megtekintik képeit. De az a világ, amiről
említést tettem, közvetlenül nem látható a képeken, mégis, – a táj
öröksége és a jelen tragédiája – jelen vannak ezekben az alkotásokban,
mert mindez benne parázslik Petkes József lelkében. A szülőföld sorsa
olyan munkálkodó erő, amely ösztönzi és feszíti az alkotó képzeletét,
indulatait. Az ő műveiből egyaránt megismerhetjük életfelfogását,
szemléletmódját, érzéseit. Elsősorban tájképfestő, lírai érzékenységgel
kezeli a vízfestéket, vallomásokat alkot, a szülőföld szeretetéről vall
minden képével.
Életét három szerelem töltötte be: a rajztanítás, a festés, és amit csak
kevesen tudnak róla: a néprajzi gyűjtés. Pedagógiai munkássága 1954-ben
kezdődött, ekkor diplomázott, Mohi Sándor osztályában a kolozsvári
főiskolán. Előbb – román szokás szerint – Moldovában, majd
szülővárosában, végül Szatmáron volt rajztanár. 1985-ben telepedett át
Magyarországra, ám itt készült alkotásai is töretlenül a múltból,
szülőföldje szelleméből merítkeznek. Képei Románia és Magyarország
városain kívül, eljutottak Hollandiába, Svédországba, Litvániába,
Németországba és Franciaországba is.
Több évtizedes néprajzi gyűjtőmunkájának eredményét 1999-ben
jelentethette meg, Néprajzi barangolások a Partiumban címen. A kötet
legfőbb értéke az a több száz igényes rajz, amit vázlatfüzetben
örökített meg gyűjtőútjai során. Lerajzolta a hagyományos magyar
paraszti világ becses tárgyi elemeit, különösen a táj hajdani
lakóházait, annak sokféle berendezési tárgyait, a temetők népművészetét,
de a paraszti élet és a már kihalt kismesterségek szerszámairól készült
beszélő rajzai, ugyancsak a népi kultúra értékeinek megbecsülését
magasztalják. Ennek a kötetének a bevezetőjében írja: „Ettől a világtól
eldugott, gazdag néphagyományokat őrző rokoni, illetve faluközösségtől
olyan útravalót kaptam, amit, még ha akarnék, akkor sem tudnék
elfeledni-megtagadni. Természetes hát, hogy festőként is a falu jelenti
számomra az egyik legfontosabb élményforrást.”
Nem csupán ennek a tájnak, az egész Kárpát-medencének kulturális,
szellemi hagyományát, történelmi múltját nem lehet, nem szabad
elfelednünk. Ezért Reményik Sándor egyik versének sorait szeretném a
figyelmükbe ajánlani, most, amikor a csonka haza földje is veszélyben
van.
„Ezer éve mi vagyunk itt urak
Isteni, ősi jusson:
Honszerző vér jogán!
Hogy ez a föld bitang kezekre jusson,
Az nem lehet.
Nincs Isten, aki megengedje azt.”
Köszöntöm a hetvenöt éves Petkes Józsefet!
Hajdú Demeter Dénes
Elhangzott 2003. február 4-én a Vármegye Galériában
Tanya
