IttMást

Romániai magyar képzőművészet 1975 és 1989 között.

Nehéz a művészettörténész, a mai magam objektivitásával írni egy olyan korszak művészetéről, amelynek én is cselekvő részese voltam, akkor még nemcsak botcsinálta művészeti íróként, de félig-meddig amatőr képzőművészként és vizuális költőként, sőt még „színészként”, alternatív színházi szereplőként is kipróbáltam magam. A sokfelé irányultságomban nem voltam egyedül.

Bár a nyugati világban már csak utószelét élte az a szellemi kulturális pezsgés, amit utóbb egy összefoglaló fogalommal neoavantgárdként nevezünk meg, nálunk csak a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején jelent meg és a hetvenes évek második felére, de leginkább a nyolcvanas évekre vált egy egész nemzedék művészetére kiterjedő mozgalommá. A neoavantgárd irányok itthoni megjelenése, a korábbi hazai újító kezdeményezésektől már abban is különbözött, hogy képes volt a szétágazóan, egymással párhuzamos törekvések kinövéseiként egyszerre több fronton nemcsak hadat üzenni az egyre inkább kiüresedő, az izmusok formai eredményeit hasznosító, de a kötelező „realizmus” jegyében kompromisszumokra kényszerült szocialista művészetnek. Helyenként és időnként át is törve ez utóbbi korlátait sikerült felzárkóznia a legújabb nyugateurópai tendenciák utórezgéseihez, magával ragadva szinte egy egész nemzedéket, azaz minden olyan fiatal művészt, aki megelégelte az évek, sőt gyakran évtizedek óta a kiállításainkon unos-untalan látott szokványos formákat és a hazug, felülről diktált, az egypárti rendszer ideológiai keretébe szorított tartalmakat.

A szembenálláshoz, az uralkodó kánontól való eltérésben olyan mesterekre és példaképekre támaszkodhattak, akik maguk is kísérletező alkatok lévén, az evidenciáknak mondott elvek megkérdőjelezésében mintaként szolgáltak. A kíváncsiság felkeltésében, a kezdeményezőkésség elültetésében a leghatékonyabbnak éppen azok a műhelyek bizonyultak, amelyekbe szerencsés esetben több ilyen tanáregyéniség tömörült. Ilyen volt a temesvári és a marosvásárhelyi művészeti középiskola, a kolozsvári képzőművészeti főiskola kerámia, grafika és az ipari formatervezés műhelyei, vagy a bukaresti főiskola grafika és szobrászat szakjai, ahol olyan a tanárok oktattak, akik a kísérletezés szellemét és a művészeti korszerűség igényét nemcsak a maguk művészeti gyakorlatában alkalmazták, de a tanítványoknak is átadták. Ilyen mestereknek számítottak, korábban a kolozsvári főiskolán Kádár Tibor festőművész, időszakunkban pedig Anna Lupaş és Mircea Spătaru kerámia, Nica Ioachim, Feszt László és Ioan Horváth Bugnariu grafika, Tóth László festészet, Florin Maxa ipari formatervezés, Bukarestben pedig Vasile Kazar azaz Kazár László grafika szakon. A középiskoláinkban pedig olyanok ültették el a kísérletezés, korszerűségre való törekvés igényét, mint Bertalan István Temesváron, Nagy Pál Marosvásárhelyen, Márton Árpád Csíkszeredában, Hervay Zoltán és Kiss Béla Sepsiszentgyörgyön, Kosztándi Jenő Kézdivásárhelyen valamint Kiss László Székelykeresztúron. De jelentősen járultak hozzá egy „új esztétika” meghonosodásához azok az alkotók is, akik következetesen kitartottak az uralkodó kánontól eltérő, a nagyvilág művészetére nyitott, saját, autonóm művészetükkel, de státuszukon keresztül más módon is támogatták a fiatalabbak ilyen irányú törekvéseit. Kiállításunkban ezt a művészi magatartást képviseli Albert László, Aranyossy György, Bocskay Vince, Dienes Attila, Jakobovits Márta és Jakobovits Miklós, Jecza Péter, Kancsura István, Kazinczy Gábor, Orth István, Simó Enikő, Sipos László, Tamás Anna és Tamás Klára.

A művészet esztétikai, de egyben művészetszociológiai felfogásának megváltozását elhozó és formailag is látványosan megújuló, konceptuális, neodada, intermediális műalkotások, a természeti környezetre, magán és közterekre is kiterjedő cselekmény alapú művészeti megnyilvánulások, ezekkel párhuzamosan a radikális újabsztrakt és újexpresszív tendenciákat magába ötvöző törekvések valamint a művészet szabad, adminisztratív-földrajzi és ideológiai határokon keresztüli terjedését szorgalmazó fluxus művek (leginkább a mail-art körébe tartozóak) egy olyan nemzedék tagjainak alkotásai, akik többnyire az ötvenes években születtek.

Az 1975 és 1989 között a maguk helyét kereső fiatal nemzedék művészei sok nézőpontból találták szemben magukat a szocialistának mondott, de lényegében elnyomó, a lakosság életszínvonalát a létminimumra szorító, a szellemi életet pedig egy hamis ideológia fogjaként, egyfajta kulturális karanténban tartó, minden szempontból megcsontosodott társadalmi struktúrával. Miközben, minden utazási korlátozás és információ megvonás ellenére is egyre több hír jutott be az országba arról az eladdig elképzelhetetlen képzőművészeti stílusburjánzásról, amit többek között a hatvanas-hetvenes évek hippi mozgalmai és az újbalos diákmozgalmak, valamint leginkább a divatban és a könnyűzenében megtestesülő popkultúra, de nem kevésbé az akkor még sokkal több fiatal figyelmét lekötő kereskedelmi galériák és a nemzetközi seregszemlék generáltak a nyugati világban. A művészek, ha erősen korlátozott számban is, de mégis meg-megtörténő utazások, a külföldi kapcsolatok révén valamint a minden akadályoztatás ellenére is becsempészett művészeti irodalom és szakfolyóiratokból fogalmat alkothattak a nyugati művészet sokrétű és csábítóan szabad voltáról és állandó megújulási trendjeiről. Ráadásul a neoavantgárd irányok különösen expanzív természete a Romániáéhoz viszonylag szabadabbnak tekinthető szomszédos „testvéri” kommunista országok művészeti életét már előbb, a hatvanas években kikezdte, megkérdőjelezve és megtagadva az eladdig többnyire csak egy üdvösnek tartott irányba, ideológiai és esztétikai mederbe kényszerített „partalan realizmus” néven emlegetett művészeti felfogást. Romániában az egyre abszolutisztikusabbá váló, a társadalmat erőszakkal homogenizálni kívánó hatalom előbb minden eszközzel tiltani és korlátozni próbálta ezeket az új művészeti tendenciákat, később a társadalmi nyomást érzékelve taktikát váltott. Ekkor alakította meg a képzőművészeti szövetség a fiatal művészeket tömörítő, központilag törvényesített alkotó köreit, melynek keretében részleges engedményeket tett az új formák és bizonyos új tartalmak megjelenését illetően, azzal a kikötéssel, hogy ezek politikamentesek legyenek. Ennek közvetlen folyománya az egyszerre alulról építkező, de felülről is irányított alkotóköri hálózatnak keretet adó 35-ös Műhely (a 35-ik évüket be nem töltött képzőművészek országos szakmai szervezete) megalakítása, ami a Romániai Képzőművészek Szövetségének fiókszervezete és annak tagságába való bekerülésnek a felvételi előszobája volt. Ennek a szervezetnek a vezetője a kolozsvári főiskola tanára, Anna Lupaș volt, de fontos szerepe volt a működtetésében a bukaresti Wanda Mihuleac-nak is. Mindketten lényegében kivételezett, de európai ismertségű kiváló művészek. A 35-ös Műhely adott helyet azoknak az alternatívnak számító csoportos megnyilvánulásoknak, kiállításoknak is, amelynek keretében nyilvánosságot kaphattak olyan neoavantgárd művek és művészeti események, akciók, amelyek a homogenizáló törekvések ellenében az akkorra már a művészeti szférában megállíthatatlan radikalizálódást, a plurális szemlélet szellemét éltették és generálták a fiatal kortás művészek körében.

Ennek a központi szervezetnek farvizén születtek meg olyan csoportok, mint a korábbi Apolló körből (1975-1980) átstrukturálódott marosvásárhelyi Műhely Alkotókör, utóbb MAMŰ, amely 1980 és 1983 között működött. A Műhely alkotókört kiállításunkon olyanok képviselik, mint Elekes Károly, a csoport vezéregyénisége, számos művészeti esemény szervezője és mellette a legaktívabbak: Garda Aladár és Nagy Árpád PIKA, valamint a most itt nem szereplő Krizbai Sándor. Ugyancsak ehhez a vásárhelyi alkotókörhöz tartozott többek között Ady József, György Csaba (Borgó), Kacsó István, Kuti Dénes és utóbb az alkotócsoporti tagságát megtagadó Szörcsey Gábor is, és nem utolsósorban Szabó Zoltán Judóka, a MAMŰ egyik legmarkánsabb személyisége, aki a csoport feloszlása és tagjainak kivándorlása után is helyben tovább képviselte a rendszerváltás utánra is átmentve a társaság szellemiségét.

Egy másik a korszak művészetét meghatározó alkotóműhely volt a nagyváradi, amely 1981-től vált aktívvá, és amelynek szűkebb, karakteres köreként a Dialógus csoportot nevezhetjük meg, amely a nyolcvanas évek közepétől hivatalosan is a 35-ös Műhely elnevezést használja. Tagjai különböző etnikai identitású művészek, akik eszményi multikulturális együttműködésben mutatkoztak be számos kiállításon. Az itt kiállítottak közül, elsősorban Bunuș Ioan-t kell megemlítenünk, akit maga a közösség is egyik szervezőjének tekintett, de kitelepedése után egyfajta stafétaként a szervezést Kovács Károly, majd Dan Perjovschi, utóbb a csoport dokumentátorának is tekinthető Găină Dorel vette át. A váradi művészek csoportját rajtuk kívül itt ezen a tárlaton Egyed Judit, Ferenczy Károly, Gerendi Anikó, Jovián György, Kerekes Gyöngyi, Onucsán Miklós és Ujvárossy László képviselik.

Sepsiszentgyörgyön legkorábban Kiss Béla, Deák M. Ria és Deák Barna alkotta Group 3 jelentkezett újító elképzelésekkel, majd az idetelepülő Baász Imre szervezett olyan tematikus kiállításokat, amelyek részben a 35-ös Műhely szellemiségét képviselték. Itt mindenképpen meg kell említeni a művészettörténeti jelentőségű, 1981-ben megvalósuló országos kitekintésű Médium kiállítást, amely egy ihletett történeti pillanatra egységbe fogta mindazokat a művészeket és törekvéseket, amelyek ebben az időben jellemezték a fiatalok művészetét, különös tekintettel a hazai magyar képzőművészetre. Baász Imre a nyolcvanas évek második felében is nagy jelentőségű tematikus kiállításokkal adott újabb ösztönzést és bemutatkozási lehetőséget a régióban, a legnehezebb időkben is kitartó művészeknek. Ezeken a kiállításokon tűnik fel többek között a fiatalon elhunyt Bocz Borbála is.

A 35-ös Műhely által képviselt viszonylagos szabadság szellemisége olyan, inkább magányosnak tekinthető művészek munkásságát is pozitívan befolyásolta, mint a Kolozsváron tevékenykedő Antik Sándor, a Brassóban élő Ábrahám Jakab és Jakabos Olsefszky Imola, a Bukarestben élő Butak András, Molnár László és Pusztai Péter, valamint a fővárosi rajzfilmstúdiónál világhírt szerzett Szilágyi V. Zoltán.

Ez a folyamat a képzőművészeti közegben, a maga módján, természetesen más területek radikális kulturális törekvéseivel vállvetve (amilyen a filozófia, az irodalom, a színház, a film stb.) hozzájárult annak a társadalmi változásnak az előkészítéséhez is, amely végül az 1989-i karácsonyi történelmi eseményekkel bekövetkezett.

Utóbb bebizonyosodott, mint ahogy azt a kilencvenes évek alternatív kiállításai és az egyre másra szerveződő spontán művészeti eseményei is mutatták, hogy a ceausescu-i diktatúrának az a törekvése, hogy elfojtja a szabad művészeti alkotói erő feltörését, csak meddő kísérlet maradt. Sajnos csak miután számos áldozatot is szedett (alkotói sorstörések, pályaelhagyások, tömeges kivándorlások).

A rendszerváltás küszöbén induló és alkotó legifjabb nemzedék, azzal, hogy kapcsolódott a nyugati világban éppen a nyolcvanas években kibontakozó transzavantgárd, (Magyarországon új szenzibilitás) mozgalomhoz egyértelműen letette a voksát egy olyan, a kommunista eszmék béklyóját figyelmen kívül hagyó esztétikai felfogás mellett, amely elsősorban a megérzésre és a képzelőerőre, valamint egy, a történelmet és a művészettörténeti formákat is megidéző, szabadon értelmezett eklektikus felfogásra alapult. Ennek az új szellemiségnek képviselői kiállításunkban Bartha József, Bíró Gábor, Baab József (Bumbi), Dobribán Emil, Irsai Zsolt, Jánosi Antal, Katz András, Kocsis Előd, Koncz István, Rákosfalvy Zsuzsi, Simon Sándor és Ütő Gusztáv is, aki ugyanakkor az akcióművészethez is kapcsolódva megelőlegezte későbbi munkásságának kettős jellegét. Részben sorolható ide Mattis Teutsch Waldemár, aki kiállításunkon egy a kilencvenes évek monokróm törekvéseit előre vetítő képpel szerepel.

Talán mára már a művészettörténész szakma egyetért abban, hogy a kommunista Románia magyar művészetében a hivatalos, retrográd szocialista művészet mellett mindvégig létezett egy, a mindenkori kortárs szellemet képviselő, önazonos művészet, amely hídként feszült az ideológiamentes művészeti múlt, jelesül a háború előtti hazai magyar európai törekvések hagyománya és az ezredforduló művészetének újra szabadon meghonosodó globális tendenciái között. Ennek bizonyítéka kíván lenni a korábbi évek újító törekvéseit bemutató, az EMŰK-ben megrendezett Szocrelatív és Felezőidő című tárlatok folytatásaként most megnyíló, nemzedékünk művésztársadalmának szellemiségét nagyban meghatározó Bretter György filozófus „Itt és más” című esszékötetét parafrazálló „IttMást” című kiállítás is. A kiállítás anyaga csupán töredéke, - és nem csupán helyhiány miatt - mindössze egy mintaszerű felmutatása annak a lényegesen bővebb anyagnak, amelynek egyes darabjai hollétéről, főként a kivándorlás okozta szétszóródásuk, de a korábbi évek gyűjtésének hiánya miatt is ma nehéz fogalmat alkotnunk. Szerencsére az utóbbi években elkezdődött az 1975 és 1989 közötti korszak művészettörténészi feldolgozása mind a román, mind a magyar nyelvű szakirodalomban és minden remény meg van arra, hogy az ilyen irányú kutatásoknak köszönhetően, de a hazai közgyűjtemények fehér foltjai pótlásának, valamint a műgyűjtés és műkereskedelem egyre igényesebbé válásának hatására ez munka folytatódni fog.

A hazai magyar művészettörténetnek külön feladata, hogy az egyes műalkotásokban a közösségi vonatkozásokat is feltárja és közkincsé tegye, mert ezeknek az alkotásoknak a sajátossága éppen abban rejlik, hogy

összetéveszthetetlen értékek hordozói is, amelyek a kisebbségi létre vonatkoznak, hiszen, ezek egyrészt a kissebségi kultúrákat beolvasztani szándékozó többségi nacionalista kultúrpolitika, másrészt a neoavantgárd irányzatok, nemzetek fölötti jellegének kihívásaira született válaszok és közösségünk egyedi művészi megnyilvánulásai.

Engedjék meg, hogy Ady József az idén harminc éve elhunyt képzőművész, két évtized távolából visszaemlékező mondataival zárjam mondandómat, mintegy kiállításra való ajánlásként, de a rá való emlékezésképpen is: „Hittünk, és készülődtünk arra, hogy megértsük és megfogalmazzuk az újat. Avantgárdnak, előcsapatnak éreztük magunkat, ami természetesen magába foglalta identitásunk alappillérét, magyarságunkat. Ma már elcsépeltnek ható fogalommal: európai magyar!”

Ady József: Önéletrajz (Kelet-Nyugat, 1993. 2. sz.)