Nem véletlen az az érzékelhető különbség, amely a huszadik század eleji és a jelenlegi alkotótáborokat egymástól megkülönbözteti: előbbiek többnyire a megújhodás, a modern törekvésekhez való felzárkozás igényéből születtek, a mostaniakban erőteljes vonásként fedezhető fel a helyi jelleg, a különböző földrajzi környezethez kötődő építészeti, etnikai sajátosságok művészi ábrázolása, képi átmentése-megőrzése. Az állami mecénatúra rendszerváltás utáni megszűnésével a képzőművészet egyfajta válságba került és az így keletkezett helyzeten – megfelelő tőkeerős művészetpártoló közönség hiányában – a különböző alapítványok és szervezetek a helyi önkormányzatokkal s az egyre erősödő magánvállalatokkal karöltve segítenek. A közreműködésükkel működtetett alkotótáborok, ha nem is kínálnak megnyugtató megoldást, de átmeneti időszakokra anyagi hátteret teremtenek a művészi tevékenységhez. Mindenki jól jár. A művészek a táborokban nem csupán munkakörülményekre lelnek, de ismeretségi körük bővül, szakmai kapcsolatokat teremthetnek, szakmai vitákra, vélemények ütköztetésére nyílik lehetőségük. Az alapítványok, önkormányzatok pedig a résztvevők munkái révén értékes képzőművészeti gyűjteményekre tehetnek szert. A mindenhol fellelhető lázas arculatkeresés részeként észlelhető az az igény, hogy a munkák a közvetlen környezet természeti és épített örökségét tükrözzék. Ez is egyik összetevője annak a hallgatólagos művészeti programnak, amely a hagyományok, a helyi jelleg művészi feldolgozására irányul.

A nagyenyedi Inter-Art képzőművészeti tábor – amely idén fennállásának tizedik évét ünnepelhette – az a kivétel az egyre sokasodó alkotótáborok sorában, amely, úgymond, erősíti a szabályt. Sajátos jellegéről talán leginkább egy statisztikai adat árulkodik: az idei rendezvény résztvevői húsz különböző országból verbuválódtak. Mindenki hozta a maga egyéni élményvilágát, látásmódját, technikáit, ars poeticáját. Az augusztus 26-i zárókiállítás jól szemlélteti a felfogásbeli, s talán a kulturális különbségeket is. Mert a művészet nyelve úgy egyetemes, hogy a különböző kulturális sajátosságokat, mint önálló entitásokat, megőrizni igyekszik. A kiállított munkák közül erre talán a legjobb példa a kínai Li Geye leheletfinom vízfestménye, amelynek fekvő női aktja a klasszikus keleti hagyományok technikáját használja és annak légkörét idézi. Egészen más művészi alapállásból született Fülöp Mária ugyancsak fekvő női aktot sejtető, hármas tagoltságú munkája, amely éppen a részleteket mellőző nagyvonalúságával tüntet. Hatásában – érdekes módon – azonban az előbbivel rokon érzelmeket vált ki a nézőből. Az indiai Chiru Chakravarty nonfiguratívba hajló sárga-vörös színvilágában hazája színpompás kelmefestészetének örökérvényű formavilágát juttatja eszünkbe, és annak hagyományaiból táplálkozik. A legkorszerűbb képzőművészeti formanyelv felhasználásával, de ugyancsak a hagyományokból, országa több évezredes kultúrájának tárházából merít Ashraf Abbas El Hady egyiptomi festőművész, a Kairói Képzőművészeti Egyetem tanára is. Másik végletként a nagy-britanniai Chris Furse pár vonalas színpompás nonfiguratív pasztelljét és Robert Lixandru nem kevésbé remekbeszabott fotografikáját említhetném, amelyek a parttalan, univerzális képzőművészet formanyelvén szólítják meg a nézőt. A kolozsvári nemzetközi kisgrafikai biennálékról is jól ismert bulgár Dimitar Velichkov sárgálló-vöröslő oszlopsora sajátos, rovátkolt jelbeszédével a nonfiguratívból a figuratívba torkollik és a szlovén Lojze Kalinsek realisztikus elemekből felépített, múltidéző, líraian szuggesztív női arcképénél is érdemes elidőznünk. Sajátosan expresszív, mind színvilágában, mind a kompozíció vonatkozásában figyelemfelkeltő a moldovai Vitalie Butescu Rubik-kockás arcképcsarnoka, valamint a haiti-i Patrick Cauvin portréja. Gunyoros, ironikus hangvételével, a végletekig leegyszerűsített, maximális tömörségű formavilágával hívja fel magára a figyelmet Kőmíves Andor. Horváth Gyöngyvér Horizontjainak hűvösen elegáns geometriájába egy áttetsző levél erezete visz líraiságot és némiképp hasonló hangvételű Rodica Pungea Enyészet című barnás-vöröses képi vallomása. Az anyagszerűségre épít a török Özlem Kalkan Erenus expresszív kék-fekete portrésorozata.

A művészi absztrakció legvégső határait feszegeti Ion Sălişteanu és hasonló alapállásról indul az albán Elsa Martini, a spanyol Joes Mayoral, a nagyenyedi Balog István, valamint Andrei és Mihaela Bako. Konstruktivista hatásról árulkodik a görög Cristiana Iliopolis, illetve a nagyenyedi Ciprian Hopârtean egy-egy munkája. Az akvarell biztosította lehetőségeket aknázza ki modern hangvételű munkájában a bukaresti Kléh Gyöngyvér és ugyancsak említésre méltó az osztrák Eva Mazzucco, valamint a hazai Horváth Attila és Teofil Pop munkája. Minden fölösleges sallangtól mentes, nemesen egyszerű formavilág jellemzi a szobrászok, a bukaresti Ana Zoe Pop és a görög Iorgos Iliopolos munkáit. Előbbinél még fellelhetők a figurativitásra utaló jegyek, míg utóbbi már csupán a nemes anyag és a letisztult formák harmóniájára épít. Sikerrel. A tárlat fotóanyaga is gazdag. A műfaj ismert és elismert budapesti szaktekintélye, Klotz Miklós művészfotói mellett a már említett Robert Lixandru és az egyesült államokbeli Thomas Jernigan is sikerrel szerepel.

A célkitűzéseiről címében is árulkodó Inter-Art alapítvány alkotótáborának tíz év alatt kivívott rangját nem csupán a parádés részvétel szemlélteti – a táborozók közt ott találjuk Ion Sălişteanut, a Romániai Képzőművészek Szövetsége tiszteletbeli elnökét is –, hanem az a megkülönböztetett figyelem, amelyet az UNESCO bukaresti kirendeltsége, a városháza, a Fehér megyei prefektúra, valamint az országos és helyi kulturális szervezetek részéről élvez. Ennek eredményeként költözhetett a tábor egy iskolai bentlakás nem éppen komfortos helyiségeiből a Svájci-házba és nyithatta meg 2000-ben tágas alagsori pincegalériáját a kollégium közvetlen szomszédságában. De a legnagyobb megvalósítás mégiscsak az augusztus 26-án megnyílt Kortárs Művészeti Múzeum. Nem sok város dicsekedhet hasonló létesítménnyel. Alapját az az értékes anyag képezi, amely az Inter-Art tízéves fennállása óta a táborozó művészek adományaiból összegyűlt, s amely, enyhe túlzással, a nagyvilág művészeti próbálkozásainak csöppnyi keresztmetszetét nyújtja. A kultúrák sajátos találkozóhelyévé vált tehát Nagyenyed, híre nemcsak a megye, hanem az országhatárokon is túljutott. A kezdeményező, Balog István festőművész tíz évvel ezelőtti merész ötlete pedig talán még a megálmodottnál is gazdagabb valósággá vált.