Hogyan kerültek az első rajzai egy Ady-kötetbe, miért éppen Árpádnak
keresztelték a szülei, és miért is választotta Kolozsvár helyett
Csíkszeredát? Többek között ezekről is mesélt a tőle megszokott derűvel,
amikor a csíkszeredai városi művelődési házban levő műtermében
meglátogattam Márton Árpád festőművészt, aki a hétvégén Magyar Örökség
díjban részesül Budapesten.
Festészeti munkásságáért veheti át az elismerést az akadémia
dísztermében a művész
– Mióta alkot ebben a teremben, és kik „lakják” a mellette levő másik
két műtermet?
– 1971 óta. Addig a tömbházban, a konyhánkban dolgoztam. Ahogy
idekerültünk Gaál Andrással Csíkszeredába, Nagy Imre a hóna alá vett.
Minden évben, amikor itt volt Zsögödben, tiszteletét tette, és számon
kért, hogy mit csinálunk. A konyhában, szobában mutogattuk neki a
munkáinkat, és mindig csóválta a fejét, hogy hogyan lehet így dolgozni.
HIRDETÉS
Aztán 1970-ben Fazekas János egykori miniszter Tusnádon nyaralt, és a
pártelvtársak minket kértek meg, hogy menjünk el – mert ők nem mertek –
Imre bácsihoz, és kérjük meg, hogy fogadja Fazekas elvtársat. A
miniszter a fogadáson megkérdezte Nagy Imrét: mester, van-e valami
óhaja, tudok-e segíteni valamiben? Ő mondta, hogy igen, itt van ez a két
nyomorult képzőművész, a konyhában vagy kint a szabadban festik a
dolgaikat, és kéne nekik műterem.
Álltak az elvtársak, nem volt erre mit mondani, azt bólintották, hogy
rendben.
Mondta Fazekas János, hogy amikor kész lesz, a felavatáson részt akar
venni, és ő szeretné megnyitni. A műtermeket jó fél év után meg is
kaptuk, mondták, keressünk helyet itt a kultúrházban, és ott alakítják
ki. Azért választottuk az épületben ezt a hátsó részt, mert alattunk
volt a központi fűtés. Így alakult ki ez a három műterem. A középső
érdekes módon nagyon sok gazdát váltott. Dolgozott benne Kovács Dénes,
aki be volt zárva, négy évet letöltött 1956 miatt. A csíki múzeum, ami
újraindult a harmincas évek után, neki köszönhető. Utána jött Sövér
Elek, Mérey András, Kántor József, Koszti István Miklós. Az egyik
műterem Gaál Andrásé, a harmadik az enyém.
– Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Hogyan emlékszik vissza az első
rajzaira, mikor fordult a figyelme a képzőművészet irányába?
– Édesapámék nyolcan voltak testvérek, és ő volt az, aki mesterséget
választott a családból. Asztalos mester lett Gyergyóalfaluban, egy
nagyon jó műbútorasztalosnál tanult, aki valamikor Bécsben és Budapesten
tanulta a mesterséget, egy nagyon igényes és intelligens ember volt. Ez
a mester sokat mesélt Munkácsyról és más festőkről, édesapámnak ez
nagyon tetszett, tehetsége is volt, és elkezdett másolni képeslapokról.
Most is van a családi örökségben két-három olyan kép, amit ő másolt le. Ő
hitt a művészetben és szeretett volna képzőművész lenni, de abban az
időben a család és a háború miatt nem lehetett. 1944-ben úgy elment,
hogy csak 1948 őszén tért haza.
Én 1940-ben születtem, akkor volt a visszafoglalás, és ezért kaptam az
Árpád nevet.
Nagyon szerettem rajzolni. '44-ben a németek vonultak vissza, és
valahonnan hoztak két teherautónyi könyvet. Egy novemberi nap volt, egy
nagy udvarra ürítették le két nagy halomba, havazott rájuk. Azokat a
könyveket választottam ki, amelyeknek a legvastagabb margójuk volt. Most
is megvan egy Ady Endre istenes verses kötete, aminek a szélére tudtam
rajzolni a háborús élményeket, a tankokat, ami akkor körülvett. Abban az
időben nem volt papír, és a halom sajnos hamar elfogyott: budipapírnak
és tűzgyújtónak elhordta a falu népe. Most is előttem van az egész
halom, az, ahogy havazik, és keresgélem a könyveket. Édesapám hazajött,
meglátta, hogy mivel foglalkozom, azt mondta, hogy ezekből a hülye
karikatúrákból legyen elég. Kartont adott, ecsetet, olajfestéket,
kirakta a másolandó dolgot, és azt kellett másoljam. Elég jól műveltem
ezt.
– Innen került Marosvásárhelyre iskolába, majd Kolozsvárra egyetemre.
– Sajnos rajztanár nem volt az otthoni iskolában, egy nagyon jó
matematika-tanárnő, Ágoston Mária tartotta a rajzórákat. Volt egy Ambrus
Imre nevezetű fiú a faluból, aki Marosvásárhelyen járt iskolába. Az ő
családjának volt egy kultúrháza, ahol volt neki egy műterme. Egyik
nagynéném szemben lakott ezzel a kultúrházzal, és láttam mindig, hogy ez
az ember fest. Megkértem, engedje meg, nézzem, mit csinál. Akkor láttam
életemben először festőállványt. Imre lett az első példaképem, most
Budapesten él, hosszú éveken keresztül a marosvásárhelyi bábszínháznak
volt a díszlet- és bábtervezője, aztán bezárták. A következő példakép
Sövér Elek volt, aki az évfolyamának a legjobbja volt. A vásárhelyi
iskolából jártak ki tanárok annak idején tehetségkutatni, gyűjtötték a
gyerekeket. De épp aznap édesapámnak az erdőn bárcája volt, el kellett
menjünk fáért, nem tudtam ott lenni.
„Sokat segített nekem az, hogy ifjúság között élhettem, vagy hogy
gyerekek között voltam” • Fotó: Nagy Gyöngyvér
Viszont elküldtük a rajzokat, amiket kértek, ám a visszajelzést az
iskolának küldték, és ezt az igazgató nem adta át nekünk. Amikor
édesapámmal elmentünk és rákérdeztünk, az igazgató azt mondta, azért nem
adta ide, mert attól félt – nem voltam jó tanuló, nagyon keményen
kellett dolgozni a gazdaságban –, hogy szégyent fogok hozni a falura.
Óriási felkiáltójel volt nekem, hogy édesapán előtt ezt mondták.
Gondoltam, nem baj, majd meglátjuk. De ez a dolog évekig elkísért.
Hatodéves egyetemista voltam Kolozsváron, és a volt tanáraim a faluból
akkor jöttek tanári diplomát szerezni. A Farkas utcai templom mellett
találkoztam az igazgatóval, mondtam neki, tetszik látni, itt vagyok.
Ötödéven Andreescu-ösztöndíjam, hatodéven pedig, egyedül nekem a
főiskolán, köztársasági ösztöndíjam volt. Ez nekem akkor elégtétel volt.
– Gondolom az elért tanulmányi eredményei alapján maradhatott volna
Kolozsváron is. Miért jött mégis Csíkszeredába?
– Maradhattam volna tanársegédnek az egyetemen, de úgy éreztem, hogy nem
nekem való. Volt egy dékán, Vetro Artúr, aki azt mondta: Marcika, úgy
rúgom szét a hátsóját, maga menjen haza, ne azzal foglalkozzon, hogy itt
jaurtot és kiflit hord a tanároknak, ne ilyen tanársegéd legyen! Örök
hálával tartozom neki ezért. Sokat köszönhetek Gaál Andrásnak is, aki
szólt, hogy van egy üres tanári hely Csíkszeredában. Eljöttem, és Kristó
András azt mondta,
ilyen hülyét még nem látott, hogy valaki eljöjjön Kolozsvárról, hogy itt
a tanári állást elfoglalja.
Nem tudok eleget hálálkodni ennek a városnak, a kollégáknak. János
Pálnak, Nagy Imrének. Hihetetlen közeget kaptam. Miklóssy Gábor mesterem
azt mondta negyedéven, hogy úgy készüljünk, hogy sosem tudjuk, hová
fogunk kerülni. De ahová kerülünk, ott bizonyítsuk be, hogy
képzőművészek is vagyunk, nem csak rajztanárok. Én ezt nagyon komolyan
vettem. És mit ad a Jóisten, amiután idekerültem, hetven munkából
csináltam egy kiállítást, amivel egyszer s mindenkorra kollégáim és
mindenki előtt képzőművész is voltam, nem csak rajztanár.
75 éves születésnapja alkalmából megszervezett tárlatát rendezi be
Márton Árpád képzőművész 2015-ben • Fotó: Veres Nándor
– Milyen volt az akkori csíki képzőművészeti élet?
– Nagy Imre és János Pál múzeumigazgató egy olyan sorozatot indítottak
el, ami Csíkszeredát egy adott pillanatban Bukarest után a második
helyre állította a kiállítások szempontjából. Kolozsvári és bukaresti
képzőművészek állítottak itt ki. Két-három hetenként volt új kiállítás, a
közönséget is sikerült bevonni, hogy igényelje, hogy van egy ilyen
lehetőség.
– Nagyon sok diákot készített fel az egyetemi felvételire.
– Egy fiatalon kikerült képzőművésznek óriási dolog, hogy jönnek
növendékek, akikkel megoszthatom a tudásomat, nevelni tudom őket.
Hetvenvalahány növendékem volt, akiket „gyötörtem”. A minőség is
megvolt, elégtétel is volt, Kolozsvár küldte a növendékeket felkészítőre
nyáron, olyan is volt, hogy tizenhat növendékem volt itt, és közülük
tizenhárman elsőre bejutottak az egyetemre.
– Mi volt a legfontosabb, amit megtanított nekik? Egy korábbi
beszélgetésünkkor azt mondta, meg kell tanulni az alapokat, de az nem
elég.
– Ez is olyan, mint a nyelvben a nyelvtan. Először azt kell komolyan
venni, utána pedig el kell kezdeni gondolkodni arról, hogyan tovább.
Mert attól, hogy valaki tud helyesen írni, még nem lesz belőle író. A
másik, hogy a kornak megfelelően volt a szocialista korszaknak a
gondolkodásmódja, de fel kellett hívni a figyelmet arra, hogy mi egy
zárt világban élünk, ebből ki kell tekinteni, rá kell hangolni a
szemeket, füleket, hogy mi történik a nagyvilágban.
A jubileumi tárlatnak a Csíki Székely Múzeum adott helyet • Fotó: Gecse
Noémi
– Magyar Örökség díjban részesül. Hogyan fogadta a hírt?
– Nem akartam ezt dobra verni. Tulassay Tivadar, a Semmelweis Egyetem
volt rektora ajánlott be. Ő nagyon hívő ember, minden évben eljön a
somlyói búcsúra a feleségével, barátaival, itt voltak idén is,
érdeklődött erről-arról, nem is sejtettem, hogy ebből ez lesz. Ha minden
jól megy, Banner Zoltán művészettörténész fogja a laudációt elmondani.
Úgy érzem, erre az elismerésre nem is vagyok érdemes, én csak végeztem a
dolgomat. A tanári munkában, a nevelésben is nagy elégtételem van.
Ha még egyszer újrakezdhetném, csak a tanári állást vállalnám.
Sokat segített nekem az, hogy ifjúság között élhettem, vagy hogy
gyerekek között voltam, ugyanis húsz évig óvodában tanítottam hetente
két órát. A fokozataimat végigjártam. Annak idején Pusztai Lacival
elindítottuk a felső tagozatos képzőművészeti osztályt, de azt
megfullasztották, kilencventől viszont újraindítottuk. Nagyon boldog
vagyok, amikor látom a mostani művészeti iskola épületét, mert azt
érzem, hogy a csíkszeredai képzőművészeti élet nevelésében és
hogyanjában egy pici részem van nekem is.
Díjátadó az akadémiánál
Nyolcvankilencedik döntését hozta meg a Magyar Örökség és Európa
Egyesület által felkért bírálóbizottság. A Magyar Örökség kitüntetéseket
a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében adják át december 16-án.
Elismerésben részesül:
Molnár Levente világhírű operaénekes tehetséggondozó művészete;
Bakó Annamária irodalomközvetítő és könyves szolgálata;
Kovács Szilvia és az általa életre hívott „A legszebb konyhakertek”
mozgalom jövőnket; szolgáló teljesítménye
Bogdán József vajdasági magyar papköltő szolgáló élete;
Hubay Jenő zeneszerző iskolateremtő hegedűművészete;
Márton Árpád festészete;
Gyóni Géza költészete és patriotizmusa.
Az ünnepségen veszi át a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron Emlékérem
kitüntetését Matl Péter szobrászművész, a vereckei magyar honfoglalási
emlékmű alkotója.
Péter Beáta
A jubileumi tárlatnak a
Csíki Székely Múzeum adott helyet • Fotó: Gecse Noémi
„Sokat segített nekem
az, hogy ifjúság között élhettem, vagy hogy gyerekek között voltam” •
Fotó: Nagy Gyöngyvér