Rólunk » BMC története

A BARABÁS MIKLÓS CÉH A TÖRTÉNELEM FORGATAGÁBAN

Egy erdélyi magyar művészcéh megalakításának fölöttébb szükséges voltáról

A trianoni döntés nyomán kialakult új geopolitikai helyzetben az erdélyi magyar kultúra, s ezen belül a képzőművészeti is kiszakadt eredeti, természetes közegéből, s szembe kellett néznie a számára kedvezőtlen, új helyzettel. A kor kiemelkedő közéleti személyisége, az építész, képzőművész, író Kós Károly a kolozsvári Napkelet főmunkatársaként közvetlenül az impériumváltozás után, már 1920-ban megfogalmazta mozgósító jellegű, új otthonteremtő gondolatait: „...akarunk élni, akarunk dolgozni, akarunk kultúrát. Akarunk művészetet; élőt, szervest, nélkülözhetetlent, olyant, ami a miénk. Amiben a mi lelkünk fürdik meg, hogy megújuljon, hogy erőssé, erősebbé legyen. Lehetséges-e ez? Lehetséges, mert muszáj, mert szükségünk van reá, tehát lesz erőnk is hozzá.” És lett. Irodalmi, művészeti folyóiratok születtek (Napkelet, Pásztortűz, Periszkóp, Erdélyi Helikon), és az írók helikoni közösségének mintájára s annak égisze alatt alakult meg 1929-ben Kós Károly és Szolnay Sándor vezetésével s Bánffy Miklós támogatásával az erdélyi magyar képzőművészek érdekvédelmi szervezete, a Barabás Miklós Céh is. A névválasztás indokolt volt, hiszen a biedermeier festészet kiemelkedő képviselője, a magyar történelmi múlt kimagasló személyiségeinek megörökítője, a több országban megfordult, több kultúrában is járatos művész, erdélyisége mellett, az európai kultúra felé is nyitottnak bizonyult. Ilyenformán neve méltán fémjelezhette a kor művészeinek törekvéseit, méltán válhatott példaképpé.   

A Barabás Miklós Céh történetének első szakasza – kiállítások itthon és az anyaországban

A megalakulást követő évben, 1930-ban a Céh Kolozsváron, a Farkas utcai Teleki-palota termeiben mutatkozott be a különböző erdélyi régiók képviseletében jelentkező művészek, Kós Károly, Szolnay Sándor, Nagy Imre, Jándi Dávid, Udvardy Ignác, Gallasz Nándor, Podlipny Gyula és Varga Albert alkotásaival. A mintegy száz festményt, grafikát és szobrot bemutató tárlatot Kós Károly nyitotta meg utalva arra hogy „a Barabás-céhben tömörült művészek (...) jelképezik az erdélyi magyar képzőművészet fiatalságát, ők jelentik az iskolák béklyóiból való kiszabadulást, ők jelentik a mai kultúrára általánosan jellemző keresést, ők jelentik a mát.”  Ezt követően csupán több évnyi próbálkozás után, 1937-ben, Budapesten sikerült az erdélyi művészeknek csoportkiállítással jelentkezniük. Hogy aztán a fiatalok ( az alapítók 40 év körüliek voltak), fiatalítása is bekövetkezzen. Az akkori huszonévesek, a Barabás Miklós Céh fiataljai, András László, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Brósz Irma, Debitzky István, Erdei Erzsébet, Ferenczy Júlia, Incze István, Kós András, Kósa-Huba Ferenc, Makkai Piroska, Olajos István, Piskolty Gábor, Rodé Edit, Tollas Júlia 1939 decemberében, Kolozsváron, a Vármegye-ház üvegtermében mutatták be alkotásaikat, amit aztán az 1941-es, szintén kolozsvári jelentkezésük követett .

A bécsi döntés, az anyaországhoz való visszakerülés után a Barabás Miklós Céh immár alapszabállyal rendelkező, kolozsvári székhelyű, hivatalosan bejegyzett művészszervezetként folytatta tevékenységét, továbbra is Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával. Alelnökök Nagy Imre és Gy. Szabó Béla, illetve Bordy András. Jelentős eseménynek számított 1943-ban a kolozsvári sétatéri Műcsarnok elkészülte, ahol a Céh előzetes vidéki csoportkiállításai után, nagyszabású, összerdélyi tárlattal lépett a nyilvánosság elé. Amit aztán a régóta várt budapesti kiállítás követett 1944 márciusában a Nemzeti Szalonban, sajnos, már a német megszállás korántsem szívderítő körülményei közepette. A végkifejlet pedig az 1944 augusztus 20-án megnyílt és egy hónap múlva zárult kolozsvári, Szolnay Sándor rendezte kiállításhoz kapcsolódik. Ezzel véget is ért a Barabás Miklós Céh első, történelmi korszaka.

A Barabás Miklós Céh történetének második szakasza – az újjáalakulás

A több évtizedes kényszerszünet után a Barabás Miklós Céh – egykori tagjainak, Abodi Nagy Béla festőművésznek és Kós András szobrászművésznek, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészei Főiskola nyugalmazott tanszékvezető tanárainak  kezdeményezésére – 1994 januárjában, 47 művész és elméleti szakember részvételével alakult újjá. Az új korszak új követelményeinek figyelembe vételével, de a tradíciókhoz hűen, a Céh működésében továbbra is az érdek- és értékvédelem, az etnikum-szülte gondolkodás- és ízlésbeli sajátosságok érvényre juttatása, kibontakoztatása, a régió sajátosságainak érzékeltetése, a világviszonylatban is legkorszerűbb kifejezési formák iránti nyitottság szorgalmazása játszotta a legfontosabb szerepet. Amint arra a szervezet tiszteletbeli elnöke, Abodi Nagy Béla is utalt, „a BMC tagjait nem a szereplésvágy fűti és nem is szeretnék kisajátítani a romániai magyar képzőművészetet. Céljuk egy olyan intézményrendszer kialakítása, amely biztonságos keretet teremthet a művészek számára. Távlatokat nyithat meg és összegezhet. Alkotásra serkentheti a művészeket, és emléket állíthat az arra érdemesülteknek.” Vagy ahogyan az újjáalakult Céh első elnöke, Kancsura István festőművész tömören és plasztikusan fogalmazott: „a Céh az az eresz, ami alá az igazán tehetséges képzőművész beállhat, s aminek óriási lélektani szerepe van.”

Az alakulást követően a céhtagok Szolnay Sándor-emlékkiállítással adóztak egykori irányítójuk, titkáruk, ügyvezetőjük emlékének, majd a szervezési teendők – hivatalos bejegyeztetés, székhely-keresés – végeztével, 1996 októberében, Kolozsváron   mutatkoztak be először csoportos tárlattal a nagyközönség előtt. A romániai magyar képzőművészek színe javát tömörítő országos szervezet azonban az őt megillető helyre, a Művészeti Múzeumba nem nyert bebocsáttatást. Bukaresti utasításra, szeparatizmus vádjával onnan kitiltatott. Így került a 42 rangos művész mintegy másfél száz munkája a város központjától távol eső, Bethlen Kata Diakóniai Központba. De ahogyan minden rosszban van valami jó is, ennek a kitiltásnak is volt egy pozitív hozadéka. Éppen ez a nem konvencionális kiállítási tér, a földszinttől a 3. emeletig vezető üvegezett folyosók és világos termek sajátosan újszerű hangulatot kölcsönöztek az újjáalakulást követő első országos jelentkezésnek.

Csakhogy az 1929-es induláskor kizárólag fiatalokból verbuválódott a tagság, most pedig a kiállítók már javakorabeli, elismert művészek voltak. A fiatalokat egyedüliként csupán az akkor pályakezdő szobrász, Kolozsi Tibor képviselte. A kiállítók névsora viszont önmagáért beszélt, s megadta az alaphangot. Íme az összetétel: Abodi Nagy Béla, Andrásy Zoltán, Barabás Éva, Benczédi Sándor, Bocskay Vince, Cs. Erdős Tibor, Csutak Levente, Deák Ferenc, Deák Beke Éva, Dudás Gyula, Egri László, Feszt László, Fodor Nagy Éva, Gergely István, Incze János Dés, Jakobovits Márta, Jakobovits Miklós, Kancsura István, Kákonyi Csilla, Károly Sándor, Károly Zöld Gyöngyi, Kolozsi Tibor, Korondi Jenő, Kós András, Kovács Károly, Kusztos Endre, Kuti Dénes, Mátyás József, Miklóssy Mária, Muhi Sándor, Nagy Endre, Nagy Enikő, Novák Ildikó, Orth István, Plugor Sándor, Simon Endre, Soó Zöld Margit, Szakáts Béla, Szederjesi András, Veress Pál, Véső Ágoston, Vetró András, Zolcsák Sándor.

A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat már népesebb, fiatalokkal is kiegészült művészgárdát vonultatott föl. A 114 alkotó munkáiból megrendezett, két lépcsős (festészet, szobrászat valamint grafika,iparművészet) kiállítás rangjához méltó térben, a Kultúrpalotában kapott helyet. Hogy aztán a BMC megalakulásának 70. évfordulójára, 1999-ben megrendezett csoportos jelentkezésnek ismét Kolozsvár és ismét a Bethlen Kata Diakóniai Központ nyújtson otthont. A sajátosság és egyetemesség kettősének jegyében született, 67 művész 152 alkotását felvonultató tárlat sajátos keresztmetszetét nyújtotta az erdélyi képzőművészet pillanatnyi állapotának.

Közben megtörtént a vezetőségváltás is, Kancsura Istvántól a korábbi alelnök, Jakobovits Miklós vette át a vezetést. Murádin Jenő, Simon Endre, Németh Júlia váltották egymást az alelnöki tisztségben. Utóbbi jelenleg is ilyen minőségben vesz részt a Céh működtetésében, kiállításokat szervez, elméleti tevékenységével járul hozzá a céhbeli művészeti élet folyamatosságához. Murádin Jenő kutatómunkája, s annak kötetben (Murádin Jenő: Barabás Miklós Céh. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978) megjelent összegzése, valamint a művészettörténész segítőkészsége pedig a sikeres kezdést biztosította. Időközben a titkárok is cserélődtek, Kolozsi Tibor után Dobribán  Emillel és Novák Ildikóval karöltve Veress Pál végezte önzetlen odaadással a napi teendőket, hírlevelet is megjelentetve, őt követte Károly Zöld Gyöngyi, akinek nevéhez fűződik a BMC kolozsvári, legátfogóbb országos tárlatának a különleges hozzáértéssel és kitartó, kemény munkával való megrendezése a Romániai Képzőművészek Szövetsége Kolozsvári Fiókjának Szentegyház-utcai galériájában, amit egy szintén emlékezetes, Mátyás napi, a Mátyás-ház alagsorának patinás kiállítóterében bemutatott,  évfordulós kiállítás előzött meg. S ugyancsak Károly Zöld Gyöngyi indította el a Farkas utcai székház újjáépítési munkálatait is. (A Farkas utcai református templom tőszomszédságában lévő, romos műemlék épület Andrásy Zoltán nagylelkű gesztusa révén került a Céh használatába, aki a hosszú távú bérlemény fejébe saját lakását ajánlotta fel a Református Egyháznak.) A helyreállítás és a manzárdépítés Murádin Beyer Katalin szakszerű tervei alapján készült, s a munkálatok sikeres befejezéséhez titkári minőségükben, fáradtságot nem ismerő, önzetlen tevékenységükkel Novák Ildikó és Szabó Bokor Márta járultak hozzá. A szervezet jelenlegi titkára, Tosa Szilágyi Katalin pedig folytatja elődeinek áldásos tevékenységét..

A 2005. november 18-i székházavatás jelentős dátum a Céh életében.  Végre megszűnt a hontalanság állapota, s megindulhatott az a pezsgő szervezeti élet, a havi rendszerességgel megrendezett, Németh Júlia, azaz jómagam által irányított tárlatok, szakmai beszélgetések sorozata, amelyet  a szervezetet Nagyváradról vezető Jakobovits Miklós Munkácsy-díjas festőművész már a kezdet-kezdetétől szorgalmazott. Hogy aztán élete végéig – 2012 decemberében vettünk végső búcsút tőle – különleges művészi érzékkel, szakmai tudással,  szervezőkészséggel s a nagyvilág felé való nyitással irányítsa a szervezetet, támogassa kollégáit a rá olyannyira jellemző emberi melegséggel, megértéssel.

De a tiszteletbeli elnökök, Abodi Nagy Béla és Kós András hozzáértő, szakmai tapasztalataikból adódó értékes tanácsairól sem feledkezhetünk meg.

Így aztán a jelenkori céhtörténetet olyan jelentős rendezvényekkel büszkélkedhet, amilyenek többek között a Munkácsy-díjas Soó Zöld Margit és Kolozsi Tibor, a Szervátiusz-díjas Kákonyi Csilla valamint Antal Tövissi Anna, Bordy Margit, Berze Imre, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gedeon Zoltán, Horváth Gyöngyvér, Kolozsi Gabriella Simona, Kovács Géza, M. Lovász Noémi, Marincas Mira, Miklós János, Muhi Sándor, Nagy Annamária,  Orbán István, Siska Szabó Hajnalka, Suba László, Székely Géza, Tosa Szilágyi Katalin, Tudoran Klára kamara kiállításai, az Andrásy Zoltán-,  Palotás Dezső-, Szabó Bokor Márta-emlékkiállítások valamint a Magyar Festészet Napja és a Kolozsvári Magyar Napok alkalmából rendezett csoporttárlatok  voltak.

A legújabb kori történelem pedig már Kolozsi Tibor Munkácsy-díjas szobrászművész nevéhez köthető. Az egykori legfiatalabb BMC-tag 2013-tól immár elnökként irányítja a szervezetet, amelynek tagsága a másfél százat is elérte, és lassacskán kinőni látszik a Farkas-utcai székházat. A Céh legutolsó, legnagyobb szabású emlékezetes országos tárlatát 2009-ben, a 80 éves évfordulón, Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban tartotta még Jakobovits Miklós és Vinczeffy László  szervezésével, irányításával, hogy újabban a régiók immár külön egységekként mutassák be éves tevékenységüket. A kezdeményező a kolozsvári csoport volt, amely immár 4. éve a Magyar Kultúra Napjának jegyében, január 22-e körül rendezi meg értékfelmérő tárlatát a Tibori Szabó Zoltán elnökletével működő Minerva Kulturális Egyesület székházának reprezentatív, Cs. Gyimesi Éva nevét viselő kiállítótermében. A Kákonyi Csilla vezette marosvásárhelyi csoport pedig 2014 májusában mutatkozott be értékfelmérő tárlattal a Kultúrpalotában, s 2015-ben is májusra időzítették regionális csoportkiállításukat.

Külföldi kapcsolatok

A Minerva és a Barabás Miklós Céh együttműködésének köszönhetően a céhtagok 2014-ben nagy sikerű tárlattal mutatkoztak be Sopronban, Tibori Szabó Zoltán közreműködésével létrejött és állandósult a kapcsolat a patinás szolnoki művészteleppel, Jakobovits Mártának köszönhetően pedig a kecskeméti Kerámia Stúdióval, s ugyancsak emlékezetes  marad  az immár többéves, a BMC és a Kapos Art testvérkapcsolatán alapuló kaposvári-kolozsvári-nagyváradi, Károly Zöld Gyöngyi és Halmos Klára szervezte kiállítás-sorozat.

A sajátos művészi jegyekben megnyilvánuló hagyományok egyénenként váltakozó felvillantása és megőrzése mellett, a Jakobovits Miklós által különösképpen szorgalmazott etnikumközi kapcsolatok elmélyítése, valamint a nyitás külföld felé szintén a követendő célok közé sorolható. Ennek érdekében történt meg mindjárt az újraalakulást követő évben a budapesti székhelyű Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetségével (MKITSZ) és az Európai Művészek Tanácsával való kapcsolatfelvétel. Az 50 független művészegyesületet tömörítő MKITSZ több száz oldalas, igényes, Budapesten megjelenő időszakos kiadványa, az Art Fórum a BMC-nek is tág teret biztosít a tevékenységéhez fűződő elméleti okfejtések közzétételére.    

Az erdélyi képzőművészeti élet legjelentősebb eseménye azonban az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) megalakulása. Jakobovits Miklósnak egy erdélyi magyar művészeti múzeum létrehozásáért folytatott, némelyek által megmosolygott és kivitelezhetetlennek tartott több évtizedes kitartó küzdelme, Sepsiszentgyörgyön végül termékeny talajra talált, s olyan fiatal, energikus és hozzáértő kivitelezőre, amilyen Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti múzeum igazgatója valamint Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész. A Barabás Miklós Céh  2012 december 16-án elhunyt elnöke még megérte álmának beteljesülését. Jelenleg pedig utódja, Kolozsi Tibor a vezetőséggel karöltve, s az új idők új követelményeinek megfelelően, immár megváltozott körülmények és technikai lehetőségek közepette folytatja az erdélyi magyar képzőművészek érdekeit és értékeit támogató és a nagyvilággal is megismertető tevékenységét.

Szervezési problémák, nehézségek – jövőbeli lehetőségek

A gyakori és váratlan elhalálozások, valamint más természetű vezetőségcserék nyomán a szervezet gyakran került válságos helyzetbe. A dokumentumok hivatalos átadása és átvétele nem történt meg, a BMC fizetett alkalmazott, sőt éveken keresztül titkár nélkül működött úgy, ahogy tudott. A titkári teendőket részben egy tehetséges fiatal művész, Marincas Mira látta el, majd Tosa Szilágy Katalin segített az ilyen természetű feladatok megoldásában is, de a koordonálást Jakobovits Miklós ajánlására a főkönyvelő, Takács Gyula végezte, és az irattárat is ő kezelte. Hirtelen halála nyomán maradt a nagy űr, hogy aztán több sikertelen próbálkozás után végül Takács Magda vegye át az adminisztrációt, a könyvelői-könyvviteli teendők ellátását. Tette, teszi pedig mindezt szívvel-lélekkel, ingyen, a művészet és a művészek iránti szeretetből.

Az ügyvezetői  teendőket Szabó Bokor Márta, majd Jakobovits Miklós elhunyta után  időlegesen Kolozsi Tibor  végezte, amíg a 2013-as választásokon immár hivatalosan is beiktatták az elnöki tisztségbe. A sok-sok változó mellett mindössze Németh Júlia, azaz jómagam maradtam meg hivatalosan beiktatott alelnöki minőségben, egyfajta kiállítás szervezői-rendezői-népszerűsítői, mindenesi státusban. A külföldi kapcsolattartást az utolsó pillanatig örökmozgó Jakobovits Miklós látta el, a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként is sokat tett a BMC-ért, s másfél évtizedes elnöki ténykedése eredményeként könyvelhető el a rangos elismerés, a Magyar Örökség-díj is, amellyel az anyaország tüntette ki a Céhet. Németh Júlia műkritikusi, művészeti írói, újságírói minőségében igyekezett minél szélesebb körben ismertté tenni a művészek tevékenységét könyvei, valamint hazai és külhoni szaklapokban, újságokban megjelentetett cikkei által. A Veres Péter főszerkesztésében Székelyudvarhelyen megjelenő Erdélyi Művészet valamint az MKITSZ időszakos kiadványa, a budapesti Art Fórum mindig nagy teret szentel a BMC-tagok tevékenységét bemutató írásoknak.

A BMC természetszerűleg szoros kapcsolatot tart a Kántor Lajos elnökletével működő Kolozsvár Társasággal, amelynek honlapja Horváth Lászlónak köszönhetően részletes dokumentációját nyújtja a BMC-kiállítások sajtóvisszhangjának. És neki köszönhető a BMC dokumentációs alapból kiinduló, és azt tovább fejlesztő, több száz művész adatait tartalmazó internetes képzőművész csoport, valamint a BMC honlapjának létrehozása is.  

A filmes dokumentációról pedig Essig József gondoskodott. Önfeláldozó munkája révén  CD-én a BMC szinte valamennyi megmozdulása – kiállítások, megnyitók, szakmai megbeszélések – megtalálhatók.

Szoros együttműködés alakult ki a Székely Géza irányította Erdélyi Magyar Művészetpedagógusok Egyesületével (EMME) is, amely az Apáczai Galériában rendezett időszakos tematikai tárlataival aktivizálja a BMC-tagokat.  És együttműködünk a Reményik és Stars Galériával valamint a műtárgyak értékesítésével is foglalkozó, Székely Sebestyén György irányította Quadro Galériával.

A BMC feladatának tekinti elhunyt tagjai emlékének ápolását. A legtöbbet ezért a nagyváradiak tettek, akik megalapították az In Memoriam Jakobovits Miklós Társaságot, amely Jakobovits Márta szakszerű irányításával rendezi a páratlan értékű hagyatékot. Anyagából Újvárossy László segítségével már több kiállítást is rendeztek és megalakították a Jakobovits Miklós-díjat.  Kolozsváron Novák Ildikó kezdeményezésére emléktáblával jelöltük meg Andrásy Zoltán sírját. Nagylelkű gesztussal a sírhelyet magát is Novák Ildikó biztosította annak idején. Kerek évfordulók alkalmával pedig megemlékező írásokkal igyekszünk ébren tartani nagy elődeink emlékét.

Németh Júlia