2013 a változás esztendeje Hargita megye képzőművészeti életében. Mind-eddig ugyanis a térségben élő vagy innen elszármazott képzőművészek a több évtizedes hagyományoknak megfelelően rendszerint ősszel megrendezett me-gyei tárlatokon mutatták be munkáikat, bármiféle téma- és műfaji megkötöttség nélkül. Minthogy a világon semmi sem mozdulatlan, hanem időről-időre megérik a megújulásra, így az eddigi kiállítások fő szervezője, mozgatója, ösztönzője, a csíkszeredai Botár László, a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa úgy gondolta: eljött az ideje a váltásnak, és Hargitai Szalon néven tematikus kiállítást szervezett, nem is akármilyen témával.

A Káosz architektúrája.

Ezt a szókapcsolatot kellett értelmezniük a művészeknek, és magától értető-dik, hogy a Csíki Székely Múzeum kiállítótermében felvonultatott alkotásokat megtekintve, a katalógusba foglalt reprodukciók kísérőszövegének bevezetőjé-ben a műkritikus sem foglalkozhat mással, mint a káosszal, annak különbözőértelmezéseivel. A görög mitológiában Khaosz az ősi, sötét, tátongó űrt megtestesítő istenség, maga az ősrendezetlenség, valamiféle olyan alaktalan és arctalan, egy pillanatra sem megállítható gomolygás, melyben a rendnek és rendezettségnek, valamiféle belső fegyelemnek még a legkisebb nyomát sem lehet felfedezni. A legendák szerint először Erósz vált ki a Khaoszból, ő bizonyult a szerelem őserejének, amely a későbbiekben nászra késztette az Isteneket. Ugyancsak a Khaoszból hasadt ki Gaia, a Földanya, azaz a Föld, Tartarosz, az Alvilág legmélyebb tarto-mánya, Erebosz, maga a teljes Alvilág és Nüx, az éjszaka, a sötét égbolt. Erósz későbbi munkálkodása pedig nem maradt eredménytelen: a Földanyá-ból kiváló Uranosszal való frigylépés után a mitológia már annyira szerteágazik, hogy nyilvánvalóan lexikonokban és nem rövid műértelmezésben a helye. A káosz azonban, tudományos elméletként is jelen van életünkben. Volta-képpen nem jelent mást, mint a mindennapi szemlélettel oly logikusnak értel-mezhető, mindig egyirányúnak tekinthető ok és okozati összefüggések sok-féleképpen igazolt cáfolatát. Adott fizikai rendszerekben, ha nagyon picit meg-változnak az előfeltételek, úgy azonos okokra már nem ugyanolyan következ-mények jönnek létre, sőt az is lehet, hogy ez utóbbiakat hosszú távon még csak megjósolni sem lehet. A káoszelmélet egyik alaptétele, amelyet egy híres amerikai matematikus úgy fogalmazott meg, hogyha a brazíliai őserdőkben egy pillangó meglibbenti a szárnyát, akkor New-Yorkban tornádó keletkezik, szám-talan változatban visszatér és alighanem társadalmi vagy akár egyéni sorsok összefüggéseiben mi magunk is példák hosszú sorát tudnánk felvonultatni. A káosz időben és térben olyan egymástól elképzelhetetlen távolságra levőtárgyak, személyek, történések között teremthet összefüggéseket, amelyek ered-ményeit csak bekövetkezésük után tudjuk lépésről-lépésre, amolyan hátramenet-ben elemezni, és ebben különbözik az álomvilágtól, a tudatalattitól, amelyeknek képzettársításait más, belső erők határozzák meg. Ráadásul napjaink információs társadalma, a digitális világrend a káosznak újabb és újabb lehetőségeit teremti meg, elegendő, ha az elektronikus levelek vagy a közösségi oldalak szétburján-zására tekintünk; soha nem tudni például, hogy egy ártatlanul a képernyőre feltett szépséges kerti virág nyomán mikor ömlik ránk olyan reklámáradat, mely mondjuk banki hitelkártya vagy éppen gyógykrémek vásárlására csábít.

És azután itt van a káosz hétköznapi értelmezése: az áttekinthetetlen össze-visszaság, a rend és a rendszeresség teljes hiánya, vagy az adott helyzetekből való kitörés lehetetlensége, a kiúttalanságnak az az érzése, amikor kellőtámpontok hiányában bármiféle irányba képtelenek vagyunk elmozdulni.

Így állunk tehát a káosszal. És akkor vajon nem abszurdum, vajon nem eleve meddő kísérlet az, hogy e végeláthatatlan rendszertelenségnek még valamiféle architektúráját, azaz felépítését, ha úgy tetszik építőművészetét vagy műépíté-szetét keressük? Olyan alkotói rendet, amely végső kicsengésében éppen önmagát számolhatja fel?

Ha mindezt végiggondoljuk, akkor rájövünk: Botár László ezzel a szokatlan szótársítással alaposan feladta a leckét a képzőművészeknek, de talán éppen ezért, annál érdekesebbek és meglehetősen különfélék a válaszok. Vannak, akik jelképekként fogják fel a káosz üzenetét, mások visszatekintenek a görög mitológiai indításokra, megint mások a színek és vonalak erőteljes kavargásával, az ösztönfestészet zabolátlanságával próbálják elkapni a témát, de nem ritka az egy-egy parádés ötletre való rátalálás vagy az időbeli és térbeli funkcióváltás meghökkentő kísérlete sem.

A katalógus olvasói, a kiállítás megtekintői nyilvánvalóan tisztában vannak azzal, hogy az írásbeliség és a képi látásmód között létezik ugyan átjárás, de a kettő nem fedi egymást. A kép voltaképpen ott kezdődik, ahol véget ér a le- és körülírás, a verbális nyelvre a maga teljességében lehetetlenség lefordítani a vizualitást. Azt javasolom, a káosz architektúrájának a további leírása helyett maradjunk a vizualitással. Amit a képeken, az itt felsorakoztatott egyéb műalko-tásokon látunk, azt nem kell föltétlenül lefordítanunk. Hagyjuk, hogy a színek, a formák, a felületek, az arányok, a megtervezett vagy ösztönös kompozíciók szavak nélkül üzenjenek nekünk.

(2013, Megyeháza Galéria)

152-153