Károly Zöld Gyöngyi és Károly Sándor kiállítása a kaposvári Kapos Art Galériában

A Kapos Art Kortárs Galériában (Kaposvár, Bajcsy-Zs. u. 32.34) a Károly házaspár munkáiból látható a kiállítás. Károly Sándor (Hosszú) szobrászművész és felesége Károly Zöld Gyöngyi képzőművész pályája a kolozsvári ION ANDRESCU Képző-és Iparművészeti Egyetemen indult.

Egy húszéves barátság kezdete: Mindenszentek előtt vagy után, már nem is emlékszem pontosan, a férjem bölcs elhatározásom okán, hogy most induljunk Csíkszeredába, feltette azt az objektív kérdést: - nem zavar, hogy havazást mond a meteorológia és tisztában vagy vele, hogy ott hegyek vannak? Tudtam a hegyekről, még egyetemista koromban találkoztam a Szent Anna tónál kötésig érő hóval a tavaszi szünetben, de csak az lebegett a szemem előtt, hogy oda kell, menjek, mert ezek a csíki konok székely művészek most gyűléseznek, és nekem találkozni kell velük, hiszen nem lehet kiállítás a testvérváros művészei nélkül. Természetesen lett kiállítás, és mondanom sem kell, a művészek szinte Erdély minden szegletéből részt vettek, csak éppen csíkból nem. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy a Király-hágón még valahogy átvergődtünk, mert akkor már az előre menni jobb volt, mint a hátra, átevickéltünk Kolozsváron is, de a Feleken már nem. Leszakadt az ég. Gondoltam, lesz, ami lesz és bekéretőztem az első házba, hogy telefonáljak valakinek. Román család élt ott, kézzel-lábbal elmondtam mit akarok és segítettek. Olyan idő volt akkor, hogy az ember a kutyáját sem verte volna ki. Visszagurultunk valahogy a városba Kántor Lajoshoz, mert ő volt a mentsvár, aki azt sem tudta, hogy a világon vagyunk, és segített. Kaptunk szállást, forró teát, és ha már így hozta a sors, eligazítást, hogy dolga végezetlenül mégse menjen haza az ember gyereke. A következő nap beestünk a művészeti szövetségbe. Igen furcsán néztek ránk. Az volt az érzésem, nem tartanak egészen normálisnak, aki ilyen időben útnak indul a Balaton mellől. Megjegyzem, akkor már én is megkérdőjeleztem saját magam elme-állapotát. Ott ültek az urak a nagy asztal körül és ma is látom, ahogy a szemük sarkából méregettek, időnkként mondtak valamit egymásnak románul, majd az egyik megkérdezte, van valami hivatalos papírom? Boldogan mutattam városunk polgármesterének megbízó levelét. Egyikük közölte velem, legyek egy kicsit türelemmel, mert mindjárt megérkezik az egyik vezetőségi tagjuk, aki magyar származású. Akkor találkoztam először Károly Zöld Gyöngyivel, 1995 novemberét írták. Ő lett a motor, aki mindent elintézett és csak évekkel később árulta el, hogy nekik, mármint a férjének és saját magának is volt munkájuk, de nem tartották etikusnak, hogy beadják. Mindig feltör belőlem ez az emlék, ha találkozom Gyöngyivel és máig sajnálom, hogy nem kérdezetem rá: és nálatok nem született ilyen témájú mű?

Még a megnyitó előtt betértem a galériába, senki nem volt ott csak a munkák és hagytam a gondolatok szabad áramlását. A falakon fekete-fehér elektrografikai nyomatok, előttük üvegburába zárt bronz levelek, virágok. Gondoltam ez a Genézes, a világmindenség megszületése.

Később Gyöngyi közölte: Konstellációk címet adta az anyagnak, úgy az egésznek. Nem sokat tévedtem. A képekbe bele láttam a művésznő textiles előéletét, itt egy csipkemotívum, ott valamilyen szövetmaradvány, vagy talán drótfonat? Amott a nyomatba kézzel bele rajzolt stilizált tulipán, virágmotívum. Igen, a művésznő a kolozsvári kötöttáru-gyár tervezője, designere volt. Korábban láttam a fotókat a mintadarabokról, textiles nemzetközi börzéken installációként szerepelt faliképekről. Nem elégedett meg azzal, hogy ruhamintát tervezzen, újító volt, mert kötési technikával képeket készített a hulladékból. Igaz eleinte nem tudták hova tenni ezt a fajta művészetet, de munkáit befogadták a művészeti kiállításokra.

A 90-es évek vége felé megszakadt kapcsolata a gyárral és új utat keresett. Légies textilinstallációval lepte meg Kolozsvár közönséget. Óriási, térben felfüggesztett harmonikaszerűen nyitható hófehér hengerek, lebegő, áttetsző formák. Jó volt közöttük, alattuk sétálni. Szerintem van egy baj az installációs művészettel - ez magánvélemény - egy adott térre születnek és így nem maradandó alkotások, nem kézzel fogható, vagyis nem lehet haza vinni, más térbe ugyan úgy elhelyezni. Ezeket csak a film teheti maradandóvá. A művésznő közben fényképezett kicsi és nagy formákat, fényt, árnyékot, levelet, mindent, amiben látott valami érdekeset. Megismerkedik a számítógéppel, a sokszorosított grafikával. Szitázik és kiállít, alkotó táborokba jár. Nézi a fényképeket és megragadja a szőlővenyige, a szőlővessző, amit textilcsíkokkal kötöttek fel, kivág belőle egy részletett, tükrözi, forgatja és megszületik a mű. Ott van a mostani kiállításán. Meglát egy csipkedarabot, annak egy kicsi részletét felnagyítja, áttöri, hátulról megvilágítja és a szemlélődő azt mondja rá: Genezis, konstelláció. Úgy gondolom érdemes megemlíteni, hova is lehet sorolni ezt a művészeti irányzatot, amelyet Károly Zöld Gyöngyi ezen a kiállításon képvisel.

Az én olvasatom szerint a szakirodalomban még nem született meg a pontos meghatározás, de elfogadom Kováts Borbála írását, amelyik a Képírás folyóiratban jelent meg: Az elektrografika és az elektrográfia - Két fogalom természetrajza címmel. Szerinte „Az elektrográfia törekvése - az elektrografikához hasonlóan, szögezzük le még egyszer - autonóm képi világ megalkotása olyan eszközökkel, melyek alkalmazását csak az elektronikus vagy elektromos médium teszi lehetővé." Vagyis a művésznő kiállított munkái elektro(fotó)gráfiák, egyedi műalkotások, autonóm képi világgal.

Károly Sándor, ahogy a művész világ nevezte: Hosszú kovácsművész volt, mondhatni Fazola Henrik kései utóda. A kolozsvári művészeti főiskolán fém-, üveg-, kerámia szakon végzett. Pályája kezdetén csodálatos ékszereket tervezett is készített ásványok, féldrágakövek és fémötvözetek felhasználásával. Ekkor a kötelező termelői gyakorlatukat töltötték Csíkszeredán. Két ott töltött év után visszakérte Kolozsvár, és megbízták a köztéri bútorok tervezésével és a Szamos hídi kerítés elkészítésével. A prototípusokat saját maga kovácsolta ki. A Főtéren a lámpákat, padokat, korlátokat a közelmúltig látni lehetett, majd a felújítással győzött a modernizmus.

- Az egyik tíz emeletes háztömbnél fedeztem fel párat, a sétány padjaiból itt-ott elvétve feltűnik néhány. A Szamos-híd kerítése még áll. A román színház előtt áll kettő lámpa, benne a védjegye - meséli Gyöngyi. - Már a felvételin feltűnt nekem a hosszú, vékony, lezser öltözetű fiatalember, aki mindenkitől kis darab szenet, pasztellt kunyerált. Tízessel felvételizett, ő volt a legkiválóbb, pedig nem is járt művészeti középiskolába. Már a főiskola alatt igen komoly műhelyt alakított ki magának. Összeszedte a régi kovácsmesterek szerszámait és a még élő mesterektől tanulta a szakmai fogásokat.

Például Papp László kovácsmestertől, aki a Bánffy palota kapuját készítette. Kicsi korától statisztált a színházban és ott fedezték fel a tehetségét és vitték el szobrászokhoz, hogy tanuljon, miközben segédkezik a műhelyben. A köztéri munkák mellett szabadon alkot borháncsi műhelyében. Kovácsol kisplasztikákat növényi motívumokkal: levelek, virágok jelennek meg ezekben, majd bronzból még légiesebb kisplasztikákat készít. Olyan arányokkal, hogy monumentális szobrokká felnagyíthatók, köztéren is megállnák a helyüket. Közben a főiskolán tanít, és műhelyében átadja tudását a tanítványainak.

Meghívják vendégtanárnak a budapesti Iparművészeti Egyetemre, a doktori iskolába, de az élet közbeszólt és 2002-ben elragadta a halál.

Hegedüs Erika