Életműve – monográfiaírója, Banner Zoltán szavaival élve – „nyitott könyve a kortárs grafika történetének. (…) De életműve ugyanakkor diadalmas lázadás is a kor ellen, a szolgaság ellen, sőt éppen a technika eszközeivel emelkedik a nivellálódás, az öncélú esztétizálódás és a szellemi nihil fölé.”

Az önálló kezdeményezést, a korszerű kifejezésformákat zsigereiben elfojtani igyekvő korban, az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek Erdélyében született meg a messze földön híres kolozsvári grafikai iskola is, melynek „fogalmát és kibontakozását azért kapcsoljuk Feszt László nevéhez és alkotói, valamint művésznevelői tevékenységéhez, mert az ő kezében futottak össze az egyetemes kortárs grafika tendenciáinak szálai, majd innen, az ő műterméből áramoltak szét, tanítványain keresztül, az erdélyi vizuális művészeti kultúra hálózatába. (…) Meggyőződésünk, hogy ilyen átgondolt, módszeres, a grafikai kifejezés teljes vertikumára vonatkozó mesterségbeli alapozást akkoriban talán már egyetlen közép- vagy nyugat-európai főiskolában sem nyújtottak, mint Kolozsváron Andrásy Zoltán, a Varga Nándor Lajos-tanítvány Cs. Erdős Tibor, Kádár Tibor s főként Feszt László tanársága és tanszékvezetése idején. A (…) tanítványok a könyv-, folyóirat- és reklámgrafikától kezdve az animációs és az alkalmazott/sokszorosítható technikákon át az eszmegazdag táblaképgrafikáig és az elektronikus médiumig mesterségük bármelyik területét birtokba vehették és vették is, alkatuk szerint, mondjuk Kézdivásárhelytől Magyarországon át a német és más európai nagyvárosokig” – véli a neves művészettörténész, a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában 2010-ben, a művész 80. születésnapjára megjelent monográfia szerzője.

A tehetséges tanítványok tehát részben szétszéledtek a nagyvilágban, ismert és elismert művészekké váltak, ezáltal is öregbítve a kolozsvári grafikai iskola hírét-nevét. Mesterük viszont, sikeres külföldi szerepléseit követően mindegyre visszatért, bár számtalan alkalma kínálkozott volna a kint maradásra. Tizenháromszor volt például Olaszországban, ahol munkásságát minden alkalommal rangos elismerésekkel, díjakkal honorálták. Svájci kiállításaival is nagy sikert aratott. 1972-ben pedig, a romániai magyar festők közül elsőként neki volt tárlata Budapesten, a Nemzeti Galériában. Kérték is, hogy maradna tanárként a pesti főiskolán, mégis hazajött. Úgy érezte, gyökerei ide kötik, itt érzi magát igazán itthon: sziléziai szobrász és oltárfestő ősei évszázadokkal ezelőtt választott hazájában, Erdélyben. Őseitől kapta örökbe különleges tehetségét, munkabírását, munka iránti igényességét is, és adta tovább fiainak, a szintén képzőművész ifj. Feszt Lászlónak és a botanikus Györgynek.

Feszt László kitartó következetességgel építette föl sajátosan komplex, a klasszikus rézmetszettől a kollográfián keresztül – amelynek hazai megalapítója és művelője –, a térbe kitüremlő plasztikákig terjedő művészi világát. A tehetsége mellett már diákkorában különleges szorgalmáról is híres művész mindent elsajátított elődeitől, amit csak lehetett, hogy aztán bravúros technikai tudásának birtokában ereszthesse szabadon képzelőerejét, és alkothassa meg a világnak ezen a kis eldugott szigetén, Erdélyben – korát jócskán megelőzve – a kortárs grafika és festészet remekműveit. Egyenesen felfelé ívelő pályája több szakaszra osztható ugyan, 1966-os első olaszországi útjától azonban, ami bizonyos értelemben határkőnek számított munkásságában, gyakorlatilag alkotásai mintha egymásból nőttek volna ki. Olyan sajátos öngerjesztés volt ez, ami elvezetett a végső tökélyig, az anyagok, technikák, ötletek, azaz a több évtizedes állandó művészi alkotómunka szintézisének végső stádiumáig, a grafika, festészet, kerámia és szobrászat konglomerátumaként is értelmezhető plasztikákig: a kései oltárfaragó, -festő utód tökéletes önmagára találásáig.

A 20. század képzőművészetében erőteljes művészi mitológiák épültek bizonyos alapmotívumok fétisére. Merthogy léteznek olyan elemi formák, amelyek különösképpen szuggesztívek, érzelemkeltők, feszültséghordozók. Nem véletlen kultikus szerepük, szimbolikus felértékelődésük. Feszt László egyedi formanyelvének egyik sajátossága is éppen ezeknek az elemi formáknak és a hozzájuk társított színkombinációknak a használatában rejlik. Az erőteljesen színezett nagy felületeket a művész sajátos jelsorokkal, motívumokkal, díszítőelemként alkalmazott geometriai alakzatokkal tölti ki. Ez a kettősség: elemi forma és a benne halmozódó jelsor érzelmi kapcsolat forrásává válik, és eredményezi azt a művészi formanyelvet, amely nemzetközi hírnevet, megbecsülést szerzett alkotójának.

A Feszt-féle jelrendszer kibontakozásának és kiteljesedésének kronológiáját 2010-ben, a kolozsvári Művészeti Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállításon követhettük nyomon. A retrospektív tárlat gondolata már tíz évvel ezelőtt, 70. születésnapján is foglalkoztatta a művészt, de egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nagy anyagi ráfordítást és előzetes szervező, összegző munkát igénylő rendezvény létrejöhessen. Mert mint mindenben, Feszt László itt is tökéletességre törekedett. Sikerült is neki. Már folyamatosan romló egészségi állapotában ugyan, de barátai, művészetének tisztelői társaságában boldogan vehette akkor számba életművének színe-javát, melyből egy jelentős részt adományozott a kolozsvári Művészeti Múzeumnak. Az intézmény igazgatója, Călin Stegerean grafikusművész pedig az alkalomra képanyaggal gazdagon illusztrált katalógust jelentetett meg.

Teljes mértékben egyet kell értenünk Banner Zoltánnal, aki szerint Feszt László „nem hirdetett és nem írt programot a tökély iránti sóvárgásáról. De, hogy csupán a tökéletesség örökös ostroma visz közelebb a művészi alkotás értelméhez, arról olyan bizonyítékot és példát állított, ami megcáfolhatatlan, megkerülhetetlen, s amire sohasem volt annyira szükségünk, mint manapság.”