Mit üzen nekünk, őrnagy úr?
Kosztándi Jenő: Tűz
Vetró András: Ágyúöntő
Szabó H. Tünde: Cím nélkül
Deák Barna: Elnapolt szabadság
Jakabos O. Imola: Transzfiguráció
„A
legtöbb ember anélkül hal meg, hogy egy szemernyi igazságot is megtudna
önmagáról. Talán megtudja a másvilágon. Némelyeknek azonban megadatik,
hogy még az életben fölismerjék, milyenek valójában.”
Joseph Roth: A hamis súly
Joseph Roth: A hamis súly
1. Kitérő és bevezetés
(Több éve immár hagyományosan kitüntetett mozzanat Kézdivásárhelyen a képzőművészek évi, együttes tárlata, amikor megáll a kép, a szobor vagy a bármilyen alkotás mögött a cselekvő kéz, az alkotó megszusszan, feltekint, pihenőt tart, leteszi kicsit az ecsetet, a vésőt, a ceruzát vagy az egyéb munkaeszközt, s eme jeles ünnepünk kapcsán, „ürügyén” egy-egy munkáját a többieké, kollégáié mellett közszemlére bocsátja. Már negyedszázada március 15. ez az ünnep, a fókuszpont, amely köré szerveződik a találkozó, amelynek kapcsán megmutatják magukat a művészek, betekintést engednek a műhelyükbe azáltal, hogy egy-egy újabb, esetleg még ki nem állított munkájukat közösen az érdeklődő közönség elé állítják. Egy-két műalkotás önmagában még kevés volna a boldogsághoz, nem lenne, lehetne teljes egész, az alkotás folyamatából kimetszett, eleven, még meleg, még működő rész csupán, amiben még csak sejtetve, még csak ígéretként, lehetőségként vannak egy-egy nagyobb alkotói konstrukció, alkotói folyamat, egy-egy monumentálisabb, hosszabb, terjedelmesebb alkotói munkafázis paraméterei. És csupán sejthetőek maguk a külön-külön, egymástól függetlenül létező, egymástól függetlenül kerengő alkotói világok. Olyanok ezek, egy közismert hasonlattal élve, mint a külön-külön ragyogó csillagok, amelyek egymás fényét, ragyogását a maguk fényével, ragyogásával nem halványítják, hanem együttesen részesei, ugyanakkor alakítói ennek a csodálatos univerzumnak, ami a mi világunk, amelyben élünk.
Valahogy így próbáljuk meg elképzelni a jelen kiállított munkák anyagát is: fényükkel, ragyogásukkal, művészi értékükkel, így, egymás mellett kiállítva ezek a munkák, ez az egész együttes ezt a pompás művészi univerzumot gyarapítja.
Maga az alkotás nem csupán az egyes darabok elkészítésére vonatkozik, hanem ezeknek a daraboknak a beillesztésére, beilleszkedésére egy szerves, organikus ciklusba vagy ciklusokba, amelyek aztán az illető művész korszakait, legvégül pedig az egész életművét teszik ki majd. De az alkotás ez esetben a kiállítás alkotóelemeinek, a képeknek, szobroknak, rajzoknak az elrendezésére is vonatkoztatható, ahogy ezek a munkák egymás mellett, egymás fényében valamilyen szimbolikus jelentőséget kapnak éppen attól, hogy oda kerültek, ahova, és attól, ahogy feleselnek esetleg egymással, ahogy kiegészítik egymást, ahogy rímel az egyik a másikra, vagy ahogy továbbviszi egyik a másik mondanivalóját, esetleg továbbgondoltatja azt.)
(Több éve immár hagyományosan kitüntetett mozzanat Kézdivásárhelyen a képzőművészek évi, együttes tárlata, amikor megáll a kép, a szobor vagy a bármilyen alkotás mögött a cselekvő kéz, az alkotó megszusszan, feltekint, pihenőt tart, leteszi kicsit az ecsetet, a vésőt, a ceruzát vagy az egyéb munkaeszközt, s eme jeles ünnepünk kapcsán, „ürügyén” egy-egy munkáját a többieké, kollégáié mellett közszemlére bocsátja. Már negyedszázada március 15. ez az ünnep, a fókuszpont, amely köré szerveződik a találkozó, amelynek kapcsán megmutatják magukat a művészek, betekintést engednek a műhelyükbe azáltal, hogy egy-egy újabb, esetleg még ki nem állított munkájukat közösen az érdeklődő közönség elé állítják. Egy-két műalkotás önmagában még kevés volna a boldogsághoz, nem lenne, lehetne teljes egész, az alkotás folyamatából kimetszett, eleven, még meleg, még működő rész csupán, amiben még csak sejtetve, még csak ígéretként, lehetőségként vannak egy-egy nagyobb alkotói konstrukció, alkotói folyamat, egy-egy monumentálisabb, hosszabb, terjedelmesebb alkotói munkafázis paraméterei. És csupán sejthetőek maguk a külön-külön, egymástól függetlenül létező, egymástól függetlenül kerengő alkotói világok. Olyanok ezek, egy közismert hasonlattal élve, mint a külön-külön ragyogó csillagok, amelyek egymás fényét, ragyogását a maguk fényével, ragyogásával nem halványítják, hanem együttesen részesei, ugyanakkor alakítói ennek a csodálatos univerzumnak, ami a mi világunk, amelyben élünk.
Valahogy így próbáljuk meg elképzelni a jelen kiállított munkák anyagát is: fényükkel, ragyogásukkal, művészi értékükkel, így, egymás mellett kiállítva ezek a munkák, ez az egész együttes ezt a pompás művészi univerzumot gyarapítja.
Maga az alkotás nem csupán az egyes darabok elkészítésére vonatkozik, hanem ezeknek a daraboknak a beillesztésére, beilleszkedésére egy szerves, organikus ciklusba vagy ciklusokba, amelyek aztán az illető művész korszakait, legvégül pedig az egész életművét teszik ki majd. De az alkotás ez esetben a kiállítás alkotóelemeinek, a képeknek, szobroknak, rajzoknak az elrendezésére is vonatkoztatható, ahogy ezek a munkák egymás mellett, egymás fényében valamilyen szimbolikus jelentőséget kapnak éppen attól, hogy oda kerültek, ahova, és attól, ahogy feleselnek esetleg egymással, ahogy kiegészítik egymást, ahogy rímel az egyik a másikra, vagy ahogy továbbviszi egyik a másik mondanivalóját, esetleg továbbgondoltatja azt.)
2. Tárgyalás és berekesztés
Kik vagyunk? Mik vagyunk? Hová tartunk? Mit akarunk? Kik voltunk? Mik voltunk? Mit akartak az elődeink, felmenőink, szüleink, nagyszüleink, apáink, szépapáink, a magyarok, a székelyek, az őseink? A nagybetűs Művészet és ezen belül az ember élete – a szerencsésebbeké, akik önmagukról, az elődeikről, a felmenőikről, a saját mai, múltbéli világukról akarnak állandó kérdéseikkel valamit is, de főképp maguk számára az igazságot megtudni – tulajdonképpen erről szól: Kik vagyunk? Mik vagyunk? Hová tartunk? Mit akarunk? Kik voltunk? Mik voltunk? És a kérdésekben újabb kérdések vannak, és a válaszokban újabb válaszok.
Mit akartunk? Így akartuk? Vajon elődeink így akarták? Ezt akarták vajon? Ezt a hazát? Van-hazát? Nincs-hazát? Pannóniát? Romániát? De hol van nekünk a hazánk, a kisebbségieknek? Ez az ország, a Kárpátok kanyarulatában, a kifliben megbújva? Vagy csak ez a vidék? Vagy csak a magasban levő? Vagy csak az, ahogyan élünk? Vagy csak a mélyben, ott, ahol az őseink is nyugszanak, és ahol megnyugszik egyszer majd mindenki. Melyik az igazi hazánk? A mi kérdéseink az ő kérdéseik is. És az ő kérdéseik a múltból, a föld alól is ide hangzanak. Ez volt vajon, amiért ők sokan az életüket adták? Így akarták-e vajon, hogy éljünk, ahogyan élünk? Vajon mit szólnának – költői, szónoki kérdések ezek természetesen –, ha föltámadnának? Mit szólna vajon, őrnagy úr? Mit szólna vajon Gábor Áron?
Mert a művészet – az igaz művészet – erről is szól, „az állandó kérdésekről, az állandó válaszokról, a soha, de soha ki nem elégítő kérdésekről, és a soha, de soha ki nem elégítő válaszokról”. És a kényelmetlen kérdésekről (is). A művész kérdez és felel, még akkor is, ha ez nem látszik a képeken, nem látszik a papíron. És állandó tusakodásban, vergődésben, bizonytalanságban, kételyben él. Az alkotó ember pedig a kételyből, a kételyeiből építkezik. Ő az, aki helyettünk – mindennapi emberek helyett – megfogalmazza és fel is mutatja ezeket a kételyeket, a kételyeinket.
Nézzünk csak körbe, mit mondanak nekünk a munkák? Mit üzen nekünk száz évekkel ezelőttről az őrnagy úr? És hántsuk csak le a szinte kötelező díszleteket, az ágyút, az ágyúgolyót, a fújó paripákat, a tüzet, a lángot, hámozzuk csak le! Mit találunk? Annak az embernek, egy embernek, egy valaha élt elődünknek a kételyeit, kérdéseit, akire rátalált egy történelmi pillanat, a történelem kiemelt pillanata találkozott egy kivételes képességű emberrel. A történelem kérdései találkoztak az ő kérdéseivel. És ő vállalta, hogy szembemegy a történelemmel. Mert – talán érezte, és ettől volt ő kivételes képességű ember –, hogy ez az ő pillanata, ami akkor jött el éppen. És ez az egyik legnagyobb dolog, ami egy ember életében megtörténhet.
A mi kérdéseink a jelenlevőké is, tehát a kiállított munkák kérdései is. Csak nézzünk körbe, vagy jöjjünk be egyszer nyugodtan, amikor nem zavar senki, és hosszan álljunk meg egy-egy kiállított munka előtt, és próbáljuk megtalálni annak kérdéseit és válaszait. Ha egyre is rátalálunk, ami találkozik a miénkkel, máris megérte.
Kérdések és válaszok. S a válaszokban újabb kérdések és újabb válaszok. Ahány ember, ahány értelmező, annyifélék. És nézzünk magunkba, gondolkozzunk el, és kérdezzük csak meg bátran megint és megint és megint és megint: hát mit üzen nekünk, őrnagy úr?
Szerző: Fekete Vince
http://www.3szek.ro/load/cikk/68562/mit_uzen_nekunk_ornagy_ur_unnepi_tarlat_kezdivasarhelyen
