VENDÉGSÉGBEN Tuzson-Berczeli Péter festőművésznél Dunakeszi országos
viszonylatban kiemelkedő számú alkotóval, művésszel büszkélkedhet,
akiknek közösségépítő/városszépítő alkotásaival gyakran találkozhatunk
nem csak kiállításokon, de köztereken, intézményekben is. E művészek egy
csoportját szakítva a magányos alkotó mítoszával a DunArt
Képzőművészeti Egyesület fogja össze. Az egyesület tagjával,
Tuzson-Berczeli Péter festőművésszel beszélgetünk. Egy helyütt azt írta,
hogy művészetében megtalálta a pentimentót. Mit értett ezen? Maga a
pentimentó egy olyan művészettörténeti jelenség, amikor a festékek
vegyhatása révén az adott műalkotáson, keletkezése után több száz évvel
előtűnik egy másik kép, amire akkor a művész ráfestett. Ez nekem nagyon
megtetszett, több rétegben kezdtem festeni, mesterségesen előidézve a
folyamatot. Honnan indult, hol volt a kezdet? Marosvásárhelyen
születtem, s amikor először beléptem édesanyámmal a városi
Kultúrpalotába, ugyanis ott volt a művészeti képzés, az élmény életre
szóló útravalóvá vált bennem. Aztán 1989-ben áttelepültem
Magyarországra. Hamarosan a Budapest Filmstúdióban kezdtem dolgozni
grafikusként Derkovits-díjas fiatal művészekkel. Aztán egy merész
váltással két év múlva szabad szellemi foglalkozású művészként
folytattam az életem. Felvettek a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, a
Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe, a Magyar Festők
Társaságába, és a Művészeti Alapba, majd szakmai megbecsülésként a
Képző- és Iparművészek Szövetségének legfiatalabb tagja lehettem. A
Lektorátus jegyzett festészeti szakértője is vagyok. Többféle
stílusváltása volt eddigi munkásságában. Az alapokat Marosvásárhelyen
sajátítottam el. Volt egy figuratív időszakom s bár grafikusként
végeztem, Molnár Dénes műtermében inaskodtam, de mindig is vonzott a
festészet. Mintegy tizenöt éve vörös tónusú képeket festek. Ehhez érzek
késztetést, az embernek, amit a belsője diktál, azt kell követnie. Önről
szóló elemzésekben azt írták, hogy a képei lebegő objektumok. Egyetért
ezzel? Nem szeretem magyarázni a képeimet, de szeretek kapaszkodót
nyújtani. A munkáim absztraktnak tűnnek, valójában organikus formák
leképezései. Szeretek belebújni a természetbe, képzeletben fűszállá,
virágszirommá válni. Egy oxfordi műgyűjtő-kutató elektronmikroszkóppal
készített felvételeket küldött azzal, hogy ezek az én képeim is
lehetnének. A nagyobbtól indulok el a kicsi, még kisebb felé. Azt
mondhatnám, hogy úgynevezett önfestő képeket alkotok, ahol a befogadó
társammá válik. Felfedezi az általa újrateremtett képet, ami már az övé.
Tekintélyesen sok csoportos és egyéni kiállítása volt Eddig több mint
százötven, többnyire országos és nemzetközi meghívásos tárlaton voltam
jelen. Büszke vagyok arra, amikor a Magyar Művelődési Intézet magyar
művészeket bemutató vándorkiállítás keretében Cipruson, nem sokkal a
rendszerváltás után, Kass Jánossal, Végh Andrással és más, nagy
alkotókkal együtt állíthattam ki. S ugyancsak nagy megbecsülésként
tartom számon, amikor 1998 októberében a Római Magyar Kulturális Hónap
keretében Bereményi Géza, Eperjes Károly és Bogányi Gergely társaságában
én képviseltem a magyar festészetet. Képletesen szólva, az eddigi
külföldi lét után térjünk haza Dunakeszire. Szeretem a várost, és úgy
vélem, a közösség is befogadott. A feleségem itt töltötte a gyerekkorát,
ahol együtt több mint húsz éve élünk. Azt is mondhatom, az
áttelepüléssel otthonról hazajöttem. Az alkotói ihletet a feleségemtől,
Anikótól és a gyerekeimtől, a most 18 éves Bernadettől és a 14 éves
Tamástól merítem. Megtisztelő, hogy voltam már tananyag a Képzőművészeti
Gimnáziumban, és kérdés a városi helytörténeti vetélkedőben. Fontosnak
tartom, hogy nem csupán a világ nagy galériáiban képviselhetem
közösségünket, de vannak alkotásaim az évenkénti városi tárlaton is.
Egyfajta helyi, társadalmi kötelezettségvállalásnak érzem ezt. Miképpen
azt is, hogy alapító tagnak hívtak meg a DunArt Egyesületbe.
Katona M.
István