VENDÉGSÉGBEN Tuzson-Berczeli Péter festőművésznél Dunakeszi országos viszonylatban kiemelkedő számú alkotóval, művésszel büszkélkedhet, akiknek közösségépítő/városszépítő alkotásaival gyakran találkozhatunk nem csak kiállításokon, de köztereken, intézményekben is. E művészek egy csoportját szakítva a magányos alkotó mítoszával a DunArt Képzőművészeti Egyesület fogja össze. Az egyesület tagjával, Tuzson-Berczeli Péter festőművésszel beszélgetünk. Egy helyütt azt írta, hogy művészetében megtalálta a pentimentót. Mit értett ezen? Maga a pentimentó egy olyan művészettörténeti jelenség, amikor a festékek vegyhatása révén az adott műalkotáson, keletkezése után több száz évvel előtűnik egy másik kép, amire akkor a művész ráfestett. Ez nekem nagyon megtetszett, több rétegben kezdtem festeni, mesterségesen előidézve a folyamatot. Honnan indult, hol volt a kezdet? Marosvásárhelyen születtem, s amikor először beléptem édesanyámmal a városi Kultúrpalotába, ugyanis ott volt a művészeti képzés, az élmény életre szóló útravalóvá vált bennem. Aztán 1989-ben áttelepültem Magyarországra. Hamarosan a Budapest Filmstúdióban kezdtem dolgozni grafikusként Derkovits-díjas fiatal művészekkel. Aztán egy merész váltással két év múlva szabad szellemi foglalkozású művészként folytattam az életem. Felvettek a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe, a Magyar Festők Társaságába, és a Művészeti Alapba, majd szakmai megbecsülésként a Képző- és Iparművészek Szövetségének legfiatalabb tagja lehettem. A Lektorátus jegyzett festészeti szakértője is vagyok. Többféle stílusváltása volt eddigi munkásságában. Az alapokat Marosvásárhelyen sajátítottam el. Volt egy figuratív időszakom s bár grafikusként végeztem, Molnár Dénes műtermében inaskodtam, de mindig is vonzott a festészet. Mintegy tizenöt éve vörös tónusú képeket festek. Ehhez érzek késztetést, az embernek, amit a belsője diktál, azt kell követnie. Önről szóló elemzésekben azt írták, hogy a képei lebegő objektumok. Egyetért ezzel? Nem szeretem magyarázni a képeimet, de szeretek kapaszkodót nyújtani. A munkáim absztraktnak tűnnek, valójában organikus formák leképezései. Szeretek belebújni a természetbe, képzeletben fűszállá, virágszirommá válni. Egy oxfordi műgyűjtő-kutató elektronmikroszkóppal készített felvételeket küldött azzal, hogy ezek az én képeim is lehetnének. A nagyobbtól indulok el a kicsi, még kisebb felé. Azt mondhatnám, hogy úgynevezett önfestő képeket alkotok, ahol a befogadó társammá válik. Felfedezi az általa újrateremtett képet, ami már az övé. Tekintélyesen sok csoportos és egyéni kiállítása volt Eddig több mint százötven, többnyire országos és nemzetközi meghívásos tárlaton voltam jelen. Büszke vagyok arra, amikor a Magyar Művelődési Intézet magyar művészeket bemutató vándorkiállítás keretében Cipruson, nem sokkal a rendszerváltás után, Kass Jánossal, Végh Andrással és más, nagy alkotókkal együtt állíthattam ki. S ugyancsak nagy megbecsülésként tartom számon, amikor 1998 októberében a Római Magyar Kulturális Hónap keretében Bereményi Géza, Eperjes Károly és Bogányi Gergely társaságában én képviseltem a magyar festészetet. Képletesen szólva, az eddigi külföldi lét után térjünk haza Dunakeszire. Szeretem a várost, és úgy vélem, a közösség is befogadott. A feleségem itt töltötte a gyerekkorát, ahol együtt több mint húsz éve élünk. Azt is mondhatom, az áttelepüléssel otthonról hazajöttem. Az alkotói ihletet a feleségemtől, Anikótól és a gyerekeimtől, a most 18 éves Bernadettől és a 14 éves Tamástól merítem. Megtisztelő, hogy voltam már tananyag a Képzőművészeti Gimnáziumban, és kérdés a városi helytörténeti vetélkedőben. Fontosnak tartom, hogy nem csupán a világ nagy galériáiban képviselhetem közösségünket, de vannak alkotásaim az évenkénti városi tárlaton is. Egyfajta helyi, társadalmi kötelezettségvállalásnak érzem ezt. Miképpen azt is, hogy alapító tagnak hívtak meg a DunArt Egyesületbe.

Katona M. István