Tanár és tanítvány

Gedeon Zoltán 90. születésnapjára

2012. június 7-én, délután, a Barabás Miklós Céh Farkas utcai galériájában Gedeon Zoltán gyűjteményes kiállításának a megnyitójára gyűltünk össze. Eredeti tervem szerint felolvastam volna abból a frissen kiadott katalógusból, melyben színesben megtalálható a kiállítás teljes képi anyaga, úgyszintén életének, munkásságának részletei, s melyet igyekeztem legjobb tudásom szerint megszerkeszteni. Mindezekről itt most mégsem fogok beszélni, lemondtam a kiállítás bemutatásáról is, s inkább néhány további személyes, Zoltánhoz fűződő emlékemet, élményemet osztom meg önökkel. Elmondom, hogy mi is történt, mi változott az utóbbi öt évben, mióta 85-ik születésnapját ünnepeltük.

Akkor, 2007 nyarán, kórházi ágyán feküdt, műtét után lábadozott, és kedves felesége, Ildikó rendszeresen látogatta, s vitte neki a híreket a külvilágról. Ekkor jelent meg a Szabadság napilapban a Gedeon Zoltánt köszöntő írásom. Ő nem tudott róla, meglepetésnek szántuk. Ildi, a cinkosom, bevitte a lapot a kórházba, Zoltán az ágyon fekve, megszokott rutinnal lapozni kezdte, s egyszer csak tágra meredt a szeme, mikor meglátta egyik önarcképe repróját, s mellette az őt köszöntő írást. Gyanítom, hogy ezzel a gesztusommal valamelyest én is felgyorsítottam akkori gyógyulását. Aztán éreztem, hogy még inkább megerősödött barátságunk, mely – Zoltán nagylelkűségének, empatikus képességeinek, közvetlenségének köszönhetően – 30 éves generációs különbségeket is képes volt áthidalni. Hogy mi változott azóta? Hát igen, romlott a látása, s talán ezért is kaptam részéről a megtisztelő felkérést, hogy szervezzem meg a gyűjteményes kiállítását, és tervezzek egy, a munkásságát bemutató katalógust.

Egy képzőművész számára látásának gyengülése tragikus lehet. Zoltán azonban ezt is a szokásos nagyvonalúságával tudja kezelni. Mindezt leszámítva ő öt év elteltével is éppolyan megingathatatlan életkedvvel, virulenciával, dinamikával, nyughatatlansággal habzsolja az életet. Erről árulkodnak itt kiállított képei is, melyek az utóbbi években készültek, nagyon sok közülük Zoltán „oroszlánbarlangjában”, a Tokaj melletti tállyai alkotótáborban. Ugyanolyan színesek, mint személyisége. Sokféle technikával készültek és gyakran rejtett humorral, iróniával vannak átitatva (lásd: Békakoncert, Leskelődő, Pletyka stb.). Mindegyik őrzi születése történetét, egyeseket, alkotójuk hamiskásan mosolyogva, velem is megosztott. A Leskelődő például nagyon egyszerűen és nagyszerűen készült, rövid idő alatt, egy ihletett pillanat műve volt. Egyik délelőtt a már említett alkotótáborban felfedezett néhány eldobott, korhadt deszkát, a maguk vonalas, rücskös textúrájával. Ezek lettek a dúcok, gyorsan bekente őket nyomdafestékkel, majd rajzpapírra nyomtatta, érdekes kerítés hatását keltve. E mögé vázolta aztán néhány fekete mértani formából a leskelődő arcát. A történet itt nem ér véget. Ezután megmutatta a művészkollégáknak is a képet és a léceket. Hát sikerült fejre állítania a tábort. Aznap délelőtt mindenki lécek után kutatott Tállyán, össze is szedték a helység összes eldobott fadarabját.

Zoltánnál egy furcsa ellentétet is észlelek. Mintha megállt volna az idő, ugyanakkor rettenetes rohanását is tapasztalom. Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem a 70-es évek elején tartott óráira az egyetemen. Én húsz év körüli diák, Ő 50 év körüli professzorom. A Mátyás szülőháza egyik földszinti termében tartotta a perspektíva és geometria óráit, emlékszem a fekete táblán fehér krétával akkurátusan felrajzolt mértani szerkesztéseire. A vizsgához 40-50 rajzot kellett bemutassak egy rajzmappában, ezeket ma is őrzöm. Ekkor még „tiszteletem tanár úr” -ral köszöntöttem.

Miután én is végigjártam a tanári pálya klasszikus stációit a falusi ingázástól a híres belvárosi iskoláig, egyik Korunk galériabeli grafikai kiállításomon találkoztunk újra, jóval később. Miután megtekintette kiállított munkáimat, meghívott a Tokaj melletti tállyai alkotótáborba, ahol Kerékgyártó István, a tábor vezetője megbízta, hogy határon túli grafikusokat toborozzon. Akkor, ott a táborban éreztem először, hogy engem is tanár és művész kollégának fogadott, és megajándékozott a barátságával. Ettől kezdve felejthetetlen emlékeink, kalandjaink is voltak az évente rendszeresen megrendezett, többhetes alkotótáborban. Számomra most is hihetetlen, hogy tudott nyolcvan évesen könnyedén mozogni velem együtt az öt méter magas állványokon egy nemesi kúria címerének a restaurálásakor; hogy tudott kora reggeltől késő délutánig dolgozni napokon át, míg megszülettek eltervezett alkotásai; hogy tudott táborozáskor kiállítást szervezni, katalógust tervezni, és kitűnő megnyitó beszédet mondani a világ számos országából egybegyűlt 40-50 képzőművésznek. Sőt, ha már Tokaj és Tállya környékén voltunk bevezetett a legjobb borospincékbe is, ahol a szőlősgazdák nagy tisztelettel fogadták a kolozsvári professzor urat. Szóval, általa egészen jó, alapos borkultúrára is szert tettem, értve ezen nem a borvedelést, hanem a borkóstolást. Micsoda különbség! És persze, pertut is ittunk. Mindezt most megköszönöm Neki és kérem, hogy még sok jóra és szépre tanítson engem, örök tanítványát.

Gedeon Zoltán 2012. június 29-én lesz 90 éves.

 Elhangzott 2012. június 7-én, a Barabás Miklós Galériában a kiállítás megnyitóján.

ORBÁN ISTVÁN

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/75000