Történet a szobor, árnyék a lélek

Bronzvilág – találóbb címet nem is találhattak volna Gyarmathy János legutóbbi, gazdag és gyönyörű tárlatának. A marosvásárhelyi szobrászművész életművének egyik legjellegzetesebb vonása a bronz használata, kisplasztikáiban, térszobraiban ezen anyagba öntve fogalmaz meg olyan gondolatokat, érzéseket, úgy hozza közénk az emberi lelket és a metafizikát, ahogyan arra talán csak az irodalom vagy a zene képes. Gondolkodó és érző alkotó, műveinek egyedisége, szimbólumrendszere azonnal elárulja alkotójuk kilétét. A méltán köztiszteletben álló művész népszerűségét jelzi, hogy a szóban forgó kiállítás hétfő délutáni megnyitóján tűt sem lehetett leejteni a Bernády Ház földszinti galériáiban, az előcsarnokban, illetve a teraszon állók kivetítőn kísérhették végig az eseményt, amely egyúttal az idei Bernády Napok nyitórendezvénye is volt.

Sorrendben elsőként Bogdán Zsolt kolozsvári színművész lépett a közönség elé, és Markó Béla ez alkalomból írt, Bronzvilág című versét mondta el, majd Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke szólt az egybegyűltekhez.

– Különleges nap a mai a magyar nemzet életében is, hiszen hat-vanegy évvel ezelőtt, 1956-ban azt mondta egy nép, hogy elég, és felkelt a zsarnokság ellen. Az üzenet ma is él. Különleges ez a nap a kisebb közösségek életében, hiszen a Bernády Alapítvány a 25. születésnapját ünnepli, és huszadik alkalommal szervezi meg a Bernády Napokat. Különleges marosvásárhelyi közösségünk életében, mert egy olyan rendezvénnyel nyitjuk meg, ahol Gyarmathy János gyönyörű szobrai között lehetünk, ugyanakkor egyedi esemény is: egymásnak kezett nyújtott a képzőművészet, az irodalom, a költészet és a színművészet. Ezek az értékek bármikor, bárhol bemutathatók. Gyarmathy Jánoson, Bogdán Zsolton és Markó Bélán kívül még volt valaki, aki elképzelte, megálmodta ezt a rendezvényt: Szepessy László, aki mindent megtervezett, megszervezett. Számomra a mai estén az ünnep üzenete: fogjuk meg egymás kezét, őrizzük meg értékeinket, hiszen ezt nem veheti el tőlünk senki.

Nagy Miklós Kund, a Bernády Alapítvány alelnöke hozzátette:

– Bronzvilág – így is lehet nevezni mindezt, de ennél emberibb világot, mint amit Gyarmathy János kínál nekünk, aligha lehetne találni. Ha körülnézünk, és a kiállítóterem csendjében kezdjük a párbeszédet ezekkel az alkotásokkal, lesz miről beszélgetnünk, és önmagunkba is nézhetünk, hiszen mindaz, ami bennünk jó, ami rossz, ami érték, ami hiba, ami nagyon fontos és ami elvetendő, mind-mind megtalálható bennük egy igazán különleges, sajátos módon, azzal a Gyarmathy-féle látásmóddal és ábrázolás-móddal, ami annyira a sajátja, hogy mindenki felismeri. Az eltelt négy évtized során rengeteg munkát készített – az a lehetőség, hogy mintázhat, hogy üzenetét ilyen módon teheti közzé, folyamatosan munkára sarkallja, és ez az üzenet a lehető leghumánusabb.

Gyarmathy János tárlatát, huszonötödik egyéni kiállítását Markó Béla méltatta, aki Időszobrok című beszéde során elmondta, hogy az igazi műalkotás valamilyen értelemben mindig határsértés.

– Át kell lépni az addigi határokat, új jelentést, néha új funkciót kell adni az anyagnak. Keserves küzdelem ez valójában az alkotó és anyaga között, és egyáltalán nem mindegy, hogy végül ki győz. Az író győzi-e le a nyelvet, vagy a nyelv az írót? A hangszer igazodik-e a zenészhez, vagy a zenész a hangszerhez? A bronz diktál-e a szobrásznak, vagy a szobrász a bronznak? Fontos tudás mindez, nagy művek születhetnek így is, de csak akkor mondhatjuk, hogy legyőztük az anyagot, ha legalább egy kevéssel átlépjük az addigi határokat, és megszegjük az érvényes szabályokat. Igaz, amit így létrehozunk, az is kánonná válik előbb-utóbb, abból is szabály lesz, azt is meg kell szegnie majd valakinek. Itt van például az idő kérdése. A szobrász magától értetődően a térrel szembesül, nem az idővel. A térből kell kihasítania egy darabot, nem az időből. Erre fel azt kell látnunk, hogy Gyarmathy János állandóan az idővel küszködik, nem a térrel. Egészen meghökkentő, hogy azt akarja elmesélni, ami volt, és azt próbálja megjósolni, ami lesz. Író dolga az ilyesmi, esetleg a zeneszerzőé, mondhatnánk, semmiképpen sem a szobrászé, netán a festőé. Szobrásznak, festőnek nincsen dolga az idő folyásával, csak a két véglettel: a pillanattal meg az örökléttel. A pillanatot kellene örökkévalóvá tenniük. Ezek a történet-szobrok, múlt-szobrok vagy jövő-szobrok első látásra meg is lepnek. De ha jobban belegondolok, ezt a határsértést szinte minden hiteles művész elköveti. Gyarmathy János belekarcolja a nehéz bronzba Dante Beatricéjének mulandó könnyűségét, erőszakot tesz úgymond az anyag természetén, és végül is csodák csodájára a bronz engedelmeskedik. Történet van a szobrokban. Sőt, a szó szoros értelmében is van egy-egy tárgy bennük: egy pohár, egy cipó, egy harang, egy gyertya, egy rács a mellkasban, ahol a tüdőnek, a szívnek, a bordáknak kellene lenniük, máshol meg csak üresség van a mellkas helyén, mert árnyékként hever lent, ami benne volt, talán a lélek. Kardélen áll egy ember, és nyilván tudni szeretnénk, honnan jött, és végigmegy-e a pengén, vagy leesik. Az egyensúlyt keresi a szobrász egy kibillent világban.Vissza-visszatérő figurája a szerzetes, netán próféta, esetleg Jónás vagy Jób, akik Istennel perelnek. Nemcsak történet, hanem történelem is van ezekben a munkákban, erős nosztalgia letűnt korok után, mert úgy tetszik, értékrendjében a jelent nem csupán a jövő, hanem a múlt is legyőzheti – hallottuk a méltatótól, majd igazi összművészeti eseményként a továbbiakban Bogdán Zsolt szavalatait hallhattuk, valamint megtekinthettük az Erdély TV által Gyarmathy Jánosról készített kisfilmeket.

A rendkívül gazdag, nívós és valós gondolatokat kiváltó tárlat nyitóünnepségének végén pedig az alkotó köszönte meg mindenki részvételét, segítségét.

K Nagy Botond
K. Nagy Botond    újságíró

http://www.e-nepujsag.ro/op/article/történet-szobor-árnyék-lélek