Téli Szalon – Kolozsvár, 2005

A ’89 utáni tizenöt esztendő leszoktatott arról, hogy régi beidegződéssel az egykori, többé-kevésbé a teljesség igényével fellépő megyei tárlatokat keressem a Képzőművészeti Szövetség évente megrendezett, nagyszabású seregszemléin. Változott a világ és változtak a szokások. A Téli Szalonok immár nevükben is jelzik a másságot. Intimebb hangulatú, egyféleképpen egységre törekvő rendezvények ezek, még akkor is, ha összetételükben a szokásosnál is nagyobb változatosságot mutatnak. S még akkor is, ha eme változatosság dacára jól ismert neveket hiába keresünk a kiállítók között. A skála ennek ellenére a legifjabb alkotóktól a kilencvenesekig, s a legkorszerűbb művészi kifejezési formáktól a klasszikus hangvételig terjed. Persze a művészi hitvallás, a legkülönfélébb művészi beállítottság, kifejezési formák, megjelenítési módozatok iránti elkötelezettség nagyon kis mértékben, vagy éppenséggel egyáltalán nem korfüggő.
Mindezek előrebocsátásával pedig kellemes meglepetéssel kellett nyugtáznom, hogy az eddigi szalonok legjobbika az idei. Valósággal a reveláció erejével hatott mindaz, ami a különleges tarkaságból adódó egységként fogható föl, s amely egységében is emlékezetessé teszi az idei Téli Szalont. Részleteire bontva pedig szinte nem is találunk olyan munkát, amely rontaná az összképet, amely túlságosan kilógna a sorból. Eddig – akárcsak általában a csoportos kiállítások nagy többségének esetében – ezt nemigen tapasztalhattuk.
A 2005-ös festészeti és szobrászati szalon minősítése tehát a lehető legjobb. Sőt, a rendezés is átlagon felüli. Így aztán a munkák mesterségesen kialakított egymásmellettisége, egy-két kivételtől eltekintve, nem hogy zavarólag hatott volna, hanem éppen ellenkezőleg, hozzájárult valódi értékeik kiemeléséhez. Kezdhetjük mindjárt az első teremmel, amelynek lenyűgöző hatása az utcáról is becsalogatja az arra járót. A tér hangulatát alapvetően befolyásoló, méreteiben is meghatározó munka Elena Ilas Manifesztuma. A cím az idei felhozatalnak akár mottójául is szolgálhat: mindaz, amit a 2005-ös szalon kínál, manifesztum a kortárs művészetért, és manifesztuma a kortárs művészetnek. Az évek óta tapasztalható, de igényesen felszínre törni nem egészen tudó művészeti pezsgés, úgy tűnik, most ért el abba a szakaszába, amely immár egyértelműen bizonyítja létjogosultságán jóval túlmutató erejét, értékeit: jogos dominanciáját. A modern művészeti törekvések térbe és síkba fogalmazott „kiáltványa” újszerűségével és igényességével hat. S itt nem csupán az említett munka komplexitására, különféle anyagokat, művészi kifejezési formákat egységes egésszé olvasztó, alkotójának fantáziájára és technikai tudására egyaránt utaló posztmodern hangulatú-hangvételű megjelenítésére gondolok, hanem az összképre is. Amely hasonló fogantatású. S amelynek sikerült a modern művészeti törekvések hátterében nemritkán sikerrel megbúvó kóklerkedést kizárnia. A szobrászoknál maradva az újhullámos, meghatározó egyéniségű Kolozsi Tibor és Radu Mora­ru mellé egyértelműen felnőtt az új és legújabb generáció. Gergely Zoltán lírai absztraktja, a tiszta formáival valósággal tüntető Jel, Herczeg Edward bronzba öntött, felületi hatásokra is alapozó, önmagát gerjesztő formai kísérleteken jóval túlmutató Kísérletei nem csupán figyelemfelkeltők. Hasonló kontextusban kell megemlítenünk Bartha Ciupe Ernő lendületes, a mozgásra és a groteszkre alapozó, míves bronzszobrait, Cosmin Vlad idegesen cikázó, szürrealisztikus hatást kiváltó Madáremberét és Halát, valamint Viorel Martonnak a zenét térbe fogalmazó alkotását. A minden fölösleges részletet mellőző, nemesen egyszerű, tiszta forma érvényesül Cosmin Hristea alkotásán, Ovidiu Guleş Torzója pedig, mint általában mindig, most is lírai hangvételű. Cioca Radu Az emberi természetről kialakított, és formákba öntött bizarr művészi elképzelése a transzavantgárd jegyében fogant. De nélkülözné az objektivitást, ha nem szólnék Lő­rincz Lehel arányaiban és tömbszerűségében ragyogóan megfogalmazott Pihenéséről és Portréjáról, Kún György lírai vallomásairól, Suba László munkájáról.
Szinte azt mondhatnánk, az idei esztendő a szobrászat éve a Téli Szalonon, ha nem lenne átlagon felüli a festészeti felhozatal is. De visszatérve az előbbihez, meglepően sok a színvonalas munka. A fémbe, kőbe, fába álmodott, sziporkázó formavilág az anyag expresszivitását esetenként a felület míves finomságú megmunkálásával, máskor annak durván hagyott, vagy éppenséggel éles vágásokkal szabdalt részei által hangsúlyozza. Mindenkor a természetes anyag, s a neki szánt forma harmóniája képezi a kifejezés katartikus töltetét, válik a művészi kommunikáció feszítő erejévé.
Mint említettem, nem kevésbé értékes és érdekes festőink idei kínálata. A főfalon Ioan Sbârciu, Teodor Botiş és Lao Pi osztozik. A világjáró és a nagyvilágot Kolozsvárra csábító nagy reformer, Sbârciu ezúttal nem a letargiából felrázni, megdöbbenteni akar munkájával, hanem különleges festői erényeit megcsillogtatni. Sikerrel. Kisméretű, de különlegesen megkapó munkája a tárlat reprezentatív darabja. Teodor Botiş is legjobb formáját hozza. Azt a megbízható minőséget, amellyel évek, évtizedek óta megszoktatta a tárlatlátogatót. Folklorisztikus-geometrikus formakonstrukciói a látvány erejével hatnak, de a látványmögöttit is sejtetik. Lao Pi látvány- és gondolatsűrítménye pedig koncentráltan nyújtja mindazt, amit a Szem és a művész szeme elraktározott, s most a nyilvánosság elé tár, mívesen megmunkált közhírré tesz. Láttat és meditáltat. Az utcával szemközti fal immár hagyományosan Feszt Lászlóé. Jogosan. A mester eddig még sohasem okozott csalódást a nézőknek. Mívesség tekintetében aligha akad párja. A mű címét és a költőt parafrazálva, hajnali szerenádja a művészi igényesség irányába mutató csöndes ébresztő mindazoknak, akik erről netalán megfeledkeznének. A legidősebb és a mai napig is alkotó mester, Cs. Erdős Tibor iránti tiszteletet jelzi a szervezők gesztusa: a főhelyre helyezett festőállvány a művész olajképével. Nagy Endre Színháza és Koponya című szürrealisztikus munkája a művész technikai tudásának, nem mindennapi sokoldalúságának bizonyítéka. Igényes szín- és formajátékoknak minősülnek Margareta Catrinu Metamorfózisai, s a fény jegyében születtek Alexandru Cristea kiforrott alkotásai. Elian munkája, mint mindig, ezúttal is különszám: a művész kifogyhatatlan intuícióval és rajztudással „kísérletezik”, kísérletei azonban korszerűen megfogalmazott, kiforrott műalkotá­sok. A tárlat reprezentatív falává lép elő az a felület, amelyet Székely Géza és Szabó Vilmos két-két munkája ural. Előbbi Extázis (I., II.)című nagyméretű, a 21. századi valóságot, a felfokozott életritmust mozgalmas képarchitektúrává lé­nye­gítő alkotásai erőteljes kisugárzásukkal kerítik hatalmukba a nézőt. A hatások és ellenhatások bonyolult szövevényrendszerének hálójából kapunk ízelítőt, abból a feszültségteljes lelkiállapotból, amely ezeknek a munkáknak a forrása. Az élesen sarkított megfogalmazás, a pontosan meghatározott, részletekből összeálló egész jellemző Székely Géza alkotói módszerére. Szabó Vilmos munkái az alkalmazott technikától meghatározottan is más jellegűek, bár a vonalak ideges cikázása, a munkákból áradó feszültség hasonló. A míves múlt üzenetét hordozó alkotások a mának és a jövőnek szólnak. Mintegy mementóként. A portréfestészetben jeleskedő Valovits László klasszikus hangvételű Katedrálisa, Maria Truţa és Carol Nebert lírai megközelítései, Dora Dumitrescu konstruktivista jegyeket mutató Kompozíciója, az Aramă házaspár sajátos, az eredeteket sejtető megfogalmazásai, Marius Ghenescu szakrális ihletettségű munkája, Labancz-Cişmagiu Agnes dekoratív kompozíciói a középső teremben kaptak helyet. S ugyancsak itt vonja magára a figyelmet a technikák és felhasznált anyagok szempontjából egyaránt változatos, geometriai alakzatokban kifejezésre juttatott művészi üzenet: Manuela Botiş „triptichonja”, a textilművész sajátos festői megnyilatkozása. A terem hangulatát meghatározó módon befolyásolja Simona Gocan és Adela Gocan egy-egy nagyméretű, figyelemfelkeltő alkotása. A két munka sikeresen fogja közre Gavril Gavrilaş vörösben izzó, látványos festői megfogalmazását, az állandó, örökös mozgás szimbólumát, a Pantha rheit. A tárlat kellemes színfoltját képezi Elena Szer­vácziusz és Kováts Ildikó virágcsendélete. A hátsó terem meghatározó munkája Dobribán Emil nevéhez kapcsolódik. A jelek szerint a művész alkotói periódusának egyértelműen felfelé ívelő szakaszába jutott. Színei a megszokottnál is erőteljesebbek, absztraktba hajló sajátos fogalmazásmódja újabb egyéni jegyekkel gazdagodott. A mű címe A ma embere. Művészi üzenete azonban nemcsak a ma, hanem a jövő emberéhez is szól. A másik két munka, amelyről feltétlenül említést kell tenni, Anna Nebert Kompozíciója és Dávid Ilona Kettősség című alkotása. A Nebert festődinasztia legifjabb tagja valósággal berobbant Kolozsvár művészeti életébe. Alig végezte el az egyetemet, s már a Művészeti Múzeumban rendezett, sikeres egyéni kiállítással büszkélkedhet, most kiállított munkája pedig már az ugyancsak ígéretes folytatást jelzi. A kép faktúrája, színei és formai megvalósítása a lírai absztrakt mintapéldánya. Dávid Ilona Kettősség című munkája sajátosan visszafogott színei ellenére is rendkívüli feszültségteremtő erővel rendelkezik. Mintha a látványon túl is igyekezne láttatni. Áttételesen közölni a nézővel a precíz megfogalmazásokon túlmutató üzenetet. Szólnunk kell Felházi Ágnes míves munkáiról, sajátos térhatást eredményező technikájáról, Ko­lozsi Gabriella és Adriana Jebe­leanu idegesen cikázó színes vonalbeszédéről, Oana Fărcaş transz­­avantgárd „álmairól”, ifj. Starmüller Géza és Starmüller Katalin, Maria Mărginean, Mihai Chisăliţă, Lucian Ţintariu munkáiról.
Mindezek után még egyszer hangsúlyoznám: látványos, igényes és a maga nemében egységes kiállításnak nyújtott otthont a kolozsvári Szentegyház utcai galéria. Ennek ellenére sajnálom, hogy a megyei seregszemlék olyan állandó résztvevőinek, mint többek között Korondi Jenőnek vagy Gergely Istvánnak a munkáival most nem találkozhattam.

Németh Júlia
A fényképeket készítette Gyurka Előd


huszonharmadik szám