Jelen írás a tárlat rendezésének néhány aspektusára kíván rávilágítani, továbbá az olvasót egy képzeletbeli vezetésre invitálja, amely szubjektíven, és terjedelmi okokból csupán néhány alkotó kiemelésére korlátozódva mutatja be a kiállítást. Az egyéni ízlésemre alapozott értékítéleteket kizárólag az aktuális tárlaton szereplő művek inspirálták, tehát nem volt célom, hogy a megemlített képzőművészek összmunkásságát értékeljem, és az sem állt szándékomban, hogy a különböző alkotók (olykor eltúlzott) önérzetét megsértsem. Érdekes – és talán hálátlan – feladat egy olyan kiállítást méltatni, amely a kurátori feladatokkal való első komolyabb ismerkedésemet jelentette.
A jelenleg 177 tagot számláló Barabás Miklós Céhhez tartozó képző- és iparművészeket a tárlat előkészítése során felkérték legfeljebb két, szabadon választott műfajú, témájú és stílusú műalkotás beküldésére, amelyek az alkotók munkásságát híven reprezentálják. Természetesen minden egyes Céh-tag nem képviseltette magát, de a kiállítás bemutatkozási lehetőséget biztosított, számos olyan alkotónak, aki még csak most kérvényezte a felvételét az érdekvédelmi szervezetbe, illetve néhány meghívott román képzőművésznek.
Az országos tárlatra egyaránt jelentkeztek a legidősebb művésznemzedék (a hetvenedik és kilencvenedik életévük között járó) képviselői, a középnemzedékhez tartozó alkotóművészek és a Céh legfiatalabb tagjai (például Máthé László, Tomos Tünde, Kuti Botond festőművészek, Mira Marincaș fotó-grafikus) is. A legidősebb generáció több képviselője még mindig aktívan alkot (hogy csak Gaál András, Simon Endre, Pócsai András, Jakobovits Márta, Gally Katalin vagy Kákonyi Csilla nevét említsük), néhányan pedig tíz-húsz évvel korábbi, reprezentatív munkáikat küldték el, mint például Kosztándi Katalin egy gyönyörű, sötétkék és lilás árnyalatokban pompázó Alkony-t, Soó-Zöld Margit két visszafogott színvilágú, kellemes pasztellrajzot, Haller József pedig a 2009-es sepsiszentgyörgyi tárlaton is szereplő Megkötözött Vénusz-t. A középnemzedéket többek között olyan színvonalas alkotók képviselik, mint Kuti Dénes és Csata Hermina festőművészek, Gergely Zoltán, Kolozsi Tibor, Gyarmathy János, Vargha Mihály szobrászművészek, Koszti István Miklós és Székely Géza grafikusok, Palkó Ernő keramikus – de természetesen a sor még folytatható lenne.
A tárlatra beküldött művek egy színvonalában változatos, de gazdag anyagot eredményeztek, amelyben különböző stílusirányzatok, világnézetek, formák találkoznak egymással, s amely elsősorban a romániai magyar képzőművészet jelenkori (körülbelül az 1980-as évektől napjainkig) haladási irányait szemlélteti. Egy művészettörténészekből és képzőművészekből álló zsűri tekintette át az anyagot, majd kétnapi nehéz munka során elrendezte azt a kiállítóterekben. A Művészeti Múzeumba összesen 185 műalkotás került: a földszinti termekben a festészeti és szobrászati munkák (nagyobb méretű szobrok, többdarabos kompozíciók, kisplasztikák, plakettek), az emeleten öt teremben pedig tekintélyes grafikai válogatás, mellette pedig fotográfiák, továbbá textil-, kerámia-, ötvös- és üvegművészeti alkotások vannak kiállítva.
A művek egymás mellé helyezésekor leginkább arra törekedtünk, hogy a festmények szín- és formavilágukban harmonizáljanak egymással, az alkotások inkább erősítsék, mint kioltsák egymást, és néhány esetben kisebb tematikai vagy stilisztikai csoportosítással is kísérleteztünk. A földszinti első terem egyik sarkalatos pontjában függ Vinczeffy László sejtelmes, az arany és fekete kontrasztjára építő festménye, amely köré Kákonyi Csilla és a két Kuti képei, valamint Sipos László élénk színekben pompázó, gondolatébresztő kakasa kerültek. Ebben a teremben található az egyik kedvencem is, Kádár Tibor dekoratív, nagyon stilizált, a modern és a hagyományos kontrasztjával meglepő tájképe. A szervezők által (a szó egyáltalán nem pejoratív értelmében használt) „vicces sarokként” emlegetett egységben Kőmíves Andor rajzfilmfigurákat is bevonó képei mellett helyett kapott például Tomos Tünde élénk színű, groteszk formavilágú portréja és Holló Csejtei Kinga primitív és neo-expresszionista elemekből építkező festménye, valamint Kiss Levente egyik meseszerű plasztikája is.
A Múzeum emeletén kiállított anyag egyik nagy erőssége a grafika, ezt például Bardócz Lajos és Damó István (az 1960-as években kiteljesedő kolozsvári grafikai iskola jeles alakjai) alkotásai szemléltetik. Különösen jó munkákat küldtek Koszti István, Simon Zsolt és Albert Levente is, de mellettük számtalan más tehetséges grafikus képviselteti magát. A textilművészet terén Köllő Margit, Hunyadi Mária és Károly-Zöld Gyöngyi alkotásait emelném ki. A tárlatra beérkezett művek egy részét, mintegy ötven alkotást, a Minerva Ház galériája fogadott be, itt az előtérben főleg textilművészeti alkotások, míg a Cs. Gyimesi Éváról elnevezett teremben grafikák, fotográfiák és túlnyomórészt festmények kaptak helyet, köztük Szabó Vilmos és fia, Szabó Attila kvalitásos festménye, illetve pasztellje.
A felsorolt alkotóművészek munkáin kívül e hatalmas tárlat számos más meglepetést és szemet gyönyörködtető élményt kínál. Bízom benne, hogy a kolozsvári művészetszerető közönség kihasználja majd ezt a nagyszerű alkalmat, amely a romániai (illetve a Magyarországon élő alkotók révén az ország határain kívüli) magyar művészetről nyújtott átfogó kép megismerésére kínálkozik, és a tárlat látogatása során sok személyes kedvencet fedez majd fel magának.
Bordás Beáta
