Szervátiusz Jenő hazatérése



TIBORI SZAB ZOLTN 
Felgyorsult világunkban az utódoknak kevés idejük jut arra, hogy szüleiket, nagyszüleiket emlékeikről, életükről, munkájukról, örömeikről vagy bánataikról kikérdezzék, s még ritkábban fordul elő, hogy emlékeit a családtagok, a szeretett felmenők – a családi történelem, az utánuk jövők számára – valamilyen módon rögzítsék is.


Ebben a vonatkozásban rendhagyónak számít a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötet. Forrásanyagát azok a magnófelvételek képezik, amelyeket nagy művészünk unokája, Szervátiusz Anikó vett hangszalagra, és amelyekből Murádin Jenő válogatásában és gondozásában jelenhetett meg rendkívül érdekes, izgalmas, forrás értékű kötet a Csíkszereda Kiadóhivatal és néhány magánszemély jóvoltából.

Nagyapám, ahogy én láttam– ezt az alcímet adta a kötetnek az unoka, akinek érdeme nem pusztán a hanganyag rögzítése és megőrzése, de egyben a kötetben szereplő illusztrációknak – archív felvételeknek, korai szobrok reprodukcióinak – az összegyűjtése. Nem utolsósorban, persze, neki köszönhető az egész anyag közreadása, közkinccsé tétele is.

Szervátiusz Jenőt az erdélyi művészetpártoló közönségnek különösképpen nem kell bemutatni. Házsongárdi síremlékeit, a csíkmenasági emlékművet, a fiával, Szervátiusz Tiborral együtt faragott impozáns farkaslakai Tamási-emlékművét, vagy pedig a kolozsvári Szent Mihály-plébánia udvarán látható szobrait valamennyien ismerjük. Az idősebb generáció Szervátiusz Jenőnek azokra az alkotásaira is jól emlékszik, amelyeket évtizedekkel ezelőtt erdélyi kiállítások során láthatott.

Ez a mostani kötet – az első, amelyik a művész halála óta Erdélyben megjelenik – mindezeknél azonban jóval többet nyújt. Bepillantást enged abba a sorsba, amellyel a szász–angol–székely származású igen tehetséges kolozsvári fiatalembernek a 20. század első felében kellett megküzdenie avégett, hogy művésszé váljon. E visszaemlékezésnek köszönhetően nyomon követhetjük őt kolozsvári asztalosinas éveiben, megismerhetjük fiatalkori álmait, terveit, az 1920-as évek derekán elkísérhetjük őt Párizsig és vissza, s megismerkedhetünk mindazokkal a roppant nehéz körülményekkel, nélkülözésekkel és kínlódásokkal, amelyek művésszé válásának útját szegélyezték.

Nehéz sorsú erdélyi művész meséli el az életét a hangszalagokon, tehát ennek a könyvnek a lapjain is. Egyszerű szavakkal, ahogyan az ember az unokájának mondhatja csak el az igazat, okulásképpen, figyelmeztetésként, szeretetből és féltésből. Szervátiusz Jenő ugyanis ezt tette, ezért nincs a szövegében nyoma sem a dicsekvésnek, a póznak.

A Párizsból való hazatérés utáni évek sem bizonyultak könnyebbeknek. A húszas évek végén a kolozsvári Belle Arte-on végzett tanulmányok, a büszke múltú és számunkra igen fontos elődünk, a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet épületében Szolnay Sándorral közösen berendezett és fenntartott műterem és iskola, a nagybányai időszakok, a művészbarátokkal – Tasso Marchinival, Fülöp Antal Andorral, Gy. Szabó Bélával, Nagy Imrével, Vásárhelyi Ziegler Emillel, Szolnay Sándorral, a nagybányai festőkolónia lakóival és más kollégákkal – és a Barabás Miklós Céh akkori fiataljainak generációjával fenntartott kapcsolat akár a kiteljesedő művészi pálya sikerének is fölfoghatók. Csakhogy a háttérben ott van állandóan az anyagi bizonytalanság, a szegénység, és ki nem mondottan, de ugyanakkor jól kitapintható módon az egyre terebélyesedő szenvedés, a családi dráma, annak feldolgozhatatlanságával együtt. És ott van ugyanakkor a szépnek a szenvedélyes keresése, a művészi alkotás mérhetetlen öröme, a legtisztább forrásból táplálkozó bartóki művészi világnézet tisztelete, megbecsülése és követése is – akárcsak a bartóki muzsika szeretete.

A művész töretlenül folytatja a maga útját, szép sikereket arat Kolozsváron, Nagybányán, Budapesten, szobrait a gyűjtők keresik, megvásárolják, megérzik azokban az őstehetség erejét, értékét. Két fontos magángyűjteményt kell megemlítenünk, amelyekben Szervátiusz Jenő munkái szép számban megmaradtak: az egyik a gyergyószentmiklósi Gál Ferencé, a másik a budapesti Wagner Artúré. Az erdélyi művészet jól ismert, megbecsült támogatói, mecénásai voltak ők. Wagner Artúr fia és hagyatékának őrzője, Wagner Péter Budapestről jött el Kolozsvárra, hogy a Minerva-székházban rendezett könyvbemutatót jelenlétével megtisztelje.

A kötet gazdag képanyaga mellett, érdeklődésre tartanak számot azok a levelek, amelyeket a művész a múlt század harmincas éveinek a végén Wagner Artúrral váltott, s amelyek Wagner Péter jóvoltából szintén belekerülhettek a kötetbe. A Murádin Jenő művészettörténész keze nyomát jól kivehetően viselő kötet jegyzetapparátusa és szerkezete a tudományos kutatást is szolgálja. A kiadót és a csíkszeredai Gutenberg Grafikai Műhely és Nyomdát dicsérő igényes kivitelezés pedig a széles olvasóközönség örömét szolgálja.

Köszönet illeti részünkről Szervátiusz Anikót, aki nagyapja emlékeit visszahozta Kolozsvárra, Erdélybe, és itt adta őket közre. De egyben mindazokat is, akik e míves könyv elkészüléséhez munkájukkal, támogatásukkal hozzájárultak. Nekik köszönhetően Szervátiusz Jenő immár végérvényesen hazatért.

(Elhangzott a Minerva Művelődési Egyesület székhelyén március 3-án megtartott könyvbemutatón)

TIBORI SZABÓ ZOLTÁN

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/54900