Szellemi áramkörök -Zsigmond Márton, Bara Barnabás

Két, legalábbis személyükben ismerős csíkszeredai képzőművész kiállítását nyitjuk meg ma este, és nem véletlenül mondtam azt, hogy személyükben ismerős, mivel maguk az alkotások, maga a tárlat még nagyon sok meglepetést tartogatnak. Festészeti anyagunk kiállítóját, Zsigmond Mártont nagyon sokan úgy ismerhetik, mint monumentális faliképek megalkotóját, hiszen a csíkszere-dai Transzilvánia filmszínház és a csíkdánfalvi művelődési otthon mozaikjai mind megtervezésükben, mind kivitelezésükben magukon viselik kitartó és igényes munkálkodásának kézjegyét. Vannak, akik szaktanfelügyelői tevékeny-ségére emlékeznek és bizonyára sokan tudnak arról is, hogy több szaktársával együtt, néhány esztendővel ezelőtt, létrehozta Csíkszeredában a művészeti oktatásban tevékenykedő magyar pedagógusok szakmai szervezetét, az ErdélyiMagyar Művészpedagógusok Egyesületét. Ez a civil szervezet nem csupán a képzőművészek tömörülése, hanem általában a művészetek terén tanító peda-gógusokat – így például a zenetanárokat – is egybegyűjti és az évek során külön-böző erdélyi színhelyeken számos, igen tartalmas rendezvényt tartottak. Az egyesület ugyanakkor megalakulása óta szívügyének tekintette a tehetség-kutatást, a tehetségek nyilvántartását és támogatását nem csupán Erdélyben, hanem a moldvai csángó magyarok körében is, méghozzá nem is akármilyen eredménnyel. Talán kevesen tudják azt is, hogy Zsigmond Márton könyv-szerzőként is közeledett az origami, a papírhajtogatás művészetéhez és az általa írt-szerkesztett kiadvány ugyancsak újdonságnak számított az erdélyi könyv-piacon, mint ahogyan arról is föltétlenül szólnunk kell: nem csupán könyveket írt, hanem igen igényes köteteket is illusztrált. Ennyit tehát a véleményem szerint igen szükséges bevezetőben, amely egyben utal Zsigmond Márton sokarcúságára is, amely itt bemutatott összegző kiállításának és általában alkotói munkásságának egyik kulcsa. A művész elkészítette önök számára a tárlat megtekintésének útvonalát a középiskolától kezdve egészen napjainkig, ez az út térben és időben a belső teremtől a külsőig, illetve 1964-től a kétezres évekig vezet, de úgy gondolom, be kell mutatnunk azt a művészettörténeti útvonalat is, amelyet a több mint négy évtized alatt ő maga is bejárt. A kezdetek, a kis középiskolás kép még azt mutatja, hogy sok-sok csíki festőhöz hasonlóan a népi realizmusból indult, de egy-két vonásában már itt is észrevehető az általáno-sításra, a típusfigurákra vagy éppen a meseszerűségre való törekvés. Főleg bukaresti tanulmányai során, Zsigmond Márton igen közel került a modern – legalábbis már a múlt században modern klasszikusnak tartott képzőművészeti törekvésekhez – különösképpen aktjain könnyen felfedezhetők a kubista-konstruktivista-expresszionista vonások, de van egy olyan kompozíciója is, amely véleményem szerint leginkább a francia Fernand Léger gépies-mechanikus látásmódjával rokonítható, míg az egyik, foltszerű hatásaiban igen sajátos hangulatot teremtő akvarellje a posztimpresszionizmus csapásain tovább indult modern franciákhoz hasonítja. És ott, a belső teremben van még két kép, amely árnyalat nélküli, kemény színhatásaival leginkább az expresszionista Oskar Kokoschkát juttatja az ember eszébe. A külső szoba azonban még inkább azt mutatja: Zsigmond Márton igen jó eredménnyel járta ki a monumentalitás és az absztrakció, az analízis és a szintézis, az elemzés és a részekből való új világ teremtésének az iskoláját, és igen szakavatott kézzel használja annak minden eszközét. Egyetlen művész számára sem egyszerű kizárólag a színre, a formára, a ritmusra való építkezés, az ilyenszerű kompozíciók voltaképpen olyan szellemi alkotások, melyek mindig a művészet lényegét kutatják és a felszíni dekorációs hatásoknál a lehetséges értelmezések, az alkotás és a világ viszonyának, a külön-böző jelképrendszereknek a jóval mélyebb rétegeit térképezik fel. Zsigmond Márton életműve még korántsem lezárt és azt is jól tudom, hogy termékeny éveinek vannak olyan vonulatai, melyek külön kiállítást is megérdemelnének. Bízom abban, hogy erre is sor kerül, mint ahogyan abban sem kételkedem, hogy az elkövetkező években még bőven tartogat számunkra meglepetéseket, hiszen a hozzá hasonló alkotók soha nem a megnyugvás ösvényein sétálgatnak és talán nem is mindig a napos oldalon – hogy legkedvesebb erdélyi szerzőm könyv-címeire utaljak. És a szobrokra való átmenetként egy rövid kérdés, amelyen érdemes elgondolkodni. Vajon miért kerültek Bara Barnabás alkotásai a Zsigmond Márton képeivel azonos kiállítási térbe? Léteznek-e a festmények és szobrok között olyan szellemi áramkörök, melyek egybefogják őket, vagy csupán véletlenszerű a kapcsolat? Nos, én azt hiszem, erről a második feltevés-ről nyugodtan lemondhatunk, mivel éppen a szobrok alkotójának a lényegre látása az, amely műveit rokonítja a festményekkel. Bara Barnabás sem tesz mást, mint plasztikai jelképét teremti meg annak a belső képnek, amely bizo-nyos dolgokról, személyekről, tárgyakról, jelenségekről, a lét különböző dimen-zióiról benne él, elhagyja mindazt, ami fölösleges, a tartalom és a forma igen harmonikus és nagy-nagy műgonddal kimunkált egységében a lényeget tárja elénk. Zsigmond Márton munkáiról szólva már felsorakoztattam néhány képző-művészeti vonatkozást. Azt hiszem, Bara Barnabás esetében sem kerülhetjük meg a Brâncuşi, a Moore vagy éppen a Párizsban Etienne Hajduként ismert Hajdú István nevét, hogy csupán azokra utaljak, akiket támpontoknak és útmeg-határozóknak neveznek a modern képzőművészetben. A szobrászatban általában az anyag kiválasztását mindig a tartalom határozza meg, Brâncuşi szerint ezt követően a szobrász keze nem tesz mást, mint követi az anyag gondolatait.
Bara Barnabás anyagának, a fának ugyancsak gazdag lehet a gondolatrend-szere, hiszen az élet ellentmondásaival, egymásból ki- és szétágazó kapcsolatai-val úgy vezeti a szobrász kezét, hogy az rendkívüli tömörségű, de tartalmára mindig igen jellemző absztrakt formákat és tereket hoz létre. Az antropológusok minden bizonnyal jobban tudják mint én, de nem lehet véletlen, hogy az emberiség történelme során a legősibb kultúrákból elsősorban mindig azok a mítoszok, vagy éppen azok a totemisztikus darabok maradtak fent, amelyek az ember és a világ viszonyát foglalták össze, amelyek az ember és emberfölötti, a tudat és a tudatalatti kapcsolatára utaltak. Ha jobban meggondoljunk, az eltelt 78 sok évezrednyi idő, jelenkori életünket, környezetünket kellemesebbé vagy éppen ellenszenvesebbé tevő megannyi műszaki kellék ellenére, ez ma sincsen másképpen, hiszen az élet és a halál, az emberöltönyi, a nemzedéknyi léten túli egyéni és közösségi megmaradás kérdései alapvetően nem módosultak. És Bara Barnabás – néhány játékos-ötletes-hangulatos kompozícióján túl – éppen ezekre keres és talál igen szép jelképeket. Neve azonban az erdélyi és magyarországi képzőművészeti életben másként is számontartott. Szerény művész és igen kevesen tudják, hogy ő mintázta meg a zetelalaki Boros Fortunát gimnáziumnévadójának domborművét, mint ahogyan nevéhez fűződik a csíkszentdomokosi Gábor kertben a Maniu gárdák áldozatainak emlékére állított kettős kereszt, vagy több olyan emlékplakett vagy fából készült szobor, amelyeket magyar-országi települések igazi értékként tartanak számon. Nos, ez a kiállítás egyben azt is jelzi: itthon is van még, amit felfedeznünk munkáikban és ezért is örülök annak, hogy a Kriterion Ház most fogadhatta alkotásaikat. Bízom abban, hogy önök is ugyanígy éreznek.
(2007, Kriterion Ház)
[Zsigmond Márton (Csíkdánfalva, 1947), erdélyi magyar festőművész, művészetpedagógus, képzőművészeti szakíró, Kolozsváron és Bukarestben foly-tatta rajztanári és monumentális képzőművészeti tanulmányait. 1970-től állít ki rendszeresen, több könyvet is illusztrált. Monumentális márványmozaikjai a csíkszeredai Transzilvánia mozi homlokzatán, valamint szülőfaluja művelődési otthonán láthatók. Csíkszeredában él és dolgozik;
Bara Barnabás (Csíkszentdomokos, 1960), Marosvásárhelyen végezte a Művészeti Középiskolát, a Iaşi Művészeti Akadémián a szobrászati szakot. A szövegben említett színhelyek mellett több más magyarországi és székelyföldi településen láthatók köztéri alkotásai, térplasztikái]

76-78