Színek és vonalak párbeszéde


Tpart Tópart
A meghívón olvasható Paul Verlaine Őszi sanzon című, Tóth Árpád kiváló tolmácsolásában közölt versszakasz kapcsán, meg az itt kiállított akrilképekre pillantva, eszünkbe juthat az Ut pictura poesis elve, ami időben visszavezet egy olyan korszakba, amikor a festészetnek be kellett bizonyítania a maga művészi önállóságát, értékét, és ehhez – a már kétségtelenül a művészet státuszt birtokló – irodalmat állította maga mellé. Képpé váló szavak és poétikává váló festmények befogadására hívott bennünket M. Lovász Noémi a többszólamú sanzonok mintájára készült míves, narratív jellegű műveivel.


Az itt látható hangulatos képsorok kapcsán beszélhetnénk a neoavantgárd művészet intenzíven kibomló formalazító, formarobbantó törekvéseiről, amelyben Kandinszkij és Klee egyaránt jelentős, úttörő szerepet játszottak. Láthatóan Noémi is sokat tanult tőlük, és sokat tanult Cézanne-tól is. Világosan érti, amit Cézanne úgy fogalmazott meg, hogy: „A természet nem a felszínen, hanem a mélyben létezik!” A mélyben, azaz átéléseinkben, felismeréseinkben és érzékiségünkben. Ennek érzékeltetésére választotta Noémi a tasizmus emocionális önkifejezési módját, ám a színek keverési technikájának alkalmazásakor az egyensúly megteremtése jelenti a legnagyobb feladatot, amit ő sajátos módon valósított meg. Képei szervesen illeszkednek a kortárs festészet progresszív ágaihoz, de önmagukban is sokat mondanak, és mindannyiunknak segítenek abban, hogy próbáljuk meg értelmezni a bennünket körülvevő világot és töprengjünk egy kicsit azon, keresve a benne rejlő harmóniát.

Távolban Noémi kutakodó, igényes mentalitással lép tovább régebbi rajzosabb, líraibb hangvételű, figurális képeitől. Legújabb, préselt falemezre akrillal készült művei a türelmes kísérletek nyomán egyre közelebb kerülnek leghitelesebb önmagához, egy letisztult, szuverén nonfiguratív alkotóhoz. Öntörvényű alkotó, s ez abból is látszik, hogy a figuratív és az absztrakt kifejezésmód képein nem válik el teljesen, a kettő egyszerre, együtt is érvényes lehet, mert a művész nem annyira a meglévő norma-és ábrázolásmódokba illeszkedik bele, hanem a maga számára újjáteremti azokat.

Noémi nyitott tehát a kísérletezésre, az új anyagok használatára. Egyszersmind grafikus is, akinek a rajzai most nincsenek itt, legújabb képein az akril került előtérbe. Az akril műanyag alapú fedőfesték, hamar szárad. Noémi pillanatnyi hangulatának megfelelően kísérletezik vele, ugyanakkor azt is fontosnak tartja, hogy az egymás mellé kerülő színfoltok beszéljenek egymással, összhangba kerüljenek, majd a szemlélőt is párbeszédre hívják.

Végül, de nem utolsó sorban Noémi művészet pedagógus is, aki számára az is fontos, hogy be tudja vezetni a nézőket saját egyéni mitológiájába.

A fiatal művész a legelemibb képszervező egységeket kedveli, amikor alkotásaiban témájának föld- és természetközeli jellegzetességeit tárja elénk összetett létszerű víziókként. A természetből merít, ezt a látványt szűri-, lényegíti át magán, és így születik meg egy rendszerint absztrakt vizuális élmény, ami akár természeti és figuratív elemeket is tartalmazhat, vagy teljesen nonfiguratívvá válik.

Festményein a szín a pillanatnyi hangulatnak, az érzelmek dinamikájának megfelelően alakul. Majd amikor ez letisztul, összeáll, azaz létrejön a színek párbeszéde, akkor erre a felületre kerül a vonal, ami olyan, akár egyfajta dísz a ruhán, de annál azért több. Olykor ezek a vonalak adják meg a kép hangulatát.

Néhol a szín felerősödik, itt a színfoltok kiszorítják a vonalakat, korlátozzák a jelenlétüket. Így a színek és a vonalak egymással is párbeszédbe kerülnek. Egy-egy kiemelt szín, fénypont, vagy a vonal vastagsága, keménysége, iránya, intenzitása mind-mind szándékos, sugallnak valamit.

Ezek a kompozíciók víziószerűek, nem ábrázolóan jelenítik meg a művész által látottakat. Egy álombeli világról, megélt érzelmekről az akril feloldó lehetőségeit kiaknázva mesélnek.

A háttér motívumainak, elemeinek zártságát, illetve az őket létrehozó színfoltok dekoratív ritmusát és egymással való egyensúlyát teszi Noémi képalakító elvvé, majd ezt a háttér-szövetet a rárajzolt alaktalan, mégis rajzszerű, amorf formákkal ellensúlyozza.

Csigaház Képei a vonalhálókkal kifejezőbbek, mozgalmasak és archaikusabbak lettek. A ritmus, a vonalak expresszív ereje legalább olyan nyilvánvalóan fontos összetevője ezeknek a képeknek, mint a háttér színekkel játszó foltjainak szövedéke.

Az alkotó természeti vízióit úgy vezeti el szellemi régiókba, hogy közben egy birsalmával, kagylóval, a táj egy-egy elemével művei anyagi talapzatát is megőrzi, azaz hiteles természeti anyagokból indul ki festményein. Egy ilyen kísérletező kedvű művész mindig újabb és újabb zugokat talál a saját lelkében, melynek kamrái sohasem üresek. A múlt lenyomatai vannak ott, és úgy szabadulnak ki, mint szellem a palackból. Ahogy az emlékeket levegő éri, és elkeverednek a jelennel, úgy folynak egybe, találnak egymásra a színek, s lépnek párbeszédbe a felszíni vonalhálóval.

A fiatal alkotó ezzel az új sorozatával arra enged következtetni, hogy művészete szilárd alapokon nyugszik, és olyan önálló stílust hozott létre, amely a vonalrajz tisztaságát ötvözi a kimunkált festőiséggel. Ütemesen, már-már gesztusszerű lendülettel dolgozik, de ilyenformán sincs egyetlen suta, öncélú és felelőtlen mozdulata sem. S mostanság, amikor a realizmus elképesztően gazdag sokféleségben nyilvánul meg a vásznakon, az óriásnyomatokon vagy a médiaművészeti alkotásokon, az idealizált, tiszta esztétikum látványa felüdülésként hat.

LŐRINCZ ILDIKÓ

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/20430