Patak partján, a padon

 Úgy hozta az elfoglaltságom, hogy nem tudtam eljutni a múlt szerdai, kisbaconi emlékünnepségre, ahol több százan szoboravatással emlékeztek meg Benedek Elek, a nagy magyar mesemondó és – amit Bogdán László idézett fel a 61 sajtót mindig is sújtó idő kíméletlenségéből – a kiváló újságíró-publicista születésének százötven és halálának nyolcvan éves évfordulójára. Néhány nappal az ünnepség előtt azonban a lassan őszi pompájába forduló Hatodon át benéztem Kisbaconba, végigsétáltam az utcákon, hiszen Erdővidék legkisebb, alig félezres lakosságú faluját meglehetősen egyszerű bejárni, és alkalmam volt látni, ami az ünnepségről beszámoló tudósításokból kimaradt. Azt, hogy a település miként készült az eseményre, a Barót patakának az emlékházzal átelleni partján, az iskola mellett, hogyan alakítanak ki amolyan félsziget-szerűalakzatot, amely egy padokkal, egyszerű fakerítéssel körbevett kis parknak nyújt otthont, ahová majd elhelyezik a szobrot. És nem akármilyen ez a kis félsziget, hiszen óriási, egymásra halmozott kőtömbökkel óvják az esetleges áradásoktól, a létesítmény minden apró kis részlete összhangban van a faluval: a jó néhány, immár vakolatlan gerendaházzal, a míves kézművesség jegyeit hordozó épít-ményekkel, a minden bizonnyal nagybaconi származású patinás cseréptetőkkel, a még mindig működő vízimalommal, a református templomtorony idevetülőlátványával, mindazzal, amit alighanem Benedek Elek is ugyanígy látott, hiszen a falu a néhány parabola-antennán, az idevezető leaszfaltozott úton, a korszerűsített iskolán és a néhány új vagy felújított épületen túl, mondhatni önmagát őrzi az időben.
És amint ott poroszkáltam az úton, elgondoltam, vajon milyen lesz majd az a szobor, amit szerdán felavatnak és majdhogynem biztosra vettem, csak valamilyen szelíd, derűs, emberi és emberközeli alkotás talál ebbe a hangulatba, hiszen Benedek Eleknek nem csupán az emlékházában, a Mari lakban, hanem itt is ugyanígy kellene tovább élnie a falusfelei között. És amikor a tudósítások, fotók, filmek nyomán megláttam Vargha Mihály alkotását, úgy éreztem: telitalálat. Sőt valamivel ennél is több: a padon üldögélő, önmaga mellett a gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt helyet kínáló, gondo-lataiban csendesen elmerengő, emberméretű és bármikor társnak, barátnak, tanácsadónak tekinthető bronzalak talán az erdélyi köztéri szobrok új korszakát is jelzi. Mindeddig ugyanis – néhány kísérlettől eltekintve – leginkább külön-böző hősies alkotásokkal vagy a hősiességre utaló jelképekkel emlékeztünk a múltra, nagyjainkra, a történelem pontos adatokon vagy éppen legendákon alapuló éveire, évszázadaira. Ez a Benedek Elek szobor azonban azt jelzi: Nyugat-Európa és Magyarország után talán mifelénk is elér az a művészeti hullám, amely nem valahol elszigetelten, méltóságteljes magasságban és tiszte-letet követelően, de mégiscsak elidegenítő távolságban tartja mindazokat, akikről megemlékezünk, hanem valóban a közösség tagjaiként állít számukra emléket; éppen ezért lehetnek ott mindig velünk.
Benedek Elek saját otthonáról, 1920-ban azt nyilatkozta, hogy „ebbe a házba van befalazva a lelkem, a téglákat, amelyeknek minden darabja egy-egy könyv, az én véremmel kevert mész ragasztja össze”. Nos, 2009 szeptember végétől kezdve, nem csupán a Benedek Elek-háznak, hanem a Benedek Elek szobornak is ott van a lelke és minden bizonnyal megérzi mindenki, aki Kisbaconban jár.
A kisbaconi – leginkább klasszicizáló posztmodernnek nevezhető – Benedek Elek szobor azonban emlékeztet még valamire. Húsz esztendő alatt a helyi közösségeknek, az erdélyi művészeknek és magukat művésznek képzelőknek a legkülönbözőbb felfogású köztéri szobrokkal, emlékművekkel és emléktáblák-kal, egyéb jelképekkel jórészt sikerült visszafoglalniuk azt a történelmi teret, mely önazonosságunk nélkülözhetetlen része. Talán eljött az ideje a felmérésnek, a számvetésnek, a művészetkritikai szemléletnek, valamiféle olyan összefoglaló monográfia megjelentetésének is, amely a turisztikai útikalauzok sietős felületességén túl, a művészeti értékek rendszerében is képes elhelyezni az új idők új alkotásait. (2009, Új Magyar Szó)

[Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961), erdélyi magyar szobrászművész, muzeológus, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Történelmi és irodalmi ihletésű köztéri alkotásai, valamint más jellegű szobrai Székelyföldön és külföldön egyaránt megtalál-hatók. Jelentős kiállításszervező munkássága]

60-62