Párbeszéd a fákkal



A fák születésünk, létünk tanúi. Sőt, olykor még évmilliók távlatából is beüzennek, mintegy figyelmeztetésként: vigyázat emberek, szükségetek van ránk. Voltunk, megfogyatkozva bár, de vagyunk, és a továbbiakban is lennünk kell ahhoz, hogy ti is létezhessetek. Ennek az öröktől fogva létező, érzelmi felhangoktól sem mentes együttélésnek a 21. századi művészi megnyilatkozásait kísérhetjük figyelemmel Valovits László kiállításán, a kolozsvári Művészeti Múzeum emeleti termeiben. Azt a vallomásos, érzelemdús, hol drámai, hol lírai, hol egyszerűen csak csendesen kontemplatív párbeszédet, amelyet a művész, immár irónnal a kezében folytat nap mint nap létünk tanúival. Teheti. Partnereit ugyanis évekig tartó tanulmányozás során olyan alaposan megismerte, hogy Barcsay után szabadon akár ő maga is összeállíthatna egy sajátos művészeti anatómiát. Fákkal a főszerepben.

Az ágak kapcsolódásának, sajátos szövevényének, a levelek elhelyezkedésének, fényáteresztő képességüknek, egymáshoz való viszonyuknak mind-mind szabálya van. Ezeknek a szabályoknak, a különféle fák anatómiájának, sajátos természetrajzának a tökéletes ismeretében kezdte el aztán azt a művészi párbeszédet, aminek papírra rögzített eredményét most fokról fokra nyomon követhetjük.

A néhány évvel ezelőtt készült munkáktól a legújabbakig terjed a skála, némelyiküket néhány héttel ezelőtt még félkészen, az alakulás pillanataiban is alkalmam nyílt megtekinteni. Mintegy ellesve alkotójuk munkamódszerét, bepillantva a végső simításokat megelőző, még képlékeny művészi forrongásba. Abba az intim szférába, amelyet nem egy művész gondosan elrejt a kiváncsiskodó szemek elől. Valovits őszinte kitárulkozásában azonban annak a művésznek a magabiztossága érhető tetten, aki meri vállalni önmagát. S eme vállalásban benne foglaltatik mindaz a nem csekély áldozatokat is követelő kemény munka, amely művésszé válását megelőzte. Bevallása szerint rajztanárt még csak nem is látott Kolozsvárra kerülése előtt: a láposi iskolában, diákként, ő maga tanította a rajzot. Majd állatorvosi tanulmányok és újabb tanároskodás után sikerült végre megvalósítania álmát: bekerült a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Rengeteg bepótolni valója volt azonban azokkal szemben, akik művészeti középiskolát végeztek vagy éppenséggel beleszülettek a művészeti miliőbe. Éjt nappallá és szabadnapokat munkanapokká téve pótolta hiányosságait, tett szert komoly elméleti és technikai tudásra.


A reneszánsz bűvöletében, mondhatni tudományos megszállottsággal tanulmányozta a kor mestereinek alkotómódszerét, a perspektíva, az arányok alakulását. Témaválasztásában pedig – szintén a reneszánszból eredően – a portré dominál. S hogy miért említem éppen a portrét, amikor jelenlegi tárlatán csupán fákat láthatunk? Egyszerűen azért, mert valójában az itt bemutatott anyag is egyfajta arcképcsarnok. Fa-portrék sorozata. A fák sajátos arculatának művészi átlényegítése.

S ha portréi esetében a művész sikeresen egyesítette a reneszánsz hagyományokat a 20. századi pszichologizáló portré divatjával, valami hasonlót juttat eszünkbe az itt bemutatott anyag is. A pillanatnyi benyomáson, az elsődleges látványon túlmenően ugyanis a művész mintha a fák lelkébe is belelátna. Egy-egy jellemző részlettel, sajátos beállítással a precíz megjelenítésen túlmenően valósággal sorsképeket alkot. Egyedi módon valósítva meg ezáltal Szervátiusz Jenő hajdani, fiatalabb festő kollégáinak osztogatott tanácsát, mármint, hogy sorsképeket kell festeni. Hiszen mi más, ha nem sorskép a göcsörtös, viharvert, de egyféleképpen minden nyomorúságot átvészelő láposi fűzfák drámaian megkapó látványa, vagy a sétatéri óriás platán-matuzsálem tiszteletet parancsoló fennsége, ágainak szövevényes labirintussá formálódó, kígyózó vonulata, a részleteknek a nagy egész védjegyével szavatolt tökélye. Láthatunk itt villámsujtotta faroncsokat, megsebzett, öreg fákat, gyászosan fekete égésnyomokkal megpecsételteket, mégsem az elesettséget juttatják eszünkbe. Sokkal inkább a belső, szerkezeti egységben rejlő erőt, a mindenkori dacos ellenállást. Nyomait az ágak, levelek játékában megbúvó emberi arcok formájában is felfedezhetjük.


A véletlen olykor különleges, karakteres formákat eredményez, mintegy segítségére sietve az alkotónak, aki nem is megy el érzéketlenül a kínálkozó lehetőségek mellett. Érdemes tehát hosszasabban elidőzni egy-egy munkánál, hiszen első pillantásra talán nem is észlelt meglepetések részeseivé válhatunk.

És ugyanez mondható el a művész által alkalmazott szerkesztési eljárásról is. Arról a módról, ahogyan az arányokat már-már tudományos megszállottsággal tanulmányozó Valovits játszik a részletekkel, tulajdonít meghatározó szerepet a fehéren hagyott felületeknek. Nem beszélve a sűrű lombok közé rejtett, biztonságot sugalló meghitt körökről. Olykor pedig a fa mintha egyenesen beköszönne a képbe, hogy jelezze létét, nélkülözhetetlenségét. A művész mérhetetlen empátiával fordul feléje, s ez az érzelmi viszonyulás nemesíti a mindenkori precíz fogalmazást. Azt a lineáris vonalbeszédet, amelyet olykor pontszerű megjelenítésekkel társít, s amely feketén-fehéren, vagy éppenséggel színek segítségével is, de mindenkor kedves-bizalmasan közli a tárlatlátogatókkal, hogy a világ csodálatos. Teszi pedig mindezt a részletek legapróbb kidolgozása mellett is egyfajta elegáns nagyvonalúsággal, a monumentalitás iránti tagadhatatlan vonzalommal.

NÉMETH JÚLIA

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/32208