Mohi Sándor sajátos világa


Mohi Sándorról szeretnék beszélni, akinek műveszete, akárcsak a Nagy Imréé, vagy a Nagy Alberté, úgy jelenik meg a mai erdélyi képzőművészetben, mint sajátságos hangú, egyéni stilusú festészet. Annak a festőnek a képeiről szólok, aki túl minden (sokszor félreértett és félremagyarázott ) esztétikai vitán, zajos összecsapáson - a maga hangjára figyelt, és azt követve tört egyetlen célra: a piktúra eszközeivel kifejezni azt, amit önmagárol és a világról hisz, tud és közölni akar. Ha megvizsgáljuk műveit, fiatalkori probálkozásaitól máig, a kiteljesedett stílussal megszólaló, érett művész alkotásáig - azokban nincs zökkenő és következetlenség. Az indulás pillanata döntően befolyásolta, és a jelek szerlnt, végig fogja követni művészi pályáján. Emberi figurát gyurt sárból a vízparton; erre figyelt fel Littecki festőművész, aki Popp Aurelhoz ajánlotta a fiatal diákot. A forma a térben - a szobrászi szemlélet - a szerkezet és annak törvényei - ez kiséri végig Mohi Sándort, a festőművészt, életpályáján mindmáig. Ez készteti szükségszerűen a szerkezet, a konstrukció törvényeinek a keresésére; ugyancsak ez segíti át az elillanó, véletlenszerű színélmények, a szemet ingerlő impresszionista Iátásmőd szakaszán. A válaszutak adva voltak. Nagybányára került, ahol évekig a híres művésztelep növendékeként dolgozott. Megismerte Réti Istvánt, a kitünő művészpedagógust, Thorma Jánost, átesett a Ferenczy Károly-féle hatáson, s rajta keresztül a francia Bastien Lepage-én is. A dekoratív, folthatásokra való törekvés, a falfestés, a monumentális festészetet idéző képszerkesztés igézetében alkotott művei közül ma is őriz néhányat műtermében. Fejlődésének állomásai híven tükröződnek önarcképein; ez a festői probléma végigkiséri pályáját máig. Az első, nagykalapos, meg akadémikus önarcképén már felfedezhető a dekoratív képkivágás, a szerkesztett kompozíció, a képépitő szelleme. Ettől a romantikus hangú, fiatalkori vallomástól az önarcképek egész sora (A SZAKÁLLAS, A BOROTVÁLKOZÓ, A FÜTYÖRÉSZŐ, az ÖNARCKÉP MASZKOKKAL, az ÖNARCKÉP A CSALÁDDAL) egészen e legújabbakig - híven tükröződik az önmagát kereső művészt, egészen a - szinte kegyetlen őszinteségig - utolsó önarcképekig, ahol a szerkezet már a folyékonyan beszélő művesz magától értetődő eszközévé vélt. Tematikája mindig a közvetlen környezete, a hozzá Iegközelebb eső világ. Önarckép, csaléd, gyermekek, a vidéki kisváros házai, utcái, csendéletek, interieur-ok. Józan és egyensúlyra törekvő. Sem a biblikus világ, sem a história, sem semmiféle képzelt világ nem ihleti festésre; képeinek tárgya sosem tartozik a fantázia-szülte, jelképes világhoz. Az irodalmi asszociatív-elem hiányzik képeiből. Világa: “az egyszerű realitás”. Zárkozottan, szívósan, elvonult csendben következetesen érlelte ki azt, ami mar stílussá nemesedett művészi kifejezés. Az igazság, a valóság szeretete oly nagy ebben a festőben, hogy stílusának fő alkotóeleme, a szerkezetesség, sosem vált öncélúvá. Még azokban a munkáiban sem, amelyekben kísérleteket végzett. Ezek a kisérletek csendéleteiben tárulnak fel a legtisztábban. Ezekből a kisméretű képekből sok minden kiderül. Elsősorban az apró, hétköznapi, elhanyagolt tárgyak világának a szeretete. “Milyen szép tud lenni egy pálinkás üveg!” - mondta Mohi Sándor, egy apró csendéletet előhozva, amely olyan volt, mint egy tökéletesre csiszolt, sárgás-rózsaszin kristály... S amint a furcsa, kendős önarcképéről bölcsen tekint le szemüvegén keresztül - Chardin jut eszembe, a drága öreg mester, akinek vásznain az apró, hétköznapi és észre nem vett tárgyak izgalmas, érdekes világgá nőttek. Mohi Sándor képein ugyanilyen érdekesen izgalmassá válik ez a jelentéktelennek Iátszó világ. Kis fatálban egy-két alma, kéziszőttes teritőn, tintásüveg, befőttes üvegek, napraforgók, felvágott görögdinnye, virágok. És sohasem érződik az iskolás beállítottság, az öncélúság... Mindig valami életszagot árasztanak ezek a kis ékszerek, - és a festői tartalomból mindig feltőr valamilyen emberi mondanivaló, Ha nem is epikai, vagy filozófiai -, de az életigenlés, az öröm egyszerű és tömény élménye. A dési tanárkodás tizenöt esztendeje nem szűkítette, nem vidékiesítette el, a festőművész Mohi Sándort. Hogy ne lett volna mit festenie? Egy olyan művésznek, aki mindenben felfedezi a festenivalót?! Ott van a konyha, a szoba, az udvar, mosónő, gyermekek, az öreg dési házak, utcák, emberek. Szürke és unalmas mindez - mondhatják egyesek. Mohi Sándor képei láttán meggyőződhetnek arról, hogy az érdekes nagyvilágnak, ez a része is - rendkívül érdekes és szép! Képeinek fő jellegzetessége a már említett szerkezetesség. Semmi véletlenszerű, semmi esetleges nincs a képsíkon. Tiszta értelem-logika-szellem uralkodik ebben a festői világban. Erőteljes, szinte szobrászi minden kép belső váza.

A Iegelső fiatalkori időszak után a szerkezet már-már öncélúvá kezdett nőni, - a modorosság veszélye ott leselkedett a festő mögött. Ám az élet szeretete, az önmagához vaIó hűség átvitte a szakadékon. Feloldódott a geometrizáló keretbe valo építés, a természet utáni spontán rajz mértani síkokban való erőltetése. A belső szerkezet megértése a felületen túli Iények meglátása és megismerése tovább lendítette a festőt, aki az impresszionizmus világát régen maga mögött hagyva, a legmodernebb piktúra törekvéseihez kapcsolódott.

1946-ban az erdélyi román és magyar kepzőművészek felszabadulás utáni első kiállitásán láttam először munkáját. Az akkor kiállított kép a “KŐFARAGÓK” volt. Vegigkisértenek a tiszta szerkezetű tárgyak a képein. KISFIÚ A HINTALOVON; a fából ácsolt ló remek alkalom a képen való újraszerkesztésre. A csendéleteken előszeretettel szerepeltet geometrikus tárgyakat: henger, tálak, gyümölcsök, alma (gömb), stb. A szabálytalan formák is logikusan alakulnak. De még a megszerkesztett napraforgó sem veszti el életszagát. Színvilága ugyanolyan következetesen, logikusan alakul, mint képeinek szerkezete. Nincs színtelen vagy határozatlan, “piszkos” folt a képein. Itt is tisztaság és ésszerűség uralkodik. Rögtön a freskóra gondol az ember! Olyan festőről van itt szó, aki, ha történetesen nem is nyúl majd nagyméretű, monumentális feladathoz - munkássága eredményeit okvetlenül felhasználják majd a jövő freskó-festék. Egyike legjobb rajzolóinknak. Rajza biztos, egyszerű. Belső, egyéni világát vetíti ki, amikor bizonyos aránybeli túlzásokkal komponál. Nagyon sokszor, - nagy mesterek esetében mindenkor – a formai túlzások, elrajzolások, torzítások nagyon mélyről induló hullámzások, kicsapódásai. A mély élményből fakadó alkotás izgalmában és tűzében, a pedáns, hűvös akadémizmus törvényszerűségeit bizony több helyen áthágja a művész. Ezeknek a törvényszerűségeknek ilyen, nagy művész ecsetéből származó “megsértése” azonban egy pillanatig sem azonosítható bizonyos dilettáns festők tudatlan dadogásával! Éppen ezek a rajz-, szín-, és aránybeli ”törvényszegések” azok, amelyek - jelentős alkotó esetében - a Iegérdekesebb és legértékesebb stíluselemekké válnak. Ez történik Mohi Sándornál is. Rajza, képépítésének alapja, sosem a benyomásait spontánul tükröző festő eszköze. Egyszerűbb, belső szerkezetet is tükröző és ezért egyszersmind elvontabb is. Festményeiben a rajz szerepe sosem uralkodó, - de mindig ott van a szerkesztés, amely biztosítja a kép vázát a szín mögött. A szerkesztést, a testek mintázását nemcsak a fény-árnyék ellentétéből adódó Iehetőségekkel végzi, hanem a színekkel is. Altalában, ritkán használja a végsőkig fokozott fény- és árnyék-ellentétet. A dekoratív, nagy foltban-látást, a Iokálszínek egyensúlyozott elosztását nem bontja meg. Előadásmódja egyszerű, sallangmentes, szinte puritán.

Itt él Kolozsváron és dolgozik közöttünk, alkotóereje teljében és - szomorú - hogy még művésztársai között is vannak olyanok, akik csak szorványosan kiállított - a tartományi tárlatokon bemutatott műveit ismerik. Egy időben voltak olyanok, akik a szocialista realizmus fogalmának határát bizonyos téves vulgáris elméletek szerint a stílus fogalmával keverték és ez utat nyitott olyan Iégkör megteremtéséhez, amelyben egyes lapos egyöntetűségre törekvők minden egyénit a “formalizmus” zsákjába lgyekeztek sülyeszteni. A gyakorlat is rámutatott arra, hogy ez súlyos tévedés volt; rámutatott erre, többek között, nem egy formalizmus vádjával illetett művész alkotó munkássága. Azóta megnyugtatóan tisztulnak a kategoriák. Ma mar Mohi Sándorról is örömmel ismerik fel, hogy realista (sose volt más!) s tudjuk, hogy ennek egyáltalán nem mond ellent az a tény, hogy egyéni stílusa van. Sőt... Elég sok ideig meg nem becsült értékeink közé tartozott ez a művész és piktúrája is.

Az, hogy csak nagyon szorványosan kerülhetett kiállitásra, legalább olyan nagy vesztesége volt társadalmunknak, közönségünknek, mint a művésznek. Műveiből - két kiállításra való anyaga van! Gyűjteményes kiállítást rendezni tanulság és gyönyörűség lesz mind az ifjú művésznemzedék, mind a nagy közönség számára.

- Megjelent az Utunkban 1958-ban. -

- Romániai Szocialista Köztársaság Írószövetségének Lapja - Kolozsvár -