Korelnökét, a 95 éves Gedeon Zoltánt köszöntötte születésnapján
a Barabás Miklós Céh küldöttsége. A jó mesélő hírében álló mester örömmel fogadta kollégáit, tanítványait és azonnal bele is fogott regényes élettörténete felejthetetlen mozzanatainak ecsetelésébe.
Békésen iszogattunk, amikor
belépett a vendéglőbe egy pöffeszkedő nyilastiszt. Hát te ezt
hagyod? – fordult felém katonatársam. Nem hagytam. Felszólítottam, hogy távozzon. De persze esze ágában sem volt elmenni. Pimaszul szembevigyorgott.
Erre aztán előrántottam a pisztolyomat, sőt ki is biztosítottam.
Tovább már nem kockáztatott,
elment ugyan, de néhány perc
múlva jött is értem a csicskása
és vitt a parancsnokhoz. – Nem
ússza meg a halálbüntetést, ha
azonnal el nem tűnik innen –
tanácsolta jóindulatú feljebbvalóm, s én mentem is. Budapestig meg sem álltam, de az már a
nyilasoké volt. Elfogtak, s vittek
a többiekkel együtt a Dunához.
Ha nem jön egy bombatámadás, amikor a nagy kavarodásban sikerült ismét elszöknöm, sorstársaimhoz hasonlóan már csak
egy bronzcipő emlékeztetne
rám. De megúsztam, mint ahogyan életben maradtam akkor
is, amikor a bunkerunkra dobott kézigránát nem robbant fel
– meséli széles kézlegyintések
kíséretében a nem éppen szívderítő tematika ellenére is derűsen, a mindig jó kedélyű Mester. Meséli négyünknek, Kolozsi
Tibornak, a Barabás Miklós Céh
elnökének, Gally A. Katalinnak,
a hűséges és mindig segítőkész
tanítványnak, jó barátnak, Horváth Lászlónak, a minden fontos eseményt lencsevégre kapó
fotósnak és nekem, akik a BMC
képviseletében kerek évfordulós születésnapján, június 29-én
felkerestük Széchényi-téri otthonában. És örömmel nyugtázhattuk, hogy optimizmusa, életkedve, vitalitása 95 viharos esztendő elteltével is töretlen. Látása igaz, már nem a régi, de pótolja mindezt egyfajta intuícióval, azzal a kifinomult belső
látással, ami mindig is sajátja
volt, s aminek segítségével születtek az elsődleges látványt kiteljesítő, művészivé, műalkotássá avató, valósághű vagy a realitástól az absztraktig elmenő, látványosan gondolatébresztő grafikái, festményei.
S miközben felesége, Ildikó asszony kíséretében végigvezet a falakat zsúfolásig megtöltő házi kiállításán, a tárlatokról ismert munkái mellett valódi, számomra eddig ismeretlen művészi csemegékre bukkanok. A realista stílusban megfestett nagyméretű női akt mellett egy lehelet könnyed, majdhogynem pointilista stílusú, női
páros ihlette, lírai kompozíció
kerít hatalmába, de hosszas mélázásra, nincs idő, mert a Mester
már hozza is mappákban gondosan őrzött grafikáit, kompozíció-vázlatait, még meg nem valósított ötleteinek, elképzeléseinek papírra vetett dokumentumait. – Osztogattam is őket tanítványaimnak, fiatalabb társaimnak, hátha tovább gondolják, kidolgozzák – jegyezte meg.
S itt már a művészpedagógus, a
tanár, a mindig segítőkész jó tanár beszélt belőle. Merthogy tanítóképzői végzettséggel kezdte
annak idején, 1942-ben pályáját,
hogy aztán a frontszolgálat és a
szinte négy évig tartó orosz hadifogság után, 1949-ben hazatérve, első látásra beleszeressen
a szép szemű tanítónőbe, Lévai
Ildikóba, akivel mind a mai napig boldog házasságban él, és
egy évi tanárkodás után 1950-
ben beiratkozzon a Képzőművészeti Főiskolára.
A művészi mellett a pedagógusi diplomát is megszerezte, és
ez a kettősség, egymást kiegészítve és erősítve, végigkísérte
egész hosszú életét.
Élvezte a tanítást és komolyan is vette. Csakhogy fura idők
voltak azok, s Gedeon Zoltán
megalkuvást nem tűrő igazságérzete nem felelt meg az elvtársak
elvárásainak. Amikor a párttitkár fiának a maximális jegy helyett csak nyolcast adott, búcsút
mondhatott egyetemi oktatói állásának, hogy aztán csak később, évek múltával kerülhessen
át a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola metodika tanszékére. Csak hogy lássátok milyen
idők voltak azok – nyomatékosítja szavait, bár egyikünk másikunk nem volt éppen minden
hasonló tapasztalat hiányában.
Gedeon Zoltán életműve a
lehető legváltozatosabb és legteljesebb. Kiváló elméleti szakember, aki vaskos kötetekben
foglalta össze a rajztanítás metodikáját az elemi oktatástól a legfelső, egyetemi képzésig, miközben napilapokban, szakfolyóiratokban népszerűsítette meglátásait. Gondosan összefűzött
kötetek őrzik ebbéli ténykedését, valamint a publikációkban
megjelent reprodukcióinak, rajzainak összességét. A rendszerető, akkurátus tanárember dokumentumai ezek, akitől még
a könyvkötészet sem idegen,
merthogy diákkorában azt is
megtanulta.
Ami pedig művészi munkásságát illeti, az olyannyira sokoldalú és összetett, hogy talán
nincs is a grafikának olyan ága,
technikája, kezdve a linótól a
kollográfiáig, amit ki ne próbált
volna, s amiben maradandót ne
alkotott volna. De bevallása szerint a szitanyomat áll hozzá a
legközelebb. Örömmel hallom,
mert ilyen vonatkozásban egy
húron pendülök a mesterrel: az
én kedvenceim, a Frenetizmus,
a Rivaldafényben és a Sirató is
szitanyomat. S talán nem túlzok, ha azt állítom hogy a művészt, lelkialkatát, optimizmusát, féktelen örömét, bánatát leginkább kifejező munkák ezek.
Színben, formában egyaránt. A
figuralitást mindössze nyomaiban őrző, harsogó vörösbe, narancsba fogalmazott, dinamikus zsongás, az a Gedeon-féle
formaakrobatika, amely oly jellemző a mindig előre tekintő,
jövőbe látó, kitűnő színérzékkel
megáldott művészre, jól tetten
érhető ezekben a munkákban.
Íme a színek nyelvén megjelenített öröm és bánat: a zöldekkel megtámasztott vörös lángolás és formailag a hulló csillagok nyomatékosította, szürkébe, fakó kékbe fogalmazott fájdalom. A siratás, a végső elmúlás okozta szomorúság.
De persze nem lennék igazságos, ha ha nem szólnék a művész szülőfaluját, a Hargita megyei Szentegyházát sajátos módon megidéző olajképeiről, az
olyannyira népszerű bivalyosokról. A gyermekkor mélyenszántó, emlékképekben megörökített
és mindegyre felbukkanó mozzanatai fogalmazódnak érzelmi
felhangokkal dúsított, valósághű művészi dokumentumokká,
egy eltűnőben levő, de napjainkban újra felfedezett, s talán újra
feléledő, feltámasztható életforma, a vissza a természetbe életérzés propagálóivá. Ugyanakkor
azonban Gedeon Zoltán ízig-vérig urbánus festő is, aki sajátos
formában állított emléket műemlékekben gazdag, patinás hangulatot árasztó erdélyi városoknak,
s persze Kolozsvárnak.
És Tokaj-hegyalja szerelmese is. Néhány évvel ezelőtt még
szorgalmas látogatója, népszerű
Zoli bácsija volt a Tállyai Nemzetközi Közép-európai Művésztábornak. Keze nyomát ma is
őrzi az általa tervezett, nagyméretű, a szüreti vigasságot érzékeltető hangulatos falikép az
egyik patinás borospince homlokzatán.
A művészpedagógus úgy általában is közismert, népszerű ember. Gedeon Zoltán azonban különösképpen kedvelt és
ismert személyisége Kolozsvárnak. Kellemes modorával, segítőkészségével belopta magát tanítványai, fiatalabb pályatársai szívébe. Öt évvel ezelőtt, 90.
születésnapján még a felejthetetlen emlékű, fiatalon elhunyt
tanítvány, Orbán István grafikusművész rendezett számára
retrospektív tárlatot a Barabás
Miklós Galériában, majd a Báthory Líceum Klubgalériájában.
Székely Géza grafikusművész,
az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének égisze alatt működő képzőművészeti kiállítások kurátora pedig
Székely Bertalan-díjjal honorálta egykori mentora és az EMMEtárlatok elmaradhatatlan résztvevője tevékenységét. S talán az
sem véletlen, hogy az idős mester 95. születésnapján készült
és a facebookra feltett fotókat
majdhogynem százan lájkolták
és kívántak erőt, egészséget az
örökifjú művésznek. Amit jómagam csak megismételni és megerősíteni tudok. Isten éltesse sokáig kedves Zoltán, szeretett
élete párjával, Ildikóval együtt.
És köszönjük a szíves vendéglátást, a felejthetetlen emlékeket!
Németh Júlia