Kuti Botond-etűd

Aki már valamennyire ismer engem, tudja, hogy mindenhez, amiről írok kénytelen vagyok valami zenét is hozzárendelni. Persze ezzel rögtön elárultam egy óriási hiányosságomat is – legalábbis én annak tekintem – mégpedig azt, hogy nem tudok zenét szerezni. De nem rólam van ma itt szó. Kuti Botond képeit már láttam néhányszor, őt magát nem ismerem, szinte semmit sem tudok róla. Egyfajta tabula rasa vagyok tehát jelen esetben.


Míg az itt bemutatott művész festményeit nézegettem, és próbáltam valahogy beléjük hatolni, Astor Piazzolát és kirgiz népzenét hallgattam – ez utóbbira semmiféle magyarázatom nincs. Valahogy ez passzolt ahhoz, amit ezek a képek felkavartak a lelkemben. Méltatnom kellene Kuti Botondot, de azt hiszem, nem vagyok túl jó ebben a műfajban. Talán olyasmit fogok mondani, ami nem arat majd osztatlan sikert. Nekivágok mégis. Ami amolyan „prima vista” lenyűgözött az, hogy süt ezekből a festményekből az alkotó kiegyensúlyozottsága – ami akár dühítő is lehet, tekintve a művész életkorát. Ebben a korban nem illik ennyire kiegyensúlyozottnak lenni. Persze Kuti Botondnak ez, azt gondolom, előnyére válik, bár azt is gondolom, hogy a művésznek – alkosson bármilyen területen, műfajban – szüksége van arra, amit én magam a lélek hullámvasútjának nevezek. A lent és fent időnkénti totális összekeverése, mennyek és poklok látogatása, az a fajta állapot, amikor egyik pillanatban a világot kívánjuk megváltani, a másikban azt sem tudjuk, kik vagyunk, és mit keresünk ebben a világban. Ezekből a keresésekből születnek az olyan művek, amelyek akár térdre is kényszeríthetik a nézőt, de az alkotót magát is. Ne értsenek félre, nem lehengerelni akarom a művészt, inkább azt akartam az előbbiekkel felvezetni, hogy az itt bemutatott úriember hatalmas potenciállal rendelkezik, elég csak végignézni ezeken a képeken: olyasféle technikai tudás van e művek hátterében, amit csak olyasvalaki sajátíthat el, aki kisgyermek korától „lát”. Például színeket lehet tanulni, de az árnyalatok megtalálása teljesen az egyéntől függ. Kuti Botondnak az én meglátásom szerint kiváló színérzéke van – s bármilyen hajmeresztő lesz következő kijelentésem – nem minden festő rendelkezik ezzel a képességgel. Az is nyilvánvaló számomra, hogy régóta a festő szemével figyeli az őt körülvevő világot. Ha megengedhetek magamnak egy kis személyeskedést – remélem igen – elmondanám, hogy nekem leginkább a füves-fás tájképei tetszenek, a magam szemszögéből nem is így nevezném őket, hanem a lélekállapot röntgenképeinek.

Egy másik dolog, ami felkeltette a figyelmemet, és még jobban kiélezte azt a kíváncsiságot, amellyel ezután Kuti Botond műveit várni és kísérni fogom, egy egyszerű, és mégis bonyolult dolog: valahogy azt érzem, például az utcarészletek, vagy az üres, szétroncsolt, sebtében hátrahagyott enteriőrök ábrázolásánál, hogy a festő nem csak látta és vászonra „hordta” a putrikat, kiteregetett rongyot, lerobbant autót, gazdátlanul maradt fotelt s karosszéket, salétromos, mocskos falat, padlóra dobott matracot, melyből szinte árad a doh, a szegénység és a félelem szaga, – hanem mindebben „benne volt”.

Valamiben benne lenni, azaz átélni. Átélni, átérezni, sőt magamévá tenni. Nem könnyű egyetlen művésznek sem magáévá tenni a szenvedést s aztán azt illatok, színek, szavak, melódiák formájában újrafogalmazni, és útjára bocsátani. Azt gondolom, ehhez olyasféle érettség kell, amihez fel kell érni. Nem nőni, érni.

Az aktokat nézegetve egy idős képzőművész barátom jut eszembe, aki gyakran, dicsekedett azzal, hogy egyetlen aktból meg tudja mondani, mennyi idős az alkotójuk. Azt hiszem Kuti Botond ezen témájú képeivel nem boldogult volna, számomra legalábbis nem nyilvánvaló, hogy egy fiatal, az első szerelmek tüzében égő, vagy már élete delén túli rezignált úriember festette őket.

Elhangzott 2013. június 25-én, a kiállítás megnyitóján.


MÁRTON EVELIN


http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/92622